*a bájitalnak az a lényege, hogy fokozza a nemi vágyat, ellenben mindenki kurvára impotens lesz tőle. :P ez már vki más dolga :) * [Kreberi megjegyzés: Lil feladta a leckét….;] Lizbeth zihálva ébredt fel. Megtörölte verejtékező homlokát, és még egyszer, undorodva felidézte az álmát. Kedvenc mardekáros csapata egy, talán hugrabugos fiú és James. Igen, ők voltak a szereplők. Az egész álom egy ocsmány fertőre hasonlított, egy elfajult pornófilmre. Még így, hogy nem aludt, így is émelygett a gyomra, főleg a gondolatra, hogy az ő Jamesét ilyen dolgokra kényszerítik. Megrázta a fejét, ezzel megpróbálva kiűzni ezeket a visszataszító képeket, de nem sikerült. Reggel karikás szemmel, nyúzottan érkezett a Griffendél asztalához. A nap besütött az ablakokon, a gyerekek vidáman beszélgettek az asztaloknál, hisz ilyenkor, a hét elején még mindenki friss volt, de mindebből Liz semmit sem észlelt, csak fáradtan lerogyott az egyedül, de vidáman ücsörgő barátja mellé. - Mi van, kicsim, mit csináltál te este? Az oké, hogy tegnapelőtt így néztél ki… - mosolygott rosszallást tettetve James a barátnőjére. - Semmi… Csak egy… rosszat álmodtam – válaszolt elcsigázottan Liz, miközben tejet öntött a müzliére. - Jajj, mit álmodott az én kis babám – húzta közelebb magához a lányt. Kedvetlenül, émelyegve turkálta az ételt, nem is reagálva James dédelgetésére. - Egy elfajzott pornó filmet álmodtam. Igen. Azt hiszem, így tudnám megfogalmazni – válaszolt nagy sokára Lizbeth. - Kik... Kik voltak a szereplők? – kérdezte bizonytalanul a fiú. - Te, a mardekárosok, meg valami másik srác – borzongott bele ismét az emlékbe, és lerakta a villáját, mivel rá kellett ébrednie, hogy ő ma már nem fog enni semmit. James döbbenten eresztette le a kezét. - Látogassuk meg a mi drága jóslástan tanárnőnket. – jelentette ki, majd felpattant. - Minek? – kérdezte Lizbeth, miközben igyekezett nem elesni, annak ellenére, hogy James rángatta a karjánál fogva. – Én nem is járok jóslástanra. - Azért… mert igaz – torpant meg az ezüst lépcsőnél a fiú, bűntudattól és undortól csillogott a szeme. - Mi van? – sikoltott fel a lány felháborodottan. – EZT NEM MONDOD KOMOLYAN? EGYSZERŰEN EZ... EZ... NEM ÉRTEM… ez…ez – kelt ki magából Liz, és könnyezve rápillantott a barátjára. - Már láttam, hogy jönnek – csapódott ki az ajtó. – No meg persze ez az ordítás – mosolyodott el a tanár. – Már az asztalon van a teájuk, jöjjenek be. A két fiatal tétován mászott fel a létrán, hogy az enyhén tömjén illatú szobába érjenek. Az egyik kis kerek asztalon csakugyan ott volt a három csésze. - Nem, nem hiszem, hogy különösebb tehetséggel lenne megáldva a leány - mondta később, hat tea után a jóslástan professzor. -Úgy vélem, ez csak egy egyszeri alkalom volt. De ha megismétlődne, feltétlenül jöjjenek vissza hozzám – mondta, majd az ajtó felé kezdte terelgetni a két gyereket. Lizbeth, miután leértek, szó nélkül hagyta ott a fiút, esélyt sem adva neki, hogy elmagyarázza a helyzetet. Fölösleges volt, hisz ő is kristálytisztán látott mindent, talán túlságosan is tisztán. Nem tudta, hogy mit fog kezdeni a kedvesével, hisz a valahol a harag mögött érezte ő, hogy azért az Imperio mellett nem nagyon volt választása. De abban mindenesetre biztos volt, hogy a kényszerítők, a mardekárosok, ezt meg fogják keserülni. Négy nap múlva, immár egy kész bájitallal, ami nem tartozott a legaranyosabbak közé, sokkal vidámabban indult Liz is ebédelni. Egy egész napot vett el az életéből az, hogy kicsit átfejlessze a varázsszert úgy, hogy még Pipogyinak se tűnjön fel az esetleges szag, vagy íz. A reggeli jókedv csak fokozódott, amikor látta, hogy Snape, Lavina, Anne és Lucius még nem ért le a nagyterembe, ellenben a helyük üresen, szinte hívogatóan tátongott a lány felé.   Egy üres sarokba húzódva, csak a biztonság kedvéért, felöltötte az apró láthatatlanná tévő köpenyét, és elindult a négyes székei felé. Már három napja célirányosan az étkezési szokásaikat figyelte, és örömmel konstatálta, hogy mind ugyanazt ettek a három nap alatt. Így ráöntött egy keveset a sokat érő nedűből a lágy tojásokra, beleöntött a tejbe, rákente a vajra, és az üres helyekhez legközelebb lévő töklébe is. Mindezt olyan csendben és olyan mímes mozdulatokkal, hogy a kissé kómás, és egymással foglalkozó mardekárosoknak fel sem tűnt a láthatatlan ügyködés. Tíz perccel később, immár a Griffendél asztalánál elégedetten figyelte, ahogy a négyes, és még páran – de hát kit érdekelnek- mind a négy fogásból fogyasztanak. Sirius és James valamin nagyban vitatkoztak, így ők nem vették észre az ördögi mosolyt, ami kiült a lány arcára, csak Liane vetett rá egy rosszalló pillantást.

Severus átnyúlt egy másodikas feje felett a sótartóért, de keze megmerevedett a mozdulat közben. *juhé, akkor is merev lesz itt vmi :P* Lassan visszahúzta a jobbját, és fejét lehorgasztva, elmélyülten nézett maga elé. Lucius vetett rá egy oldalpillantást, Anne ellenben vidáman falatozott tovább. Az öltözőben történtek óta kitűnő hangulatban volt, és erre még a tanórák fenyegetésszerű támadásai sem tudtak árnyékot vetni.

- Jól vagy, kedves? – érdeklődött Lavinia, és a változatosság kedvéért ő is halálra rémített egy kicsit azzal, hogy átkalimpált fölötte, és maga elé húzott egy serleg töklét. – Nem kérsz egy kicsit inni?

- Nekem is van, Lav – mondta lassan, tagoltan Sev, mintha egy hülyéhez beszélne. Aztán felnézett…. – Lav!

- Ha? – A lány most már Luciust figyelte, akinek arcát valamilyen okból halvány pír öntötte el. Na nem azért, mert Lav őt figyelte… nos, az utóbbi volt előbb, helyesebben szólva először kinyíltak a tűzrózsácskák, aztán lettek megbámulva.

- Gyere velem – Sev oldalba vágott egy harmadikost a könyökével, ahogy sietve barátnője kezéért nyúlt.

A lány csak rápillantott, de szeme furcsán csillant. Felpattant, és szinte kiszaladt a teremből jobbján Severusszal. Nem nézték, merre mennek, egyből bevágódtak egy üres terembe. Vadul egymás ajkai után kaptak, miközben hámozták le egymásról az oly felesleges ruhadarabokat. Mikor már a szövetek nem álltak útjukba, kivágódott az ajtó és egy szintén heves nyelvcsata közepén lévő An-Luc páros vágódott be rajta. Nem igazán érdekelt senkit, hogy nincsenek egyedül, már megszokták, ez a slytherineknél mindennapos volt, és a múltkori Potterrel sem volt rossz, tehát nem is gondolkoztak, hogy ki a másik pár. Hamarosan már Lucius szája is kedvese melleire tapadt, és a szomszéd asztalon is hasonló kommunikáció folyt.

A szőke hajszálak lassan ringtak a lágy, fehér kebleken, ahogy Lucius egyre lejjebb fúrta a fejét kedvese tájain a vágyott cél felé. Az ismerős, feszítő érzés ágyékában még kényelmetlenebb lett – segíteni akart hát magán, s egyúttal persze Anne-n is. Mikor azonban egy lökéssel feljebb fektette a lányt a padon, egy meglepett kiáltás zavarta meg kettejük nyugalmát. Akaratlanul is felkapta a fejét, és szemöldökét felvonva, gyanakodva nézegette a falfehér Laviniát. A lány immár a földön ült, és lábait átkulcsolva, döbbenten meredt maga elé. Severus, minél messzebb kedvesétől, az asztal másik oldalán ücsörgött, talárját maga köré csavarva, és roppant bosszúsnak tűnt. Háttal ültek egymásnak, a másik felé sem nézve, és egyértelműen látszott, hogy neheztelnek egymásra.

- Nem tudnátok máshol intézni a háztartási veszekedéseiteket? – nyögött fel Luc. – Épp más dolgunk van!!

- Rendben, mi megyünk is. Nekünk ugyanis NINCS – jegyezte meg csípősen Lav, és lassú mozdulatokkal feltápászkodott. Felfedező útra indult a szobában, s elkezdte kutatni szanaszét szórt ruháit. Kedvese égő arccal, sértődötten malmozott az ujjaival.

Liz kaján vigyorral kísérte végig az eseményeket. Látta, ahogy kedvenc négyese kipirosodik, majd mind távoznak. Arra nem figyelt, hogy a körülöttük ülők is hasonlóan feszengnek a helyükön, teljesen lekötötte őt a két páros. Gyorsan odasúgta kedvesének:
- Akarsz látni Slytherin-szégyent? - Erre Potter arca felderült és izgatottan visszaválaszolt.
- Naná! – mondta, majd követte a teremből kisiető Lizbeth-et.

Miközben csöndben ráncigálta a csapat után Jamest, az oldalára akasztott táskából kihalászta a láthatatlanná tévő köpenyt, és nagy vonalakban magyarázni kezdte a visszavágója elemeit. Miután mind a négy slytherin bent volt a teremben, szűkösen bár – amit egyikük sem sajnált -, de Lizék bepréselődtek a köpeny alá, és a majdhogynem tárva-nyitva álló ajtón beoldalaztak.
- Ez király, de senki nem hinné el nekünk – tátogta James.
- Gondolod? – húzta fel vigyorogva a szemöldökét a lány, és a pálcáját a Lavinia-Snape párosra irányította. Majd az elsuttogott varázsige végeztével a lány nyitott tenyerében egy mozgó fénykép jelent meg, rajta a fekete párossal, szüntelen ismételve a vetkőzést, egészen az esemény végéig, mikor is sértetten kivonulnak a teremből. James elégedetten vigyorgott, és rámutatott a másik két emberre, akiknél pont ugyanez játszódott le. Lizbeth pedig engedelmesen gyártotta az alig egy perces képfelvételt. Szerencsére a fotónak nem volt hangja, máskülönben a heves káromkodások miatt talán a faliújságon nem maradhatott volna a kép, mert megsértette volna az elsősök lelkivilágát.

Miután a szőke páros is kivonult dühtől tajtékozva a teremből, Liz lerántotta a köpenyt.
- Most visszakapják azt a negyedikes csínyt! – vigyorgott úgy James, ahogy kedvese alig fél órával ezelőtt.
- Jaj, ne már, még mindig nem léptél túl rajta? Harmadik nap már senki nem is emlékezett rá – korholta barátját játékosan.
- De, de! Az egyetlen nagyon nagyon nagyon rossz poénjuk, amit nem adtunk vissza Siriusszal.
- Pedig azt hittem, az utána következő színjátékunk segített a diákoknak eldönteni, hogy nemileg hova tartoztok – zárta le a hőbörgést egy forró csókkal Liz.

Lavinia a lehető legsértődöttebben vonult a lépcsőn felfelé. Útközben fellöködte a kisebb tanulócskákat, és a folyosón mellé kerülő összes nyitott ajtót becsapta. Olykor lelassított és egy irtózatosat öklözött a falba, majd sietett tovább. Fekete haja lobogva úszott mögötte, ahogy kisimult arccal, figyelmeztetően összehúzott szemekkel haladt előre, azt se nézve, merre tart.

- Lavinia, várj! Megmagyarázom! – Severus négy méter biztos távolságból követte kedvesét.

A félvámpír megtorpant, és kínos lassúsággal megfordult. Karja mereven lógott a törzse mellett, ujjait begörbítette, mintha egy ütést próbálna visszatartani. – Csak tessék – sziszegte ingerülten.

- Négyszemközt – jelentette ki Sev, és gyilkos pillantást vetett egy közelben vigyorgó (minden valószínűség szerint valami nagy attrakcióra várakozó) harmadikos griffendélesre.

- Naná… Ahogy…kívánja…a falu…bikája… - mondta lassan, tagoltan Lavinia, gúnyosan utánozva szeretője szokásos vontatott beszédstílusát.

- Elletrico vexo. – Severus hanyag pálcaintésére a kissrácnak máris keskenyebb lett a mosolya. Megvonaglott a fájdalomtól, s mikor visszanyerte tökéletes öntudatát, jobbnak látta eltűnni a színről. A Snape fiú elhúzta a száját, és visszanézett kedvesére.

- Ne égess mások előtt – hangja kifejezetten hűvösen csengett.

- Meg négyszemközt se, mi? Úgy egyáltalán, boruljak le őnagyságod előtt, hm? Hát most nem vagy valami őnagyságod, ráadásul…

- Fogd be a szád! – förmedt rá a fiú. Lavinia kíváncsian fürkészte az egyre vörösebbé váló, finom arcot. Mikor látta, hogy Severus még dühösebb, mint a teremben, gonoszul, kihívóan elmosolyodott. Olyan sunyi volt ez a mosoly, hogy még Snape is egy lépést hátrált a lánytól – nem mintha nem lett volna köztük már így is épp elég távolság.

- Beszélhetünk végre? – Sev nehezen vette a levegőt, és türelmetlenül méregette kedvesét. – Vagy akarsz még valamit mondani a nyilvánosság előtt? Gyerünk, hátha valaki hallgatózik…

- Ugyan már, kit érdekelnek a te testékszereid! A fél iskola megkapta a jelet, ne légy úgy eltelve a kis titkoddal!

- De nem oda, ahova én!! És fogd be a szád!

- Nem lehet, meg vagyok sértve, sajnálom, fecsegnem kell… Tudjátok, hova kapta azt az átkozott keresztet és a rózsát? – fordult a közelben álló, fülét hegyező hollóhátas csoporthoz. – Az al…

- Fogd be! – Sev tettlegességre váltotta a parancsolgatást, és kezét a lány szájára tapasztotta. Elmenőben még hallotta, ahogy a kis Williams elkuncogja magát, miközben ő dühösen vonszolta Laviniát az első szabad terem felé.

- Megőrültél? – Vadul megpenderítette a lányt, hogy szemben álljanak egymással. – Beárulsz ezeknek?

- Bárkinek, érted? – Lavinia kitépte magát a kezéből, és odasétált az ablakhoz. Elmerengve kitekintett, s félvállról hátraszól. – Azt hittem, megegyeztünk…

- Nem az én hibám!

- Most TE fogd be egy kicsit, kedves – jelentette ki Lav hidegen. Tekintete most egy csepp jóindulatot sem tükrözött. – Megegyeztünk, hogy bármikor, bárkivel és bárhogyan megcsalhatsz, kivéve emocionálisan. Cserébe maradéktalanul kielégítesz engem, és ígéred, hogy a félrelépések nem fogják lefárasztani az energiáidat. Erre mi van? Megkaptad a jegyet! Beléptél ezeknek a kéjenceknek a soraiba! Megcsaltál, láthatóan és érezhetően! Ez még rendben lenne; de határozottan nem vagy merev! Nem teljesítetted a megállapodásun…

- Végighallgatnál?! – Sev megvonaglott a fájdalomtól, és lehanyatlott az első székre. – Ezek a szimptómák… - nyögte, és feltámasztotta tenyerével az állát.

- Mi van? – Lavinia gyanakodva szemlélte a pirosló arcú fiút.

- Azt hiszem… azt hiszem, megmérgeztek – lihegte Severus, és valóban elég betegnek tűnt. A bőre tüzelt, az erei élesen kirajzolódtak, a szeme már csak haloványan csillogott. – Gyere ide! – kérte erőtlenül párját.

Lav felvonta a szemöldökét, és habozva odaballagott Snape-hez. Rátette a homlokára a kezét: tűzforró volt.

- Ne oda tedd! – mordult fel Sev, és Lavinia tenyere után kapott. Ahogy egyre erőteljesebben zihálva az ágyéka felé vezette azt, a lány furcsálkodva elhúzta a száját. Azért ,,jöjjön, aminek jönnie kell” alapon feltűrte a sötét talárt, és megsimogatta a fekete keresztre felkúszó sötétzöld rózsát a fiú alhasán, közel a jobb combjához; a jel gyakorlatilag ott húzódott a comb és alhas közti finom hajlatban.

- Sev… ami nem megy, az nem megy… - jegyezte meg Lav végül szánakozva.

- De nem érted! Valami baj van! Kívánlak és mégse! És… ahh… a fejem… szétpattan a fejem! Megmérgeztek!

- Talán… ó, a francba…. Emlékszel? Negyedikben is az volt az április elseji griffes tréfa, hogy beletettek valamit a reggelinkbe… Sev… mondd, nagyon rosszul vagy? – nézett rémülten a fiúra, aki hirtelen lefejelte az asztalt, és úgy maradt.

- Igen… nem… csak most jöttem rá, mivel mérgeztek meg – hallatszott az elhaló nyögés. – Szarban vagyunk… Jó ideig…