Lockhart egy napja

Ez megin egy humoros jellegű írás, csak ez most egy... "egyperces"

- Ideje felkelni, Gilderoy, mert táskás szemekkel ébredünk! – szólalt meg egy üde Lockhart hang a sok kicsi Lockharttal teli álomból felriadó Gilderoy Lockhart fejében.
- Igazam van! – monda fennhangon. Felkelt az ágyból, és gondosan jobb lábbal belebújt a papucsába. – Jaj, ma mitől mentsem meg a világot!
- Magadtól! – szólalt meg egy mogorva képű varázsló az antik-értékű képkeret rácsai közül.
- Ejnye, ejnye, Abmedfort, ne adj ötleteket. De azért felírom! Köszönöm, Sygfrid!
- Nincsmit. Akarommondani: anyád! – De Lockhart ekkor már a tükörben ízlelgette saját gyönyörűségének mámoros ízét, méregette hangyányi, de annál eszmeibb értékű bicepszeit, és egyéb csekélyke méreteit.
- Khm-khm!
Elnézést... akarommondani, egyéb méreteit, nem csekélyke, csak méreteit...

Na szóval! Hol is tartottunk...
- Á, virágok! Nőljetek nagyra, és legyetek olyan szépek, mint Gilderoy Lockhart!
A virágok bólintottak a kincset érő tanácsra, és áhítozva mustrálták a szőkeség tincseket. Lockhart hetykén intett nekik, hogy hagyják, hagy nézze más is, majd tovább állt.
- Á, Alice, maga ugye a... kertész?
- Igen – felelte üveges tekintettel az említett, és tovább locsolta Lockhart gyönyörű virágait. Gilderoy csábosan rámosolygott, hozzávágott egy autogramm kártyát, majd ismét tovább állt.
- Hogy én milyen szép vagyok! – elmélkedett hangosan. – Ez hogy lehetséges? – nyitotta tágra szemeit. – Ah, milyen ostoba vagyok, vagyis nem... mindegy. Hát én egyszerűen csak csodás vagyok! – kiáltott fel mámorosan, leintette saját oktondiságát, majd tovább állt.
- Oh, milyen tiszták ma a fehér függönyök a zongorateremben! – sápítozott. – Maga ugye a zongoristám?
- Őrült vagyok, uram – felelte a másik nevetve. Lockhart nagyot kacagott a tréfán, megveregette bajtársa vállát, majd belegondolva, hogy szegény többi embernek miért nem olyan csodálatosan tökéletes a humorérzéke, mint Gilderoynak, leintette magát, és hamisan kuncogva tovább állt.
- Á, miss...
- Bolond...
- Miss Bolond! Hát persze! A... szakács, ha nem tévedek?
- Szolgálatára, szobatárs! – fintorgott a hölgy, és tovább főzte a pitét.
- Oh, milyen kis muris maga! Hm... nem látták álmaim asszonyát?
- Rá gondol? – nevetett kedvesen egy idős úr, festőecsettel a kezében.
- Ah, a személyi festőm! Lefestene?
- Nem őt kereste?
- Hogy? Mindjárt, hát, várjunk egy kicsit, hiszen egy képet alkotni Gilderoy Lockhartról – ez felülmúl minden képzeletet!
- Hát rendben.
Lockhart bepózolt. A festő vidáman nevetve fröcskölte a rajzlapot.
- Siessen, kérem, reggel láttam magam utoljára a tükörben, nem tudom kivárni...
- Jó lesz, uram? – kérdezte a festő, és Lockhart felé mutatott egy csodás Lockhart-képet.
- Tökéletes! Várjon! – Jobb kezével csábosan hajába túrt a képet mustrálva, ami ugyanezt tette. Mikor tökéletesnek érezte külsejét, magára villantotta legférfiasabb mosolyát, és tovább állt. A kertkapu kinyílt, és belépett rajta álmai asszonya. - Ó! Ó, csodás, édes, drága, humoros, kedélyes, párductestű és gyönyörű Lisám, hát mi járatban szerény hajlékomban?
- Jaj, Gilderoy, tudja maga, mit csinálok én itt.
- Nem biz´ én!
- Dehogynem.
- Nem – mondta kitartóan, de kissé merengve Gilderoy.
- Gondolkozzon! Miért jövök önhöz mindennap?
- Hát... a... napi csókjáért? – kérdezte új lendületű mosollyal, és legyintett, jelezve, hogy készen áll teljesíteni a kívánságot. Na ezt se Tibi bácsi intézte el... gondolta büszkén.
- Nem-nem, Gilderoy. Maga nagyon jó tudja, hogy mit csinálok én itt!
- Nem.
- De.
- Nem! – Gilderoy mosolya lassan kezdett lehervadni az arcáról, ahogy Lisa előhúzta zsebéből varázspálcáját.
- De bizony...
- Nem! – kiáltott rémülten Lockhart, és visszaugrott az ágyára. – Nem kell több szuri! – vonyított, Lisa nővér pedig egy pálcahegyezéssel Gilderoy felé irányította azt.
- Memorianus Insanius! – szólt erélyesen. Lockhart hirtelen felült a kórházi ágyán, és ámulva körbenézett. Az egyik sarokban látta a kertészt, aki az imént még a kerte virágait locsolta – most egy cukorkapapírt csomagolt egy cukorkapapírba. Lockhart rémülten tovább állt tekintetével, és egy hasát fogó portrét pillantott meg. Sygfrid Abmedfort kacagott hangosan, és rendületlenül bámulta a zavartan pislogó Lockhartot, aki ismét átvándoroltatta a pillantását. A következő, amit meglátott, egy asztalt püfölő úr volt, aki énekelt, és a homlokán gyerekes felirat hirdette, hogy „Őrült“. Mellette nemsokkal egy játék-tűzhely előtt törökülő, dülöngélő és megviselt asszony kevergetett egy mű-varázspálcával egy mű-tálban... homokot... ?

A terem végében hirtelen sátáni kacaj tört fel.
- Életem legszebb festménye! Ez ön lett, Gilderoy! – mutatott meghatódottan egy pacára az előtte álló állványon elhelyezkedő papíron. Lockhart zavartan mosolygott, majd pillantása az ágya mellett álló Lisára esett.
- Á! Maga nem csodás, nem édes, nem drága, egyáltalán nem humoros, még csak nem is kedélyes, korántsem gyönyörű, és... kövér!
- Köszönöm, Gilderoy, a reggeli önbizalomnövelője nélkül el sem tudnám képzelni az életem – fintorgott letörten a kövérkés, pirospozsgás nővér, és fáradtan kicsörtetett a teremből.

Lockhart sírását, Abmedfort röhögését, a festő kiáltozását, az asztal püfölését és egyéb zajokat hallgatva Harry kilépett a merengőből, és megköszönte a nővérnek, hogy a kezébe juttatta az emléket.
- Biztos, hogy nem adja tovább?
- Oh, biztos lehet benne, mindigis kedveltem Lockhart professzort...
- Köszönöm – mosolygott megkönnyebbülten a nővér. – Hát akkor, viszlát.

- Nem hiszem el! – vigyorgott Ron, miután kilépett a merengőből Hermionéval, aki rosszaló képpel nevetett, ami előrelépés nála, de amúgy rohadt nagy ellentmondás...


Pát hét múlva hangos kacajtól zengett a Roxfort, és mindenki könnyes szemmel hálálkodott Harrynek, vagy aki még nem, az a Griffendél portréja előtti standhoz igyekezett, hogy megnézze, min nevetnek a többiek...

Gilderoy neve csengett a folyosókon, ezen röhögtek a tanáriban, az osztályokban... Minden beszélgetésből a Lockhart név szűrődött ki...

Pár hónap múlva már csaknem az egész varázslótársadalom ezen röhögött, Voldemort a halálfalókkal szórakozott, Nagini kényelmesen elfogyasztotta azt a házi patkányt, akire „Voldemortnak már nem volt szüksége“, és most ő is az emléket nézi.

Gilderoy Lockhart álma valóra vált. Annyi év után most ismét híres lett. Mindeki róla beszélt, és sorra kapta az érthetetlenebbnél érthetetlenebb leveleket. Valahol a zártosztályon az épp kigyógyultak nevetve koccintottak az ötödik emeleti teázóban:

"Éljen Lockhart!"

VÉGE