Szerző megjegyzése: egypercesnek szánva, humor, korhatártalan, és van benne csúnya szó is. Örök hála Susan Krebernek, aki képes elhitetni velem, hogy tudok írni :) Aztán ki tudja, talán majd egyszer kezelni is fog emiatt XD Addig viszont élvezzétek egoizmusomat és mániámat - avagy Lucius egoizmusát. És ha két ego összefog, nem lesz belőle Draco. Meg semmi jó.

Az isten

- avagy Lucius –

tragédiája

Anne Hunter - Lucius Malfoy barátnője, és ezáltal bizalmasa – rémülten szaladt le a méregzöld klubhelyiségbe. Minden szép szem rá szegeződött, és még Snape is őt nézte.

- Lucius... - nyögte elhaltan a kétségbeesett lány (megtévesztő, de ez nem Snape), arca pedig még tovább sápadt.

- Mi történt? - állt fel Snape (igen, ez már ő!), szemöldökét összevonta, és meglepődött, hogy ennyi mindent tud csinálni egyszerre.

- Szörnyű! - kiáltott An, és könnyeit szabadjára eresztve omlott Severus karjaiba. - Bekövetkezett, amitől már oly rég tartottunk – szipogta, és élvezte, hogy végre egy olcsó talárba törölheti testnedveit. Ilyennel ritkán volt dolga.

- Meghalt az apja? - kérdezte csendesen Avery, hangjában megannyi részvéttel*. De a lány csak megrázta a fejét, és még intenzívebben kezdett zokogni.

- Végre megtudta, hogy már körbekúrtad a kastélyt?

Anne eltávolodott Snape-től, kecsesen felvonta a szemöldökét, és kicsit hülyének nézte a slytherin srácot.

- Ugyan!

- Jó, jó, csak egy ötlet volt... Sírj tovább nyugodtan – legyintett Severus, és újból magába fogadta a slytherinát. (Rá volt írva, hogy „Csak külsőleg!”, meg különben is, a lányokkal azért ő is aktív.)

- Talán rájött, hogy a fiúkat szereti? - nevetett fel egy feltűnően csúnya, beavatatlan név nélküli. Anne egy életre begyakorolta a szemöldökfelvonást, Snape pedig ijesztően elmosolyodott (talán utoljára az életben). Az aggódó csapat, a Lucius Fanclub tagjai, sikítozó lányok és fiúk gyorsan túlléptek a Wilde-i problémán (avagy Bosie-e vagy?**), és kíváncsian fordultak a Hunter lányhoz, akinek pár perc múlva esett csak le, hogy most jön a „Szabad a gazda?” rész, de azért az ő reakcióideje sem volt végtelen. Feszült csend telepedett a szobára, drámai véget várva (a csend is befogta a száját, kíváncsi volt). Snape fejében még megfogant egy gondolat, de úgy döntött, nem hordja ki, hisz úgysem találna magának szexi kismamaruhát. Pesszimista volt, ezt mindenki tudta róla.

- Lucius...

- ...megölte magát? - kapott a szája elé Avery, nem bírta a nyomást. Aztán eszébe jutott Lucius és az ő egója, úgyhogy inkább elvágódott a földön, és nem szólt többet. Ismét Anne-é volt a színpad, most rúd nélkül. Megköszörülte a torkát, és...

- Lucius elaludta a haját! - kiáltott fel, és újfent kitört belőle a zokogás. Snape együtt érzően vállon veregette, de agyába aggodalom kúszott.

- Tűnjünk innen, mielőtt lejön! - adta ki a parancsot, a csapat pedig egyöntetűen bólintott, és elmenekültek az Úr haragja elől.

*No jó, ha már ennyire látványos: igen, ez a Slasher in the rhy című remekműre való gyermeteg utalás. Mert szeretem, azért.

**Ezt pedig csak Cserna-Szabó Andrásnak köszönhetem, aki megírta zseniális cikkét (Herespicc, Élet és Irodalom, szeptemberi szám), és apának, aki a kezembe nyomta.

VÉGE