Cím: Lapok

Író: Trilox
E-mail: trilox@freemail.hu

Jogok: A Harry Potter univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. K. Rowling tulajdona. Minden más az enyém :)

Rating: Fogalmam sincs.
16 évesen ennél durvábbakat olvastam. Viszont nem szívesen rongálnék vele másokat.

Státusz: kész 2005. 07.

Megjegyzés:
Aki úgy gondolja, hogy egy sötét lelkû férfit megválthat egy asszony szerelme, az adjon le hétfõig egy 7 oldalas dolgozatot, amelynek témája: "Miért mossunk kezet hugyozás után?"
És köszönet valamennyi Nietzsche kedvelõ fanfic írónak/gyûjtõnek! :)

Lektor: Morgan Le Fay

Tartalom: Piton

---

---

Lapok

Elõszó

Az írást, melyet most közreadok nem én jegyeztem le. F. Nietzsche: Túl jón és rosszon címû könyvébõl hullottak ki. Számozatlan lapok voltak, és végül úgy gondoltam, hogy kurzívval szedem azokat a részeket, melyeknek a sorrendjében nem vagyok biztos. A pergameneket bûbáj védte a kíváncsiskodóktól, amit elég ügyetlenül sikerült hatástalanítanom. Errõl árulkodnak az égésnyomok és a sorok, melyek olvashatatlanul elmosódtak, és szinte csak töredékszavakat tartalmaznak. Ezeket a sorokat végül kihagytam. Sem dátum, sem aláírás nem szerepelt az oldalakon. Csak én gondolom, hogy tudom, kinek a jegyzeteire bukkantam.

Lapok

Ruhája ráncai körberajzolták az ágyéka vonalát, amikor megmozdult. Azok a táncoló ráncok bárki mást lázba hoztak volna. Csak a hajáról ismertem fel. Bár a kusza, szõke loboncot, amit viselt, nem is lehetett hajnak nevezni. Tõlem ugyan lehetett volna bármilyen haja. Nem érdekelt különösképpen. Inkább csak irritált. Talán megfésülködhetne. Felcsattanó nevetése bántotta a fülemet. A ráncokat csak utána vettem észre. Már emlékeztem a nevére is, de a keresztnevét képtelen voltam felidézni.

Valahol középen ül a tantermemben, és a teljesítménye is közepes. Megvetem a középsõ helyek választóit. Akik elõre ülnek, vállalják a kihívásokat, és szembe mernek nézni a félelmeikkel. Vagy egyszerûen késõnjövõk akik már máshol nem találnak helyet. Akik hátra ülnek, egyértelmû üzenetet sugároznak: "nem tudom, nem érdekel" Remek dolog az elöl ülõket hátra ültetni, és a hátsókat elõreparancsolni. A középen ülõk egyszerûen "nincsenek".
Ha jobban belegondolok, elsõ pillanattól bosszantó kis nõnek tartottam. Úgy mellesleg semmi sem volt tökéletes rajta. Még a származása sem. Eszembe jutott a neve. Összességében mutatós teremtésnek mondtam volna, ha valaha is néztem volna a diákjaimat ilyen szemmel.

Az elõttem levõ asztal végében ült az ebédlõben, és még a kuncogása is áthallatszott.
Láthatóan remekül szórakozott az asztaltársaival, és azok is vele.
Önfeledt nevetése úgy vonzotta az ostobákat, mint az édes méz a legyeket. Legjobban az ügyességét utáltam, amivel úgy tett mintha nem lenne tudatában ennek a hatásnak. Kisiklott az érdeklõdõk hálójából, mint aki észre sem veszi az érdeklõdést. Élvezetes volt figyelni a kamaszok meddõ vágyakozását.

Nem tudnak a nõkkel bánni. Az ostobák. Késõbb sem fogják megtanulni.
Nem ismerek senkit, akit ne árultak volna el ilyen, vagy olyan módon.
Az persze lehet, hogy valaki nem tud róla, hogy elárulták… Még a legnagyobbal is elõfordul
De engem nem lehet elárulni.
Nincs semmi, amit féltenék és semmi, amitõl félnék.
Többet láttam, mint azt gondolná bárki körülöttem. És többet tudok a jövõrõl, mint ami a békés álmokhoz szükséges.

Egyre bosszantóbbá vált a jelenléte az óráimon. Valahányszor ránéztem, mintha akkor kapta volna el a pillantását rólam. Kénytelen voltam újra és újra visszanézni rá, amíg megbizonyosodtam. Pimasz játékot játszik velem. Velem! Össze akarja mérni az erejét? A botor! Kedvesen rámosolyogtam, és apró mozdulatomba került csak, hogy az üstjébõl a fõzet robbanva fröccsenjen szanaszét.
Megrémült és egy pillanatra megmerevedett. A blúza nedvesen tapadt a mellére és a folt gonoszul és megállíthatatlanul terjedt. Az osztály feszülten figyelte az eseményeket, de nem merték felemelni a fejüket. Láttam rajta, hogy fogalma sincs róla, hogy mit tegyen. Váratlanul lehajtotta a fejét, halkan felnevetett majd lesöpörte magáról a fagyos bénaságot. Szinte zavartalan egykedvûséggel kezdte törölgetni a blúzát. Mintha nem vette volna észre, hogy nekem köszönheti, ami történt. Ennyire ostoba lenne? Persze, kicsit megtaposhatom az önérzetét. De talán még az sem szórakoztatna. Felemelte a fejét, mellbimbói szinte átszúrták a nedves blúzt és az arca tüzelt a szégyenkezéstõl. Olyan meglepetésszerûen tört rám a vágy, hogy felnyögtem belé. Hörrenésemre riadtan néztek fel az elöl ülõk. Kénytelen voltam kiosztani néhány büntetõfeladatot, mielõtt kisiettem a terembõl.

Estefelé megkerestem egy régi ismerõsömet a faluban. Az õ karján is ott volt a jel, ami biztosított róla, hogy soha senkinek nem fog beszélni a látogatásaimról. Nem kellett mondanom semmit. Tette a dolgát és a pár arany valójában semmiség volt a hazafelé út hûvös nyugalmáért cserébe.
Ezzel az érzéssel indultam neki, hogy eltapossam, megalázzam és a magamévá tegyem a lányt. Tudtam, hogy sebezhetetlen vagyok. Tudtam, hogy ocsmányság, amit teszek de tudtam, hogy megtehetem.

A következõ alaklommal, amikor észrevettem, hogy engem figyelget, az óra után elkaptam.
- Pocsék a munkája! - állítottam meg, miközben a diákok kihömpölyögtek a terembõl.
- Tudom, professzor úr.
Könnyed mozdulattal beintettem a szekrénybe a felcímkézett üvegeket, miközben a nyaka ívét néztem meredten, ott ahol a kulcscsontja felett egy ér lüktetett a bõre alatt. Nem szóltam hozzá, csak figyeltem, ahogy egyre gyorsabban lüktet az ér. Félt.
- Lassabban lélegezzen, mert különben rosszul lesz - vetettem oda neki. - Nem várom magától, hogy kutyamód lihegjen. Úgy tûnik, hogy egy fokkal jobb a teljesítménye, amikor azt hiszi, hogy nem látom, amit csinál. Talán fél tõlem?
- Nem félek, professzor úr!
Elõre hajoltam, ujjaim könnyedén végigszaladtak a ruhája gombjain és közben a fülébe sziszegtem.
- Nagy kár! Pedig lenne mitõl!
Elléptem mellõle, és a könyveimet kezdtem rendezgetni. Nem néztem hátra, csak utánanyúltam, ahogy elindult kifelé, és a karjánál fogva magamhoz húztam.
Szájon csókoltam, és ahogy a kezével a vállamba kapaszkodott, bebizonyosodott, hogy a lelke már korábban elveszett. A lelke az enyém volt, bár igazán csak a testére tartottam igényt.
- Nehogy elkezdj most sírni - suttogtam a fülébe rekedt hangon és újra csókoltam és simogattam. Csak a remegését akartam érezni. A remegõ vágyat, ami feltüzelte az én vágyamat is és a birtoklás mámorító érzését. Végtelennek tûnõ percekig tartottam a karomban miközben a homály sûrû masszaként terült el körülöttünk és egy pillanatra majdnem belevesztem a sötétségbe. A lehelete forró volt, de a félelem savanykás szaga átütött a pórusaiból áradó könnyed illaton. Hallgatott. Nem szólalt meg akkor sem, amikor végül eleresztettem. Bizonytalan, tétova mozdulatokkal igazította meg az összegyûrõdött ruháját.
- Most már menj, dolgom van! - préseltem ki magamból a szavakat félrefordulva, és az asztal szélébe markoltam, mert a jeges rémület összeszorította a torkomat. Majdnem elvesztem.

Átvágtam a parkon a falu felé és hagytam, hogy a kora nyári éjszaka hûvös fuvallata kimossa az este utolsó illatait is az agyamból.
Mire hazaértem, már egészen más foglalkoztatott, és ez így is maradt napokig.

Lehet, hogy túlságosan megijesztettem? Végül is mindegy. Más, fontosabb dolgokat kellett megoldanom. Olyasmit, amivel még senki sem küzdött meg. Úgy tûnt, ezúttal sikerülni fog.

Egyik nap azután mégiscsak bejött az irodámba. Valamit kérdezett, valami lényegtelen dolgot leadandó dolgozatról, vagy hasonló ostobaságról. Hagytam ácsorogni hosszú percekig. Nem ment el. Nem szólalt meg újra. Magamhoz intettem és néhány faágacskát dobtam a tûzbe. Türkizszínû szikrákat vetett a láng, és a halvány füst lassan körbekúszott a szobán. Néztem, ahogy az izgalom átszínezi az arcát és a varázslat újra elõhozza belõle a gyöngyözõ nevetést. Már nem ijedt meg. Odaadóan tûrte a számat. Könnyedén elsöpörtem a tiltakozását, miközben lesimogattam róla a ruhát. Pontról pontra tudtam, hogy mit teszek. Halk zihálása beborította a tudatomat és csak valahol mélyen maradt meg a jeges figyelem. Hogyan volt mersze bejönni?
Azt hiszem, nem volt még férfival. Nem tudtam eldönteni. Kitárulkozása mint egy kéjsóvár asszonyé, mozdulatai suták és tapasztalatlanságról árulkodtak. Addig simogattam, míg a kéjtõl félig ájultan össze nem esett. Késõbb elkísértem szinte egészen a hálótermükig, és csak remélhettem, hogy senkivel sem találkozunk össze útközben.

Nem gyújtottam lámpát.
Elõvettem a ládából az üveget, ami még így is, hogy óvatosan nyúltam hozzá, egyre erõsebb zöldes fényt árasztott. A Trilox játék tiltott a Roxfortban. Valójában szinte mindenhol tilos ezt játszani, még a birtoklását is büntetik. Veszélyes mindazokra, akik nem kiemelkedõek a bájitalok területén. A varázsló, aki kidolgozta, végül az Azkabanban fejezte be a pályafutását.
Lényege, hogy az alapfõzethez a játékosok felváltva újabb adalékot tesznek, szabadon választva a táblán felkínált füvekbõl. A felszálló gõz hatása csak a leggyakorlottabbak számára kiszámítható. Egymás után újabb adalék és újabb és újabb és csak reménykedhetnek, hogy bármelyik lépésünk nem lesz halálos. Kitûnõ memória, tiszta fej és alapos ismeretek szükségesek ahhoz, hogy bárki akár több lépésre elõre kiszámíthassa a lehetséges következményeket. A játéktáblán szereplõ anyagokból születhet halálos méreg vagy õrületet okozó gáz ugyan úgy, mint könnyed mámort keltõ kábítószer. Vagy mindent elsöprõ ajzószer. Emiatt vált a halálfalók orgiáinak közkedvelt játékszerévé. És sokan meghaltak közülük is. Elõfordul néha, hogy nincs több lépés. Eredetileg ilyenkor a fõzet felrobbant, majd nehezen gyógyuló, apró csillag alakú nyomokat égetett a játékosok bõrébe. Nem kevés munkámba került, míg az alapfõzeten kiküszöböltem ezt, és zöldes pára jelezte a játék végét.
Az nyert, akié az utolsó lépés volt.
És persze, aki életben maradt.
Az életünk egy hajszálon függött. Mindegy, hogy játszottunk vagy gyilkoltunk. Ha szeretsz, meghalsz. Ha hazudsz, meghalsz. Szolgálsz vagy meghalsz. Szolgálsz és meghalsz.
A Sötét Nagyúr kegyeltjei nem érték meg a reggelt. Mindenki tudta ezt, és mégis válogathatott a felkínálkozó asszonyok között. Suttogták, hogy borzalmas állapotban hozták ki õket reggel és hogy volt akinek egyes darabjait sohasem találták meg. Mégis nagy megtiszteltetésnek számított, ha egy család ágyast adhatott a Sötét Úrnak. Vonakodni vagy kitérni a meghívás elõl - halált jelentett az egész családnak.

Utolsó nap, amikor végzõsök búcsúztak, kivált a hangoskodó forgatagból és odajött hozzám
- Lemegyünk a faluba ünnepelni, nem tart velünk professzor úr? - kérdezte remegõ hangon. A szemében reménykedés csillogott. Tudtam, hogy szívesen töltené felnõtt életének elsõ éjszakáját az ágyamban. Nem tudtam levenni a szemem a halántékán végigfutó izzadságcsepprõl
- Nem tartok igényt efféle szórakozásra - vetettem oda végül, és otthagytam.

Ez idõtájt új nõvérke jött Madam Pomfrey mellé. Szelíd arcú, csendes teremtés. Apró szemüvege mögött okos, figyelõ szempár csillogott. Szigorúan zárt, fakó ruháival nem volt feltûnõ jelenség. Nem figyelt fel rá senki, csak én. Abban az idõben azzal a gondolattal kínoztam magamat, hogy talán csak elhatározás kérdése a normális élet. Fogok egy ilyen kedves, szelíd, jó családból való nõt és többet nem gondolok ocsmány dolgokra. Ha elegendõ ideig teszek úgy, mintha nem létezne, talán többet nem találnak rám a gonosz gondolatok és a múlt semmissé válik. Õ még nem tud rólam semmit. Tiszta lappal kezdhetek. Mire megtudja az igazságot, már nem tehet mást mint, hogy elfogadja a sorsát.
Könnyedén megszereztem.

Ha egy ideig kegyetlenül goromba vagy, akkor a legkisebb kedvesség is mérhetetlen figyelem látszatát kelti és azonnal zavarba ejti a másikat.
Aki megzavarodik, csak azzal foglalkozik, hogy kibogozza a rejtélyt, és közben egyre jobban belegubancolódik a hálóba. Ilyen egyszerû a recept. Az emberek egyszerûen mûködnek.

Persze, eltelt némi idõ és már tudtam, hogy nem megy tovább. A történet megint csak unalmassá vált. Még találkozgattunk, miközben az egyik tanár elkezdett udvarolni neki és megkérte a kezét, anélkül, hogy valaha is találkoztak volna az iskola falain kívül. Mondom, hogy hülyék a férfiak. És õ igent mondott.
Könnyû szívvel elengedtem. Remélem, boldogok lesznek, békés együgyûségükben.

Bármikor összetörhetném a békéjüket, bármikor szíthatnék közöttük akkora gyûlöletet, amibe belerokkannának.
Ez nem hatalom, ez az élet. A sötét oldal is a valóság, és az ereje mérhetetlen. Lehet Istenhez fohászkodni, hogy hagyjon meg minket boldog tudatlanságunkban vagy szembenézünk a bennünk rejlõ sötétséggel és kikutatjuk minden zugát amíg csak szûkölõ önmagunkra nem lelünk. De a sötétségbõl már nincs visszaút. Befed és eltakarja a kivezetõ utat.

A kocsma titkos, hátsó szobájában folyt a játék. Szinte mindenkit ismertem azok közül, akik ott voltak. Rengeteg pénz, és még drágább információk cseréltek gazdát esténként. A társaság fõleg volt halálfalókból és lecsúszott szerencsejátékosokból állt, akik akár az életüket is odadobták volna a nyerés esélyéért cserébe. A halálfalók pedig itt játtszották el, hogy élet és halál urai. De ennek a söpredéknek a legtöbbje, még magán sem tudott uralkodni. Bezáródott mögöttem a fal, és megpróbáltam tájékozódni a félhomályban. Akit kerestem, még nem érkezett meg. Öt vagy hat asztalnál ültek aznap este, leszámítva persze azokat, akik ostobaságuk folytán éppen hánytak vagy mámorosan fetrengtek a pamlagon. Az egyik asztalnál valaki gyöngyözõen felnevetett.
Nem néztem oda. Itt nem illendõ egymást bámulni. A többséget persze csuklyában is megismerném. Az újra felcsattanó nevetés összezavarta a gondolataimat, ami dühössé tett. Itt csak a vesztesek szoktak nevetgélni. Igaz, hogy õk végkimerülésig. Megtapogattam a zsebembe rejtett szérumot és leültem az egyik üres tábla mellé. Vártam. Észre sem vettem, amikor mellém lépett.
- Kihívhatom egy játszmára, professzor úr?
Felnéztem és megértettem, hogy miért zavart a nevetése.
- Nem játszom kezdõkkel. Halj meg máskor! - morogtam neki.
- Nem vagyok kezdõ! Legtöbbször nyerek! - vetette fel a fejét.
- Valóban? Ezek szerint többször maradtál életben, mint ahányszor meghaltál? - érdeklõdtem gúnyosan.
Meredten nézett rám, és lassan szûrte a szavakat.
- Még sohasem veszítettem.
- Ülj le. Van pénzed? Kapsz két lépés elõnyt. Kezdjük mondjuk innen... - és találomra beledobtam néhány füvet az üstbe. Kiraktam pár aranyat az asztalra. Megvártam, amíg kiválasztotta az elsõ keze ügyébe kerülõ fûszert, és könnyed mozdulattal az üstbe dobta. Beszívtam az illatot, majd magamban csendben átkozódtam, hogy nem figyeltem jobban. Lehunytam a szemem és kivártam azt a néhány pillanatot, míg a másnaposság undorító érzése elmúlt belõlem. A következõ választásomat jobbnak ítéltem. Beleszippantott a levegõbe és cinkos mosollyal nézett rám.
- Ilyet nem illik tenni. Ezért a viszketésért most megfizetek!
Láttam, hogy mit készül kivenni a táblából, és hátrább húzódtam, hogy messzebbrõl dobhassam utána az én választásomat, de így sem kerülhettem el a fájdalmat ami a fejembe hasított.
- Csak ennyi? - gonoszkodtam miközben az üstbe hintettem a füvet. Pupillái kitágultak és szeme fehérjén kékes ködök suhantak át. Tudtam, hogy ahol most jár, onnan nehéz okosan választani. Keze görcsbe szorulva emelte ki az egyik üveget. Megfogtam a kezét.
- Nem figyeltél az óráimon. Ha ezt beleteszed, bármi legyen a következõ lépésem, meghalsz!
Nem voltam biztos benne, hogy hallotta, amit mondtam, ezért lefeszegettem a kezét az üvegrõl. Erre gyorsan felmarkolt egy másik üveget és belefordította az üstbe.
A torkom kiszáradt, az ágyékom lüktetni kezdett és megfordult velem a szoba. Mintha üvegfal mögül hallottam volna a felcsendülõ nevetését. Rútul becsapott, suhant át az agyamon. Szed valamit, ugyanúgy ahogy én, hogy semlegesítse a gõzök hatását. De én óvatlan módon nem akartam az enyémet rá pazarolni. Akik el tudják készíteni ezt az ellenszérumot, azok feltehetõleg nélküle is nyernének. Így tulajdonképpen nem számít csalásnak.
- Professzor úr! Nem figyelt az óráin! - csúfondárosan nézett rám - Pedig minden benne van a könyvben!
Összeszedtem magam, és dühödten belevágtam az üstbe a kiválasztott szert. Zöldes köd jelent meg az üst felett.
- Nyertem! - vetettem oda neki és hátradõltem a székben.
- Nem, még nem! - Nyitott tenyerébõl valami port fújt az üstbe mire a zöld köd szikrázó fényesõvé vált és az agyamat könnyû mámor járta át.
- Ez itt minden gyõztesnek jár! - Rám nevetett, és átült az egyik megüresedett asztalhoz.
- Meghagytam volna a mugliknak - morogtam és igyekeztem a feladatomra összpontosítani. Óvatosan körbenéztem, de akit vártam továbbra sem érkezett meg. Túl feltûnõ lett volna, ha sokáig ücsörögtem volna egyedül, úgyhogy hamarosan hazaindultam. A biztonság kedvéért még ittam valamit a kocsmában, de be kellett látnom, hogy a találkozó meghiúsult. Kiléptem a hóesésbe.
Az utcai lámpa alatt ácsorgott és a kabátja gallérján fehéren csillogott a hó.
- Mit csinálsz itt? - álltam meg mellette.
- Régóta várok rád. - felelte félrebillentett fejjel.
- Akkor sokkal több hó lenne rajtad. - morogtam, de hagytam, hogy mellém szegõdjön. Gyalogoltunk a hóesésben és nem tudtam mit mondani neki, annyira lekötöttek a sikertelen találkozó körüli aggodalmaim. Egy idõ után elköszönt és én végre egyedül maradtam a gondolataimmal.

Valahányszor dolgom akadt a kocsma mögötti titkos teremben, õ ott volt. Azt gondoltam, hogy mindennapi vendég, esetleg abból él, amit ott nyer. De miután finoman érdeklõdtem a kocsmárostól kiderült, hogy csak akkor volt ott, amikor én is megjelentem. Véletlenszerû felbukkanásaim semmihez sem kötõdtek kizárólag a feladatomhoz, így aggódni kezdtem, hogy honnan tudhatja, mikor van ott intéznivalóm. Nem akartam további kérdezõsködéssel magamra vonni a figyelmet, ezért inkább igyekeztem az õ tevékenységére összpontosítani.
Felszínes csevegéseket folytatott, ügyesen játszott és többnyire kevés kárt okozott másokban. Láttam veszíteni is, de komoly baja sohasem esett.
Nem értettem, hogy honnan az ereje és a bátorsága, hogy itt legyen.
Néha megállt mellettem de a gorombaságaim láthatóan leperegtek róla. Tanult valamit, mert egyre többször fordult elõ, hogy a válaszai megnevettettek. Mind gyakrabban indultunk együtt hazafelé szórakoztató vitákba bonyolódva. Hagytam, hogy a szálak összegubancolódjanak. Nem törõdtem már vele, hogy kézben tartsam a dolgokat. Gondoltam már tud mindent, ami fontos és nem remél semmit.

És megtörtént az az este, amikor ott maradtam nála a lakásán. A szeretkezésünk esetlen volt és pocsék. Csak azért történt, mert annak az estének nem lehetett más vége. Talán kedvem sem volt igazán. A varázsfõzetek gõze már kezdett tisztulni a fejünkbõl és õ elkezdett ágyat készíteni nekem. Gondolkodtam, hogy megtegyem-e, végül mégis magamhoz vontam. Apró sóhaj reppent fel a szájáról, amikor megcsókoltam. Egy idõ után elegem lett a simogatásaiból és magam alá gyûrve gyorsan véget vetettem az aktusnak. Legyõztem megint. Nem hazudtam. Nem mondtam, hogy szeretem. Még csak azt sem, hogy tetszik nekem. Minek? Hazugságok nélkül is az enyém volt.
- Mi a franc jó neked abban, ha ezt teszem veled? Mit keresel itt tulajdonképpen? Nem félted a tyúkszaros kis életed? - dünnyögtem miközben félrefordultam, hogy ne lássam, ahogy önbecsülése romjai közül feltápászkodik.
- Igen. - suttogta.
- Igen mi? - néztem fel meglepetten.
- Igen, professzor úr!
Elnevettem magam és a dühöm elröppent.
Már hazafelé indultam, amikor észrevettem, hogy a lakása ablakából rálátni a kanyargó ösvényre ami a kastélyból a faluba vezet. A felismerés olyan elégedettséggel és megkönnyebbüléssel töltött el, hogy egy ideig nem tudtam a vigyorgást abbahagyni.
Attól kezdve, ha nem volt más dolgom, este ellátogattam hozzá de találkozásaink alkalmával csak ritkán szeretkeztünk. Hagyott beszélni és csak néha mondott ellent. Meséltem neki az anyámról. A menekülésünk történetét, amikor Erdélybõl áttelepültünk. Az apámról nem sok mondanivalóm akadt. Magam sem tudom, hogyan de elmondtam neki az "elsõ" történetét.
- A hosszú listából senki sem fontos, csak az elsõ és az utolsó! - oktattam.
Amikor megértette lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az arcát.
- Mindenkinek van egy listája. Azokon te is szerepelsz valahol! - mondta végül.
- Lehet, csakhogy az Én nevem mellett fekete pont van. És egy másik élet kezdõdik utánam. Valamennyi nõ hozzáment a következõ férfihoz, akivel megismerkedett. Bárki jobbnak tûnt azután, hogy velem találkoztak.
Még az emlékek is elégedettséggel töltöttek el. Ugyan! Mégis mit gondolt?
Ha beszélt többnyire szellemes volt és igyekezett a kedvemben járni. Volt, amikor ez annyira felbõszített, hogy legszívesebben megvertem volna.
Néha csak úgy, elmentem egy másik nõvel, hogy kiélvezzem újra, hogy bármit megtehetek.
Õ hozzám tartozott, mert úgy akarta, és én szabad voltam mert nekem így volt jó.
Mindent megpróbált, amit csak kitaláltak az idõk kezdete óta a lányregények. Férfiakkal flörtölt, hogy féltékennyé tegyen, amiért persze megkapta a büntetését. Néhány napig egyszerûen felé sem néztem.
Zavarodottságát és kínlódását látva szinte már szántam, de nem engedhettem el. Még nem.
Nem követelõzött, bár néha konokul szerette volna a tudomásomra hozni, hogy nem tûri tovább ezt a megalázó helyzetet. Azután éjszaka újra a karjaimba dõlt és nekem adta magát teljesen.
Soha még csak a kezét sem fogtam meg és nem utaltam rá mások elõtt, hogy fontosabb lenne nekem, mint bármelyik ismerõsöm. Pedig valójában többet tud rólam, mint bárki. És õ sem beszélt róla soha. Talán abban reménykedett, hogy a hûség elnyeri jutalmát, és én szeretni fogom.

Egy nap elvittem a lakásomra. Mindig is úgy gondoltam nem fontos, hogy mit gondol arról, hogyan élek. Valójában csak az volt fontos, hogy elrejtsem, ami nem tartozik rá. Láttam rajta, hogy nem ért semmit abból, hogy miért van itt. Valójában én sem értettem, hogy minek hoztam ide. Idegenül mozgott a csupasz falak és a polcokon szigorú rendben sorakozó üvegek és pergamenek között.
- Ne nyúlj semmihez!
Állt a szoba közepén és bámészkodott. Nem talált semmit amiben a szeme megkapaszkodhatott volna. Nincsenek fényképek, sem csecsebecsék, sem trófeák. Felvette az asztalról a tegnapi újságot és belelapozott, azután visszaejtette.
Kezét végigfuttatta néhány könyvön és találomra levett egyet közülük. A könyvbõl egy fénykép hullott a padlóra. A fényképen fekete hajú nõ integetett egy üvöltõ csecsemõvel a karján. Lehajolt, hogy felvegye de, én megelõztem.
- Mondtam, hogy ne nyúlj semmihez!
Felvettem a képet és zsebregyûrtem. Már bántam, hogy beengedtem. Hirtelen otthontalannak éreztem magam, pedig korábban némi megnyugvást jelentett ez a hely.
- A magadfajta nõk miatt menekülnek el otthonról a férfiak! - vetettem oda bosszankodva. Annyi gorombaságot vágtam a fejéhez, hogy végül elsírta magát. A sírása még jobban felbõszített. És õt egyre jobban rázta a zokogás. Leültem mellé az ágyra és magamhoz vonva õt, dühödten csókolni kezdtem, hogy elhallgasson végre. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem tudtam, mit teszek. Fogaim elõször csak karcolták a bõrét aztán egyre mélyebb sebeket téptek a nyakán. A sós íz úgy terült szét a számban, és olyan gyönyörûséget okozott, hogy képtelen voltam uralkodni magamon. A melle hidegen sikamlós volt a vértõl és mint egy csecsemõ, szívtam magamba az éltetõ erõt. Engedelmesen tárta szét a combjait és én nekifeszültem az ágyékának. Könnyei sója összekeveredett a számban a vér ízével. Amikor ernyedt elégedettséggel ráborultam, mélységesen végtelennek és nyugodtnak tûnt a pillanat. Nem volt ott senki csak a hideg, sötét, mindent elrejtõ üresség. Gondolatok és érzések nélkül. Nehezen szedtem össze magam. Az alvadó vér szagától felfordult a gyomrom, és ettõl egyre dühödtebben akartam, hogy tûnjön el onnan, hogy szûnjön meg létezni. Kevésen múlt, hogy elpusztítsam.

Olyan hosszú ideig nem akartam látni, hogy teljesen ismeretlennek éreztem a helyzetet, amikor meglátogatott az irodámban. Nem vágytam a beszélgetésre. Egy könyvet lapozgatva ültem az íróasztalom mögött. Sokáig várta, hogy felnézzek. Nem volt kedvem ránézni. Nincs közöm hozzá. Megállt szemben velem, és elkezdte mondani a mondandóját. Idegesen és színtelen hangon, mint aki a leckét mondja fel. Elmondta, hogy szeret és tudja, hogy ismerem az érzéseit. Hogy elmegy és szeretné, ha többet nem keresném és legyen minden úgy, mintha soha nem ismertük volna egymást. Felálltam és mosolyt erõltetve az arcomra, járkálni kezdtem.
- Ahogy akarod! Többet nem kereslek.
- Tudom, hogy neked ez nem lesz megerõltetõ
- Te csak ne okoskodj azon, hogy nekem mi megeröltetõ! Remélem, te magad be tudod tartani amit kérsz.
- Be tudom tartani. Bármire képes vagyok - válaszolta vékony hangon, miközben elindult kifelé.
Keresgéltem a gondolataim között, hogy valami kedveset mondjak neki búcsúzóul.
- Vigyázz magadra! - mondtam végül és becsuktam az ajtót.
Visszaültem az íróasztalomhoz, és aznap sokáig dolgoztam.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha többet nem láttam. De õ nem keresett.
Véletlenül találkoztam vele, vagy kétszer. Lehajtott fejjel elment mellettem. Hiszen mondta, hogy nem ismerjük egymást. És Õ konokul betartja a szavát.
Nem számít. Tudom, hogy ott vagyok a fejében, a bõrébe égve, a rémálmaiban. Ha hívnám, jönne. És eljön a nap, amikor jönni fog. És azt is tudom, hogy mindezt tudja és retteg tõle, hogy bármit megtehetek vele. Ismerem õt, és õ ismer engem.
Nekem nem kell valamilyenné válnom - az vagyok, akinek lennem kell.

Vége