Nyarth: Egy Slytherin emlékiratai

Szokatlanul jól végeztem a munkámat. És szokatlanul elégedett voltam magammal. A Kígyók Istene, a Sötét Voldemort Nagyúr fénykorát élte. Még a szövetségesei sem mertek a szemébe nézni. A halhatatlan, a megismerhetetlen, a kifürkészhetetlen. Egyetlen sárvérûnek sem volt nyugodt az álma. Egyetlen mugglebérenc sem járt az utcán félelem nélkül. Mi, aranyvérûek emelt fõvel jártunk, mi, akik születésünk révén jók és igazak voltunk a Sötét Úr szemében.
Íme, itt volt a mágus, olyan hatalmas, hogy közönséges halandók még a nevét se merték kimondani! S itt voltam én, Severus Snape az engedelmes és hûséges halálfaló, ugyanakkor a legdörzsöltebb, legravaszabb kém, akit valaha a hátán hordott a föld. Severus Snape, aki állta a Kígyók Istenének tekintetét és hazudott és hazudott és hazudott és megérte, hogy lejegyezhesse tetteit.

Szeretném tehát, ha a történelem megörökítené tetteimet. A történelem azonban inkább a fiút örökíti meg, akiért Lily Potter az életét adta, s ha ez lenne az õ emlékmûve, hát elviselem. Sokmindent elviselek. Õszintén szólva, még élveztem is. Egyfajta idióta, perverz, gusztustalan gyönyörûséggel. Ki más tenné meg, amit én teszek? Élveztem, mint mikor a téglafalba verjük a fejünket, csak mert tiszta élvezet egyszer abbahagyni.

Sosem kellett igazán megerõltetnem magam, õszintén megmondom. Jól ismertek halálfaló-körökben, a társaság felével együtt jártam iskolába, és ugyan ki gyanakodna a velejéig Slytherin Severus Snape-re, ki hinné, hogy elárulja istenét és véreit? Azt sosem kellett megjátszanom, hogy mi volt a szívemben. Gyûlöletem a muggle-imádók iránt, azok iránt, akik hitegettek és elbántak velem, sértett Slytherin-büszkeségem, s hogy rajongtam a mérgekért, amelyekkel dolgoztam - mindebbõl semmit se kellett megjátszanom. Sõt, dédelgettem a gyûlöletet, a csorbult büszkeséget, pedig engedhettem volna - engednem kellett volna -, hogy begyógyuljon és megszûnjön. De ragaszkodtam hozzá, mert biztonságot jelentett, míg a Sötét Úrnak hazudni veszélyes, veszélyes játék, amit csak Albus Dumbledore kedvéért játszottam, s pusztán azért, mert õ hajdan látott egy képet anyám arcáról.

Havonta egyszer találkoztam Dumbledore-ral, s minden alkalommal újra meg kellett tanulnom, hogyan is beszéljek normális emberek módjára. Szavak, mint "sárvérû", vagy "mesterem" nagyon könnyen peregtek ajkaimról, s õ összerándult, valahányszor hallania kellett õket. Mégis jobb egy nyelvbotlás az õ jelenlétében, mint Voldemort elõtt. Bár néha az a szemrehányó pillantás felért a Cruciatus átokkal.

Az a reggel - az utolsó reggel volt, amikor titokban kellett találkoznunk. Nagyon korán volt még, a levegõben az éjszaka illata lengett. Nem aludtam az éjjel, de elememben voltam, elnéztem, ahogy visszahúzódik a sötétség, s az ég rózsaszínre vált a muggle London felett. Íme egy város, olyan varázserõvel, amit még a varázslók sem fognak fel soha.
A madarak mozgolódni kezdtek. Az utca túloldalán egy kóbor rókát láttam, a szeméttartályok között ült, a mocskos kartondobozokban száradó maradékon rágódva. Néztem egy ideig. Visszanézett rám. Az éjszaka két teremtményének pillantása találkozott egy pillanatra.

Továbbmentem. Tudni, hogy vannak még ilyen lények a világon, s teszik a dolgukat, fütyülnek a varázslókra, a jövõ rettenetes ígéreteire - e gondolattól elöntött az életöröm. Hálás voltam a tudatért, hogy bármi történjék is velem, szerencsésen vagy rosszul járjak, nem én vagyok az egyetlen dolog a világon azon a reggelen.

A Highgate-i temetõben találkoztunk Dumbledore-ral, mint rendesen. A sírköveknek támaszkodtunk, szép kedélyesen, és distractus varázslatot vontunk magunk köré, hogy bárkinek, aki esetleg megpillantana minket, rögtön eszébe jusson ezer fontosabb dolog, ami a figyelmét követeli.
Nyár volt éppen, és az éjszakák rövidek voltak.

Szokás szerint csendben üldögéltem egy ideig, és gondolatokba merülve forgattam pálcámat a kezemben. Dumbledore türelmesen figyelt és várt. Tudta, sokkal õszintébben beszélek, ha nem sürget.
- Tamworthék - böktem ki végül. - Voldemort leszámol velük. Jövõ csütörtök éjjel, talán pénteken. Malfoy szólt, hogy álljak készen.
Albus bólintott. Felix Tamworth egy kicsit túl sokat hallatott magáról az utóbbi idõben. Fél-varázsló volt, és ontotta magából a hangos és vérlázító propagandát toleranciáról és harmóniáról. Bátor ember. Legutóbbi tisztelgésében azok vívmányai elõtt "akik éppenséggel muggle-vérek", elrejtett egy sugallatot - csak sugallatot, annyira azért nem volt bátor! - a kor divatos kultuszairól, és a felvetés árnyékát, hogy a halálfalók sem többek, mint egyfajta hóbort. Persze nem nevezett meg bennünket, de ránk gondolt. A vigasztalás szavai a megrettent csürhe számára? Manapság bárki megveheti összegyûjtött cikkeit a Flourish and Bottsnál. Annakidején azonban a gyengeelméjû akár célkeresztet rajzolhatott volna a homlokára. Tényleg azt hitte, hogy nem jelentünk fenyegetést? Már csak azért is meg kellett halnia, hogy megmutassa: senki és semmi nem alhat nyugodtan az éjjel ezen a világon. Voldemort holtan akarja látni, s csak egyvalaki akadt, aki túlélte volna, mikor a Sötét Úr ráfogta fegyverét.
Õ azonban még a jövõhöz tartozik. Nem, akkor még én voltam a sárvérûek ravasz megmentõje, én voltam a Sötét Úr veszte - és még sosem hallottam Harry Potter nevét. De balsejtelmek gyötörtek aznap reggel. Valami nem volt rendjén.
A napfény átkúszott a faágakon. Ingerülten a szemem elé rántottam csuklyámat.

- Gyanítja, hogy titkolok valamit - mondtam végül Albusnak. Nem kellett megkérdeznie, hogy kire utalok.
- A szeme mindig rajtam van, mikor azt hiszi, hogy nem figyelek. Valamit forgat a fejében. Nem tetszik nekem. Bajt jelent.

Sokkal valószínûbb, hogy a Nagyúr jól tudta, hogy figyelem, és élvezte a látványt, amint megpróbálom elkendõzni, hogy a szívem kõvé dermed a rémülettõl. Furfangos gonoszság volt a szemében. A Kígyók Istene szereti a mulatságait.

- Gondolod, hogy rájött? - kérdezte Albus, szemöldökét felvonva. Mint a tanár, ahogy diákját vizsgáztatja.
- Meglehet. Csak idõ kérdése volt, gondolom.

Senki sem hazudhat a Sötét Úrnak méltó büntetés nélkül, bármilyen agyafúrtnak és okosnak higgye is magát az illetõ.

- Ha úgy érzed, veszélyben vagy, talán az lenne a legjobb, ha velem jönnél a Hogwartsra.

Nemet intettem, még mielõtt befejezhette volna a mondatot.

- Nem, nem. Ha már benne vagyok, nem végzek félmunkát. Senkinek semmi haszna belõle, ha most kiszállok.
- Ugyanúgy senkinek semmi haszna belõle, ha megöleted magad.

Hallgattam. Furcsa érzelmek kavarogtak a fejemben. Dumbledore megállapítását felszínesnek találtam. A sorsom elválaszthatatlanul összefonódott a Kígyók Istenével, így volt ez egészen a kezdetektõl fogva. Kiszállni ebbõl nem lehetett. Ki kellett várni a végét, bármi is legyen az. Nagy sokára felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézzek.

- Várjunk még egy kicsit - határoztam el.

Isten tudja, mindenek felett a kíváncsiság hajtott.

- Ott vannak még Potterék. Tudni szeretném, miért olyan biztos benne, hogy elkaphatja Potteréket.

Dumbledore sóhajtott. Aggodalom suhant át viharvert arcán. Lily és a hercege miatt volt nyugtalan az álma, mióta csak meghoztam a hírt, némi titkos kárörömmel, hogy az én Uram Potteréket akarja.

Majd meglátjuk, állja-e James Potter a Kígyók Istenének tekintetét, gondoltam. Majd meglátjuk, hogy olvad le a vigyor arról az ocsmány pofájáról! Lily - csak futólag gondoltam rá. Jó néhány éve nem láttam már. Lily bizonyos mértékig olyan volt, mint a róka a hajnali utcán, a szépség teremtménye, ami semmi máshoz nem tartozik ezen a világon, de boldoggá tett a tudat, hogy létezik és lélegzik. Lehetetlennek tûnt, hogy Voldemort árnyékot vessen az életére. Próbálja csak meg! Õ valami más volt, teljesen más.

Potter a herceg volt Lily számára, és persze Dumbledore számára is. Büszkesége és iskolaelsõje, James, a ragyogó, vidám, éles eszû kviddicsbajnok. Nincsenek rosszul idõzített dühkitörései, nem leli örömét a sötétségben, sehol a felvágott nyelv és vitriolos kadenciák. Talán csak irigykedtem a kis hímringyóra, mert Dumbledore többre tartotta, mint engem.

Most már nem számít. Látjuk, hová jutott vele. A halott csak halott. És Potter halott.

És szeretném látni, hogy megteszi, amit én tettem; vagy bármelyikük, azok a nagyképû hõs aurorok, vagy a nyálkás, imádott Gryffindorok! Szeretnének megszabadulni a Sötét Úrtól, de egyik sem viselné a jelét a testén, és nem adná el a lelkét érte! Hagyjuk ezt azokra, akik úgysem érnek annyit, hogy megérné megkímélni õket! Talán azt hitte, hogy ez az egész egy nyavalyás kviddicsjátszma, ahol a legtöbb, ami telik tõle, na meg a becsület elég ahhoz, hogy learathassa a babérokat?

Nem számít, nem számít most már. Túl késõ.
Mindig is késõ volt.

- Potterék biztonságban vannak, míg Black a titoktartójuk - mondta végül Dumbledore. - Úgy tûnik, a veszély rád nézve sokkal közelibb. De bízom a döntésedben, Severus. Tégy, ahogy jónak látod.

Csuklyám rejtekében, mely az undok naptól védett, elhúztam a szám Black nevének hallatán. A másik rohadt herceg.

- Mégis, úgy véli, megtalálta õket - mondtam. - Csak tudnám, hogyan.
- Tudatja veled, ha nem bízik benned többé?
- Talán... talán elmondja, csak a játék kedvéért - ezt egy kis keserû nevetéssel mondtam.

Nehezteltem, emlékeztetni akartam a mentoromat, hogy nekem (Én! Én!) min kell keresztülmennem érte. Voldemort talán nem mondaná el, de ha egy másik halálfaló tudja, hát úgy tudom én is. A Kígyók Istene nem bízik bennem, de egyébként se szokta felfedni szándékait a csatlósainak.

Albus kitartóan nézett rám, míg le nem sütöttem a szemem. A vén gazfickó, annyira átlát rajtam.

- Nem tagadom, hogy aggódom - mondta óvatosan. - De James esküszik, hogy Sirius inkább meghalna, semhogy elárulja õket.

Önkéntelenül felhorkantam. Az öreg ezt - nagyon bölcsen - figyelmen kívül hagyta.

- De biztos vagyok benne, hogy Voldemortnak is megvannak a kémei. Valaki információt ad ki a mi oldalunkról. Te is tudod, hol rejtõznek...
- Godric völgyében... - böktem ki.

Ezt Albus nem árulta el nekem, a halálfalóktól tudom. Albus nagyon keveset mondott nekem. Ebben az volt a ráció, hogy ne tudjak semmit kiadni, ha esetleg lelepleznének és megkínoznának. Vékonyka, paranoiás hangok a fejemben azt hajtogatják, hogy nem bízik bennem sem.

- Pontosan. Valaki, aki közel áll Potterékhez tájékoztatja a ti oldalatokat a mozgásukról... de nem hiszem, hogy Black lenne az... és igazából Lupin sem.... Sirius Lupinra gyanakszik. De miért tenne Lupin ilyet? Semmi értelme.

Vállat vontam. Dumbledore szigorúan nézett rám.

- Felajánlottam, hogy a titoktartójuk leszek, de James hallani sem akart róla.

Újabb ostobaság, gondoltam, titkos kárörömmel. Albus arra kíváncsi, hogy tudok-e valamit, vagy láttam-e bármit, amit óvatlanul elfelejtettem megemlíteni. Remus Lupint a Halálfalók maszkjában, például. Ha nyíltan rákérdez, megbélyegez a feltételezéssel, hogy nem árulok el mindent. Sok hosszú év áldozata, ezt kapta tõlem Dumbledore, és ezért cserébe nem tûröm el a leghalványabb gyanúsítgatást sem.

Nem érdekes, ahogy az öreg rólunk beszél? A "ti oldalatok", a "mi oldalunk". Csak az egyszerûség kedvéért, persze, de azért néha nyugtalanít. A jövendõ dolgok árnyéka, hogy amikor majd vége ennek az egésznek és minden bevégeztetett, ki fogja elhinni nekem, hogy nem az "õ oldalán" vagyok? Bár ezen még ráérek rágódni.

- Most jobb, ha megyek - mondtam. A nap egyre magasabbra kúszott az égen, a sírkövek nagy, szögletes árnyakat rajzoltak a földre. Dumbledore is feltápászkodott, a gondolatok ráncai eltûntek az arcáról.

Lelkemre köti, hogy hallassak magamról, amint lehet, lelkemre köti, hogy legyek óvatos, és ha tudok, szaglásszak körül egy kicsit. Ki lehet a dárdahegy Potter herceg oldalában? Semmi értelme az ösztöneimre hallgatni ebben a kérdésben. Testem minden ösztöne vicsorogva hajtogatja: az a mocskos Sirius Black!

Iparkodtam hazafelé az ébredezõ utcákon. Bizsergetõ érzés, az új nappal fénye, ha az ember virrasztott egész éjjel, s a szeme sajog. Még akkor is, ha a nyílt napfénytõl úgy hasogat a fejünk, mintha gyászindulót játszanának benne.
Karcsú kis üveget vettem elõ a zsebembõl, és forgattam a kezemben, hogy elkapja a napfényt. Ezen dolgoztam egész éjjel. A folyadék benne átlátszó, ártalmatlan. Azaz csak annyira ártalmatlan, mint az, aki kikeverte. Édes nektártól illatozik, a legnagyobb részét ugyanis az alkotja. Van, aki a liliom velejét használja, én azonban épp nem hajlottam az effajta iróniára. Mellesleg, ugyanezek túl nehézre, túl édesre keverik. Szirupszerûl lesz tõle. A mérgek akkor legjobbak, ha kellõen könnyûnek és finomak. Vaporus, ez a neve, fõleg mert a nyírfa a fafüst erõteljes zamatát kölcsönzi neki. Higított formájában néha parfümként viselik, de csakis a sznobok. Csak egy pár cseppel több a kelleténél, és az ember nyomába szegõdik a környék minden macskája, nem beszélve az összes nosferaturól, akinek épp arra akad dolga. (Mondanom se kell, az velem sosem esett meg.) Ezen kívül felmarja és kiégeti a bõrt. A hatóanyag szalamandrapikkely és a vámpír esszenciája. Vér, veríték, könnyek vagy sperma megteszi. Milyen érdekes, ezt se tanítom az óráimon mostanában.

Enyhe kábítószer, hígítva pár csepp elég belõle, és teljes mértékben képes elvenni az ember eszét egyszer s mindenkorra, ha túladagolják. Egy cseppet az ujjamra ejtettem és a nyelvemhez érintettem. A reggel kissé csípõsebbnek tûnt. Minden kellemes lett. Egy útkeresztezõdésnél megálltam és alaposan megvizsgáltam a kezemet. Majd a lakásomba apparáltam és a nap többi részét édesdeden átaludtam. Eljött a csütörtök, majd a péntek és engem nem szólítottak. Voldemort nyilván úgy döntött, hogy nélkülem vonul fel Tamworthék ellen. Nem aggasztott igazán, szokása volt ötletszerûen váltogatni, hogy melyikünket használja, a mi védelmünkért, és persze fõleg a sajátjáért. Mellesleg a vaporus, amit akart, nem volt teljesen készen, még állnia kellett pár napig, és erre nem hagyott elég idõt.

Kis csoportokban dolgoztunk, mindig ugyanabban a csoportban, hogy ne ismerjük többek kilétét, mint amennyi feltétlenül szükséges. Legalábbis ez volt az alapötlet, bár a csoportok gyakran keveredtek. Mégis, voltak jó páran, akiket nem ismertem, kérdezõsködni pedig nagyon otromba dolog lett volna.
Tehát lehetséges volt, nagyon is lehetséges, hogy Black vagy Lupin közénk tartozott, anélkül, hogy én tudtam volna róla. Megfogadtam, hogy a következõ találkozónk alkalmával alaposan megnézek magamnak minden egyes alakot, hátha rájuk ismerek a hangjuk vagy manírjaik alapján.

Legtöbb cinkosomat tudtam azonosítani, maszk ide vagy oda. Lucius Malfoynak olyan a járása, hogy azt nem rejti el semmiféle fekete palást. Will Rosier mindig nagyon peckesen áll, és a szája sarkában örökké ott bujkál a mosoly árnyéka. Az a két otromba idióta, akik majd' felbuknak egymásban, vagy épp az ember lábára lépnek csak Crabbe és Goyle lehet.
Muszáj kiismerni õket. Komor elszántsággal fogadtam: ha az egyik herceg ott van a bukott lelkek között, hát én adom fel, ha belepusztulok is. Sötét, de stílusos jóvátétel! Black végzett volna velem a vérfarkasért, és jól tudjuk, hogy mire vitte a nyavalyás...

Komor és bosszúszomjas álmaim voltak.

A hétvégén az újságokat bújtam, de egy szó sem utalt arra, hogy valami zûrzavar lenne Tamworth-tel vagy a feleségével és a gyerekükkel, és letartóztatott halálfalókról sem találtam hírt. Csak arra gondolhattam, hogy a tervet végül elvetették. Gyakran esett így. Lehet, hogy az aurorok túlságosan óvatlanul jártak el a tõlem kapott információk alapján. Persze, nem így kell halálfalót fogni, de az egész kezdett dühítõvé válni… Én átadom, amit tudok, és csak a Mágikus Kontárok és Idióták Minisztériumán múlik, hogy mit kezdenek vele. Bántott is a dolog: én a legjobb kém a pályán, és kiváló munkám eredményét hülyék tékozolják el.
Most is látom Dumbledore szemét, ahogy ide-oda ugrál a szemüvege mögött, mentálisan feldolgozva az információt. Iktassuk az "M" alá, "M", mint "Micsoda ravasz gazfickó is ez a Snape!"! Hah!

Információk, amelyekrõl balga módon azt feltételeztem, hogy nem vezethetnek vissza hozzám. Oly elbizakodott voltam helyemmel Voldemort hordájában. Azt hittem, hogy azok közül, akik a jelet viselik, egyedül én használom a fejemet. De a dolgok érdekes fordulatokat vesznek, ha az ember nem figyel eléggé.

Hétfõn végül hívott engem. Uram és Mesterem. Estefelé a jel bizseregni kezdett egy kissé, majd felparázslott. Épp akkor keltem, lévén éjszakai életet éltem, míg a magam ura voltam.
Voldemort is ismerte a szokásaimat, akárcsak mindenki más, de az is lehet, hogy maga a Sötét Úr is éjszakai lény, a nosferatu életét éli, mert sötétben sokkal szebb a vérszomj. Gyorsan felöltöttem a palástomat, maszkomat szépen az arcomra tettem és apparáltam.

Föld alatti helyiségben találtam magam. A padlót kõlapok borították, a levegõ friss volt. Nem egyszer jártam már itt, de nem tudtam, mi lehet a szabadban fölöttem. A cipõm elegánsan kopogott, ahogy átvágtam a termen. Úgy tûnt, magam vagyok. Levettem a maszkot.
Alacsony asztal állt a sötét tûzhely mellett, mellette egy üst odakészítve. Készítettem már itt bájitalokat, amikor a folyamat - vagy a szag, ami vele járt - túl feltûnõ lett volna a lakásomban. Úgy gondoltam, ezúttal is azért hivattak. Mindenesetre, a vaporus már elég ideje állt ahhoz, hogy az utolsó összetevõket belekeverhessem, s hogy kellõen halálos legyen. Jobb túlesni rajta, mielõtt magamba dönteném az egészet. Senki sem volt a közelben, így pálcám egy suhintásával felélesztettem a tüzet és munkához láttam.

Teljesen lekötött a ténykedésem, a pálcám mozgása, s ahogy a víztiszta folyadék vöröses színben kezdett játszani, hogy csak lassan ébredtem tudatára, hogy valaki figyel. Felnézve Edmund Averyt láttam az ajtóban.

- Üdv, Snape - mondta, mikor látta, hogy észrevettem. A hangja bizonytalan volt, de nem ellenséges.
- Avery - üdvözöltem hûvösen.
- Az micsoda?
- Vaporus... épp beletettem a nyírfakérget. Látod? - felé nyújtottam a fiolát. Hátrálni kezdett.
- Remek - mondta.

Idegesnek látszott. Egy ideig figyeltem az üst pereme fölött.

- A bájitalaid, mi, Snape? Máson se jár az eszed…
- Igen - mondtam.

Együtt jártunk iskolába Averyvel. Azon töprengtem, vajon, milyen benyomást tettem rá gyermekéveiben. Talán nem túl mélyet, ha csak a "bájitalokon jár az eszed" telik tõle, hogy összegezze közös tapasztalatainkat.

- Szóval... mi a helyzet? - kérdeztem. - Miért hívatott minket?

Az arcára hirtelen kiült a beidegzõdött rémület. És még valami más. A fölény árnyéka.

- Nekünk nincs jogunk kérdõre vonni a Sötét Urat, Severus - válaszolt kenetteljesen.
- Nem is tõle kérdeztem... hanem tõled - mondtam jelentõségteljesen.

Honnan eredhet Avery hirtelen felsõbbségtudata? Vajon mit tehettem rosszul, amit õ nem?
Ó, egek. A gyomrom összerándult a rémülettõl. Nem tudhatja. Nem tudhatják. Ezzel nyugtatgattam magamat kétségbeesetten, ahogy a mérget kavargattam. Egy kicsit túl erõteljesen. Túl híg lesz, ha így folytatom... lám, az ilyen tevékenység kényelmes módja a feszültség levezetésének.

Lucius Malfoy vonult be, akár a házigazda egy vidám összejövetelen.

- Snape! - kiáltotta megjátszott csodálkozással. - Örülök, hogy eljöttél.
- Malfoy! Micsoda váratlan öröm! - doromboltam, elszántan, hogy túlteszek rajta a bájolgásban.
- Vaporus, ugye? - szimatolt erõltetetten.

Malfoy még az igazságszérumot se tudná megkülönböztetni a vaporustól, tehát valószínûleg hallgatózott az imént.

- Lenyûgözõ!
- Csakugyan - meredtem rá. - Hogy van a trónörökös, Lucius?

Veszedelmes és hideg gyönyörûséggel mosolygott vissza rám. Szeme kék volt, akár a gleccserek.
Ez a szokás a halálfalóknál, ha összejönnek. Kiértékelik a szaporulatot és a szaporulat szaporulatát. Bókok forognak egymás vérvonalát magasztalva, mint gyerekek közt a kártyák, melyeket a csokibékákhoz adnak. Draco Malfoy csupán egyéves volt ekkor, és le mertem volna fogadni, hogy Lucius aligha ereszkedik le odáig, hogy akár csak egy pillantást is vessen rá, amíg a kölyök ki nem nõ a pelenkából, persze az illõ korban.

- Remekül, remekül, köszönjük, Snape. Hagyd most egy kicsit fortyogni azt az üstöt! Urunk látni kíván. Csak egy perc az egész.
- Hogyne - udvarias mosolyt villantottam rá, ami vicsorgásnak is beillett volna.

Ez járja a halálfalók között. Malfoy nagyon befolyásos pozícióban van, s minden alatta lévõnek illik meghunyászkodnia. Ott vannak aztán azok, mint jómagam is, akik szintén lehetnének nagyon befolyásos pozícióban, és gondoskodunk róla, hogy ezzel Malfoy is tisztában legyen. A Sötétség Ura azt várja tõlünk, hogy szüntelenül egymás torkán legyünk.

Malfoy nyomában kimentem a terembõl, keresztül még egy pár ugyanolyanon, mint a legelsõ. A föld alatti katakombák hálózata nagyon messzire terjedt. Ismét azon töprengtem, vajon mi lehet felettünk. Avery is követett bennünket, a sarkamban járt, kellemetlenül közel. Egyszer hátrafordultam, s kivillantottam a fogaimat, ekkor kissé hátrahõkölt, de még mindig túl közel settenkedett. Kísérletképp fenyegetõen rámeredtem, mint valaha az iskolában tettem, valahányszor csak akartam tõle valamit. Hang nélkül követeltem, hogy árulja el, mi folyik itt. Kerülte a pillantásomat.

Malfoy a pálcájával világított, míg lefelé vezetett egy lépcsõn. Az is ismerõsnek tûnt. Menet közben végig fecsegett, célzatosan, de összefüggéstelenül. Nem figyeltem rá.
Uram és Mesterem látni kívánt engem, s lent rejtõzött ennek a lépcsõsornak a tövében. Malfoy félreállt és intett, hogy lépjek be elõbb én. Egy pillanatra elkaptam a tekintetét. Féktelen és dühös büszkeséget láttam benne.

Beléptem a terembe, és éreztem a könnyû léghuzaton a hátam mögött, hogy Malfoy és Avery követnek. Még néhány álarcos alakot fedeztem fel bent a falak mentén. Voldemort hatalmas vastrónuson foglalt helyet a szemközti falnál. A padlóból itt emelvényt képeztek. Tõlem balra egy jókora tölgyfa asztal állt. A Sötét Úr trónusának karfáján egy elnyûtt és csenevész patkány ücsörgött.
Ennyit tudtam felmérni környezetembõl, majd meghajoltam s a padlóra borulva várakoztam. Vártam, hogy szólítson, hogy felemelkedhessek. Sokáig váratott. Megfigyeltem, hogy sem Avery, sem Malfoy nem borultak le. Ez a kihallgatás tehát nekem, egyedül nekem szólt. Õk csak megfigyelõként voltak jelen.

- Severus... - dorombolta az Úr nagy sokára.

Válaszképpen felemelkedtem a földrõl. Ismét lehajtottam a fejem, mikor felállt ültébõl. Szemmel tartottam, óvatosan, tele bizonytalansággal. Az egész valahogy bizarrul emlékeztetett Dumbledore fogadóóráira. Szórakozottan azon merengtem, hogy vajon szobafogságot is kapok-e.

Úgy emelkedett fel ültébõl, mint a kígyó a gyûrûibõl. Rettenetes, megszállott fény sugárzott a szemébõl, mely fogva tartotta az enyémet. Ajka kegyetlen vigyorba torzult. Köntöse vörös és fekete volt.

- Nagyúr... - csak ennyit mondtam.

Nemigen volt más mondandóm. Puszta jelenlététõl elteltem dermesztõ és veszedelmes borzongással. Minden idegvégzõdésem dalra fakadt. Imádtam õt és gyûlöltem õt. Tiszteletteljes szemlesütésem teljesen õszinte volt. A tökély, a hatalom volt számomra. Kicsinek éreztem magam, s remegnem kellene a hálától, pusztán mert megtisztel azzal, hogy kimondja a nevemet. Ez a halálfalók dicsõsége, s a Slytherinek büszkesége.

- Nagyúr... - mondtam ismét.

Nem volt más mondandóm.

Felkavaró dolgokat hallottam rólad, Severus. Mit forgatsz a fejedben?
Erre a kérdésre felesleges a válasz. Nincs is mit válaszoljak rá. Szemei villognak, akár a hirtelen felcsapó lángok. Tagadhatnék, tagadnom kellene. Az önálltatás szikrája azt mondatja velem:
Uram, nem tudom...
Hallgass.
Elhallgattam.
Talán emlékszel, Lucius arra kért, hogy készíts némi vaporust... kis meglepetésként Mr. Tamworth számára... Emlékszel, Severus?
Igen, uram.
Igen, uram - visszhangozta ridegen. - Sajnos úgy áll, hogy mégse lesz szükségünk rá. Úgy hallottam Tamworth házát teljesen körülvették az aurorok. Vajon hogy lehet ez, Snape?
Nem tudom, uram.
Csakugyan? Régóta gyanítom, hogy áruló rejtõzik a köreinkben. Idõrõl idõre egyenesen az aurorok karjaiba futunk a legalkalmatlanabb pillanatokban, s a minisztérium újabban aggasztó mértékben megsejti a lépéseinket... Tamworth esete csak egy példa a sok közül. Nem gondolod, hogy áruló lehet közöttünk, Snape?
Én...
Hallgass. Megelégeltem a hazugságaidat. Nem hazudsz nekem többé. Add ide a pálcádat, Snape.

Szemem a könyökén csimpaszkodó patkányon volt. A patkány pedig egyenesen rám szegezte a tekintetét. Emlékszem, azt gondoltam: ez meg hogy a pokolban lehet? Úgy éreztem, a szívem jéggé dermed. Nem mozdultam.

A pálcádat, Severus... - a hangja halk és selymes volt.
Uram, én soha... soha nem tenném... az életet jelented nekem... sosem árulnálak el...

Ismét mosolygott. Legalábbis a szája kíméletlen vonássá torzult. Zokogni szerettem volna, a lába elé borulni. Nem árulnám el õt, soha. Hogy gondolhat ilyet? A szemébe néztem, hogy lássa riadalmamat.

Nem árulnál el? - dorombolta.
Soha! Soha! Mesterem, én képtelen lennék, sosem tenném...
Jó és hûséges szolgám vagy tehát?
Igen, Nagyúr... tiéd az életem... halálomig, soha, soha nem tenném...
Ha... - hangja az én hangomba hasított. - ha csakugyan jó és hûséges szolgám vagy... akkor nincs félnivalód tõlem. Add át a pálcádat, Severus.

Nem tehettem mást, átadtam. Bármi egyéb beismerésnek számított volna. Minden valószerûtlené vált. Különös, ahogy az agyam rögtön kárelemezésre váltott. Nem lesz olyan rossz, gondoltam, amennyiben gyorsan vége. Úgy rémlik, rebegtem egy rövidke imát akkor, bármilyen istenek hallják is, kétségbeesett dhampírokért, Lily Potterért és elsõszülött fiáért. De az is lehet, hogy nem így történt. Csak azt kívántam, hogy gyors legyen. Albusra gondoltam vágyakozva és a felajánlott menedékre. Már nem volt visszaút. Ujjai közt forgatta a pálcámat. Fûzfa, akartam mondani neki, tizenkét hüvelyk, sárkányszív rostjával. Ismét a szemembe nézett. Tekintetünk cinkosan összefonódott egy pillanatra, mintha közös viccünkön mulatnánk... Éreztem, ahogy azok a parázsló szemek magukba szívnak. Míg lassan rám emelte a pálcámat, a fejemet ráztam, hangtalanul suttogva: soha, soha, soha; a pánik emelkedõ hullámai között.
Soha.

Crucio.

Viszonylag gyorsan vége volt. Az egész világ fehéren izzott. Arccal a földön találtam magam. Megpróbáltam felemelni a fejem, de az egész testem összerándult és összerogytam a súly alatt. Hallottam a nevetését. Dadogva tiltakozni próbáltam.

Crucio.

Nem tudom, hányszor. Valamivel késõbb, már jó páron túl lehettünk, azt mondja:

Severus.

Összerándultam a hangja hallatán. Megpróbáltam kipislogni a homályt a szemem elõl. Furcsa, még mindig arccal a földön vagyok.
Durva kezek felrángattak és lábra állítottak. Az álarcos halálfalók most elõreléptek a szoba peremérõl. Homályosan azon töprengek, vajon lehet-e valamelyikük Lupin, vagy Sirius Black. Istenek, megesküdnék rá, az egyikük az, Dumbledore egyik hercege itt van, hogy végignézzen egy kivégzést. Szemem sarkából látom Averyt, szeme tágra nyílt az iszonyattól. Malfoy merõen figyel. Ha a Sötét Úr a tûz, hát õ a jég.

Felemelnek, s tekintetem ismét a patkányra téved. Ismét, az visszanéz rám. Voldemort is engem néz. Megint felemelte a pálcámat, majd megállt, s kiélvezte a látványt ahogy megrándulok és vonaglok. Az álarcos alakok vasmarokkal szorítják karjaimat.

Könyörögj - ajánlotta. - Könyörögj és abbahagyom.
Kinyitottam a számat. Megtehetem volna. De megállított a pillantás, amivel rám nézett. Ha könyörgök, meghalok. Láttam a szemében. Összeszorítottam a számat. Bámultam rá, megpróbáltam ellenszegülni. Élesen mosolygott. Tetszett neki az eltökéltségem.

Nem árulsz el többé - közölte velem.
Nem tettem - feleltem csökönyösen.
Csendet! Azt mondtam, nincs több hazugság. Elárultál engem, Snape. Tudom, hogy elárultál. Te beszéltél nekik Tamworth-rõl. Miért Tamworth-rõl? Nem róla van szó, igaz? Mi az, amiért eladtál engem, Snape?
Én nem...
De igen. Senki más nem beszélhetett nekik Tamworth-rõl. Senki más nem tudta. Ostoba vagy, Snape. Csapdát állítottunk neked és te szépen belesétáltál. Csütörtök, talán péntek! Kételyeim voltak felõled, Severus. -

Egy ideig fel-alá járkált a teremben.

Végül is, Dumbledore nem egy titkát elhallgattad, nem így van? Volt egy vérfarkas a Hogwartson, de õ arra kért, hogy ne mondd el senkinek. És nem is tetted. Potter egyik legjobb barátja vérfarkas. Mit forgatsz hát abban a hazug fejedben?

Honnan a pokolból tudhatta? Hogy tudhatta ezt? Senki sem tudta, kivéve Pottert, persze... és a sleppjét. Blacket és magát azt az undorító Lupint. Szemem sarkából a körülöttem álló férfiakat próbáltam kilesni. Mind közömbösnek látszott, kivéve Averyt, aki ébredezõ gyûlölettel méregetett, és Malfoyt, aki pedig vérszomjas örömmel.

Eladtál egy muggle-bérencért, Severus. Azok után, amit érted tettem.
Ó Uram, elárultalak. Nem tudom leírni a megbánást, ami bársonyos hangja nyomán sajgott keresztül rajtam. A Sötét Úr jelenlétében az övé voltam, csak az övé, hogy is lehettem volna bárki másé? Kékszemû Albus annyira távolinak tûnt.

Azt hiszem, ismét felemelte a pálcámat. Azt hiszem, elájultam.

***

Órákkal késõbb tértem magamhoz. Különös szenvtelenséggel bámultam a mennyezetet. A tölgyfa asztalra fektettek ugyanabban a titokzatos föld alatti teremben, és azt hiszem, megkötözték a kezeimet, vagy valami más okból képtelen voltam mozgatni õket. Csend volt, csak a patkányok futkározzásának neszét hallottam.
Öntudat és ájulás hullámai váltogatták egymást. Különös ízt éreztem a számban. Elgondolkodva végigfuttattam a nyelvemet a fogaimon. Fafüst, állapítottam meg tompán. Hallottam a szívverésemet, hangosan dübörgött a fülemben. Egy kissé gyors, jegyeztem meg.

Tehát már nincs sok hátra. Nincs sok hátra. A dózistól függ, s hogy mennyi ideje öntötték le a torkomon. Még nem okozott fájdalmat. Nemsokára fog, marni és égetni fog, mielõtt bevégzi. Ostoba vagyok. Az igazságszérumokba mindig belekeverek egy összetevõt, hogy rám ne hassanak. Nem nehéz, ha az ember tudja a módját, de arra sosem gondoltam, hogy a mérgeimbe is beledolgozzam ezt a kiskaput. Kicsit szomorúan azon merengtem, vajon hogy végezhet velem a vaporus, mikor olyan szeretettel dolgoztam rajta és gondoztam. Majd legközelebb, gondoltam homályosan. Csak a patkányok hagynák végre abba a randalírozást.

Marni kezdett. Pár órával késõbb. Az Nagyúr eljött, hogy megnézzen. A tekintete csupa láng, s ahogy rám nézett vele, tele volt sötét és szörnyû szerelemmel. Még mindent jóvá lehetne tenni. Azt kérdezte, mikor lesz a következõ találkozóm Dumbledore-ral. Mikor és hol? Meg tudja állítani az égetõ fájdalmat, meg tudja állítani és meg is teszi, ad nekem egy második lehetõséget, csak ezt áruljam el neki.

Nem tudom. Uram, nem tudom.
Nem tudom, hogy mit mondtak neked, de hazugság, mind hazugság, semmit sem tudok Dumbledore-ról, semmit, semmit Uram, semmit a világon
Ne vesztegesd az erõdet hazugságokra. Többé nem tévesztesz meg senkit.
Semmit! Az életemre esküszöm, az életedre esküszöm, az életem az életed, érted élek és meghalnék érted és nem tudok semmit, nem tudok semmit, könyörögve kérlek...
Semmit. Semmit. Semmit a világon.

Egy ideg csendben volt, hallgatta a siránkozásomat. Figyelte, ahogy éget a fájdalom. Nem igazán emlékszem az egészre. A mennyezetnek jajveszékeltem.

Bármit, megteszek bármit, de semmit nem tudok Dumbledore-ról, semmit nem tudok...
Mit tennél meg? kérdezte hirtelen. Égetett a fájdalom. Forgott velem a világ.
Mit adhatsz nekem? suttogta.
Segíthetsz nekem... suttogta. És én segítek neked...
Bármit. Bármit.
Emlékszel James Potterre, ugye, Snape? Van egy tervem James Potter számára...
Ma este. Ma éjjel.
"James Potter!" kiáltottam. Mintha fény öntött volna el mindent.
Igen... lehelte.
"Neked adom James Pottert!" jajdultam fel egy pillanat múlva, s éreztem, hogy hirtelen csupa figyelem lett.
"Tudom, hogy találod meg, tudom, ki a titoktartója... tudom...!" hebegtem vakon.
"Tudod?"

Istenek, Lily, sajnálom. Annyira sajnálom. Csak az a mocsok Potter járt a fejemben és a kviddicsbajnok pofája. Végsõ soron nem számított, de egek, nekem igen. A komor mennyezetet bámultam és égetett és én azt kiáltoztam

"Black! Sirius Black! Sirius Black az...!"
"Sirius Black?" mondta kifejezéstelenül.
Majd:
"Sirius Black?" és nevetett.
Nevetett. Nevetett, hosszasan és hangosan. Nevetett, míg én levegõért kapkodtam és dadogtam és üvölteni próbáltam,
"Mi az? Most mi van? Mi olyan rohadt vicces? Sirius Black! Sirius Black az!"

Vicces.
Eloldotta a kezeimet, közben egyre csak nevetett. A világ, az égetõ kín kezdett elhomályosulni. Magzati pózba gömbölyödtem az asztal tetején és vártam a halált. Nem jött el.

Hallottam, hogy Voldemort elmegy, még mindig nevetgélve, aztán a zajt, ahogy valakit belöktek az ajtón. Az ajtó becsapódott mögöttük. Nem tudom, kik lehettek. Beszélni próbáltak hozzám. Szorosan csukva tartottam a szememet. Épp búcsút vettem az öntudattól. Édes illatot éreztem az orromban. Hallottam a szívverését a másik férfinak. Nem tudom, ki lehetett. Csak azt, hogy Voldemort õt halálra szánta, hogy én élhessek. A szívverése hangosan dübörgött a fülemben. Hangosabban, míg lassan halványult a világ. Hangosabban, kozben a lelkem már lebegni látszott a testem felett. Hangosabban, ahogy közelebb lépett hozzám. Hallottam a hangja duruzsolását, de azt nem, hogy mit mondott. A szám, mely eddig száraz volt a fafüsttõl, hirtelen megtelt nedvességgel. Az az ostoba, ostoba ember közelebb lépett hozzám. Kábító volt a szívverése. Meghalhattam volna, meg kellett volna halnom. Nem lett volna szabad közelebb jönnie. Ha nem jön közelebb, nincs erõm támadni…

Mi gyógyíthat meg egy haldokló dhampírt? Ugyanaz, ami a szülõjét táplálta, aki emberi párt választott, hogy mi okból, csak õ tudhatja. Friss vér. Nem tudom ki volt ez az ember, de nem lett volna szabad közelebb jönnie. Ittam és aludtam.
Sokáig.

Pánikban tértem magamhoz, hirtelen felriadva. A szívverésem hangosan dübörgött a fülemben. Mindenfelé emberek. Sehol egy halálfaló. Sehol egy maszk, amíg a szem ellát. Ó, Istenek, gondoltam... Az aurorok. Végre megjöttek az aurorok. Az egész flancos elit gárda.

- Mi folyik itt? - kérdeztem a legközelebbit, felülve a padlón.

Mindenem csupa vér volt. Rászáradt a kezemre, átáztatta a köpenyemet. Rémülten hátraugrott és rám szegezte a pálcáját. Felemeltem a kezemet, hogy mutassam, fegyvertelen vagyok.

- Ki maga? - tudakolta.
- A nevem Snape... Severus Snape. Maga kicsoda?"

Rám vigyorgott, szélesen és gonoszul. Friss kötést viselt az orrán

- Moody vagyok. Alastor Moody. És maga Snape, Severus Snape, le van tartóztatva.

Nem ellenkeztem. Albus nem egyszer kioktatott már ebben a témában. Ha letartóztatnak, ne ellenkezz. Ne adj okot, hogy végezzenek veled. Némelyik aurornak nagyon kevés elég ehhez az okhoz, és õk nem tudhatják, hogy ki vagy. Maradj nyugton, és akkor segíteni tudok neked. Nem kerülsz Azkabanba, Severus. Nem, azok után, amit értünk tettél.

Nos, legalábbis nem sokáig. Azt hiszem, úgy három hetet tölthettem bent végül, és David Lestrange vihorászását hallgattam a szomszéd cellából. Minden hideg volt. Dermesztõ. Sokat összeírtak már a dementorokról. Szükségtelen bármit is hozzátennem. Az elsõ tárgyalásomat érvénytelenítették. Feltehetõleg nem voltam kellõen koherens, hogy bizonyítékkal szolgálhassak. Dumbledore tanúskodott, és meggyõzte õket, hogy óvadék ellenében szabadlábra helyezzenek. Megtették, azzal a feltétellel, ha a felügyelete alatt maradok. Visszavitt a Hogwartsra. Végül mindig ott kötünk ki. Az utazásra nem emlékszem. Azon tûnõdöm, hogy a vonattal jöttünk-e. Nem, kétlem, hogy így lett volna. Szeretném, ha így lett volna, de kétlem. Majd megkérdezem az öreget, mert én nem emlékszem. Csodálkozik majd, hogy tudni akarom.

A kórházi szárnyban ébredtem, különös deja vu-érzéssel, és azt gondoltam: vajon tényleg visszafordult-e az idõ? A Hogwarts mindig ugyanaz marad. Három hónap az újratárgyalásomig, amikor aztán felmentettek. Jó nekem. Sokáig tompa maradtam, azon tûnõdtem, miért hagytak élni, mikor hagyniuk kellett volna meghalni.

Emlékszem, mikor felébredtem, a napfény beömlött az ablakon. Milyen gondatlanság, nyitva hagyni a függönyöket egy dhampír feje fölött! Kellemetlen ízt éreztem a számban. Az oldalamra fordultam és magamban elátkoztam Madame Pomfreyt.

Dumbledore látogatott meg aznap valamivel késõbb.

- Vége? - kérdeztem, a Nagyúrra utalva. A kezét ráhelyezte az enyémre.
- Vége - mondta. - Egyelõre...

Elmondta, mi történt Harry Potterrel. Az elsõ mondat után már nem is figyeltem rá.

- Potterék... meghaltak?
- Igen. Sajnos igen.
- És Lily?
- Õ is. Elárulták õket. Úgy tûnik, Voldemortnak is megvoltak a kémei.
- Kicsoda?

Albus szomorúan csóválta a fejét. Könnyek reszkettek az öreg szemében.

- Black volt - mondta végül. - Sirius Black.

Fejemet hátradöntöttem a párnára. A személytelen mennyezetre bámultam. Egek, nevettem. Nem érdekelt Dumbledore riadt pillantása, a keze a vállamon, hogy hívta a nõvért. Sirius Black! Nevettem, míg ki nem fogytam a levegõbõl.
Nevettem, pedig nem értettem a viccet. A patkány volt, végig. A legravaszabb kém lehettem a pályán, mégsem értettem semmit az egész rohadt viccbõl.