Jéghideg tenger

- Hát akkor jó szórakozást, Potter! Ezt már nem éled túl.
Azzal a halálfalók dehoppanáltak, és Harry ott maradt egyedül.
„Hát végül is, még mindig jobb, mintha az Északi-sarkra kötöttek volna ki meztelenül”… - morfondírozott magában. A meleget mindig is jobban bírta, mint a hideget. Ha nyáron 40 fok van, az még oké, de ha télen mínusz 20, az már nem kóser. Még nem tért teljesen magához. Sorra peregtek előtte az elmúlt tizenkét óra eseményei.
Miután elbúcsúzott barátaitól, és beült Dursley-ék kocsijába, már ott rezgett benne a rossz előérzet. Aztán hazaérve kitört a káosz: a házban halálfalók vártak rájuk. Eléjük jöttek az udvarra. Hát persze, a házBAN nem bánthatták, a vérvarázslat miatt. De a ház ELŐTT… Mugli rokonait egy pillanat alatt hatástalanították, és máris vagy tízen álltak körülötte kivont pálcával. Esélye sem volt…
Azért egy kicsit zavaró, hogy meztelen. Ezt amúgy sem igazán értette. Mi értelme volt levetkőztetni?! A ruhái csak tovább kínozták volna, hisz melegítenek, nem?
Következő emléke már egy vakítóan világos szoba, amiben minden fehér: a falak, a plafon, a padló. A pálcája nem volt nála, és belépett maga Voldemort. A Sötét Nagyúr is fehérben. Mint egy valószerűtlen álom! Felemelte pálcáját, és akkor elkezdődött. Annyi átok hangzott el, hogy Harry akkor se tudta volna számolni, ha épp nincs más dolga. Csakhogy az átkok mind felé szálltak… Úgy három óra múlva a szoba már vörös volt. Az ő vére… Értelmet nyert a Nagyúr öltözéke is: a megszokott fekete taláron nem érvényesülhettek volna áldozatának kárminvörös vércseppjei. És talán ez valamiféle kiöltözés is nála… „Jajj, de megtisztelő…” - húzta el a fiú a száját.
A hőmérséklet kezd elviselhetetlen lenni. Ez már nem az a nyári, limonádés jajjdejó meleg! Harry agyába hirtelen egy, még a mugli általános iskolában megszerzett információ nyomul. A Szaharában nappal plusz 50 fok van. Árnyékban.
Miután Voldemort megunta kis játékát, átadta hű csatlósainak. Azok pedig – mindössze pár órás tortúra után – idehoppanáltak vele. Ebbe a rohadt nagy sivatagba! Pár bűbáj, és máris jelenlegi helyzetébe került: ruha semmi, hátán fekve kikötözve. És mondani sem kell, nem az árnyékba!
Harry hangosan káromkodott. Ahogy telt az idő, kezdett rájönni, mi volt az oka ruhái elkobzásának. A Nap. Így, fekve kifeszítve, teljes testén tudja égetni a kegyetlen égitest. Ez a szenvtelen csillag, aki annyi háborút és borzalmat nézett már végig! És nem tesz semmit. Persze, mit is tehetne?
Hirtelen belényilallt a rettentő emlék. Dumbledore. Egy könnycsepp rajzolt árkot mocskos és véres arcán. Az igazgató halott. Felkerült a portréja az irodája falára. Nincs többé. Hirtelen ordítani tudott volna! Csakhogy a torka túlságosan ki volt száradva.
Egyáltalán, hogyan lehet valakit a HOMOKHOZ kikötözni?! Még csak nem is Petrificus totalus-t küldtek rá. Ó, nem voltak ilyen kegyesek hozzá. Minden kis porcikáját, ami még az átkok után használható volt, tudta mozgatni. A láthatatlan kötelek pedig minden apró mozdulatnál a testébe martak.
És egyre jobban viszketett. Mindenhol. A sós izzadtság, ami folyamatos vízveszteséget eredményezett, keveredett a sivatagi homokra jellemző apró, szúrós és éles szemcsékkel. Ez az elviselhetetlenség szélére juttatta a kínt. Igaza volt Malfoynak. Ezt már tényleg nem éli túl.
MIKOR LESZ MÁR VÉGE?!
Már nem vágyott semmire. Se menekülésre, se szenvedésének enyhülésére. Csak a megváltásra. A megváltó halálra. Mindegy milyen, csak jönne már!
Ennél még a hideg is jobb. De jó lenne az Északi-sarkon! A megfagyó ember állítólag csak elalszik, és nem ébred fel többé. Óh, csodálatos álmodás!
Mért nincs itt valaki? „A fenébe is, bárcsak jönne Hermione vagy Ron, és küldene rám egy Adavát!” De nem. Ezt nem kívánhatja. A barátai majd boldogok lesznek együtt, ha vége lesz ennek a háborúnak. HA vége lesz… Nélküle, a hit és remény központja nélkül, és Dumbledore nélkül, óh, Dumbledore nélkül! Mihez kezd majd a varázsvilág? Van-e egyáltalán így esély a háború befejezésére?
Nem lehet bírni ezt a hőséget.
Egyszer csak neszt hallott maga mellől. A nyakába nyilalló fájdalommal nem törődve (nem is érezte szinte már) a zaj forrása felé fordult.
Egy királykobra. Ez az! A menekülés útja. A menekülésé ebből a szarságból, amit életnek csúfolnak. Igen. Majdnem tizenhét év éppen elég volt. Nem kell több!
- Állj! Gyere ide, kérlek! – hagyta el az ajkát alig hallható sziszegés. A hüllő mégis meghallotta. Ezeknek jó a hallásuk. Egy pillanatra megállt, majd egészen közel kúszott és figyelmesen hallgatott.
- Tégy meg nekem egy szívességet! Könyörgök neked, marj meg! – susogta Harry. Nem érezte szükségét felesleges bevezetőknek, az udvariasságnak viszont igen. Félt, ha a kígyó megsértődik, elmegy, és akkor az ő remek kis tervének annyi.
Az állat csak érdeklődve nyújtogatta a nyelvét, de nem válaszolt. És nem is tett semmit…
- Nem értesz engem? Válaszolj! Nincs mérged, vagy mi van? Marj meg!!!
A kígyó azonban válaszadás helyett kicsit távolabb csúszott. Harry már épp utána akart kiáltani. Félt, hogy elhagyja. Az olyan lenne, mintha egy nagy jégcsappal keresztül akarná szúrni dobbanó szívét, mire az elolvad a kezei között. Jég….
A kígyó azonban ebben a pillanatban nőni kezdett, és alakja is változott.
Harrynek kikerekedett a szeme, ahogy megpillantotta a szíve legmélyéről oly hevesen gyűlölt embert.
Perselus Pitont.
Mit keres ez itt? Talán az ura elküldte, hogy ellenőrizze, él-e még?
Jól emlékezett még saját szavaira:
„És ha közben találkozom Perselus Pitonnal, hát annál jobb nekem, és annál rosszabb neki.”.
Most, ahogy a férfi így felette állt, belényilallt a felismerés. Olyan naiv volt! Az áruló szemét nem legyőzhető a számára. Nem. Nem. Nem. Miközben menekült, bármikor megölhette volna. De csak a bőrét mentette. Miután megölte Dumbledore-t!
- Maga rohadt mocskos szemét! Jött megnézni, hogy állok? Hogy képes még egyáltalán… - hörögte kiszáradt torkának szorításában.
Mondata azonban döbbent csendbe fulladt a férfi pálcájának intése nyomán. Az ugyanis megszűntette az őt a földhöz szegező varázst.
Piton látta, hogy nem ez volt az egyetlen akadály: a fiú képtelen lábra állni, nemhogy menni! Arra esély sincs.
Hirtelen fölé hajolt, a vállára vette az ernyedt testet, és dehoppanált vele.
A fiú nem bírta tovább, elájult.

Harry egy rikítóan fehér szobában tért magához.
Teljesen megrémült, artikulálatlan üvöltéssel rándult össze.
A hangra azonban nem hideg kacagás volt a válasz. Besietett egy pufók asszony, és nyugtató főzetet adott.
- Nyugodjon meg, Mr Potter. Valaki letette az ajtónk előtt. Már nincs veszélyben!

A Szent Mungóban van.

VÉGE