Cím: Hatodik parancsolat

Író: Trilox
E-mail: trilox@freemail.hu

Jogok: A Harry Potter univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. K. Rowling tulajdona. Minden más az enyém :)

Rating: Fogalmam sincs.
16 évesen ennél durvábbakat olvastam. Viszont nem szívesen rongálnék vele másokat.

Státusz: kész 2005.09.

Megjegyzés:
"Egyetlen rövid látogatás egy elmegyógyintézetben meggyõz bárkit arról,
hogy a hit nem bizonyít semmit."
(F. Nietzsche)

Tartalom: Lucius Malfoy, Narcissa, Piton

"Az álmok zavaros vadvizein most
nappalaim lidércfénye remeg."
Ladányi Mihály

Hatodik parancsolat

Lucius Malfoy maga elé emelte az aranybarnára sült csirkecombot és élvezettel kettészakította. "Pont így bukkan elõ egy ember csontja is a vöröslõ húsból, amikor hátratörik a karját" ... futott át a gondolatain és elégedetten elmosolyodott. Jó volt a csirke. Jobb, mint azok a kis koktélfalatkák, amiket idõnként körbehordanak bizonyos találkozókon. Persze, mindig is voltak beteg agyú emberek, akik igyekeztek egymáson túl tenni, és olyasmit felszolgálni, amit mások nem. Lucius Malfoly megkóstolta a felkínált, és csinosan díszített falatkákat, de csak az erõs fûszerezés tette ehetõvé a húst. Nem szerette azokat a dolgokat, amiknek nincs saját, jellegzetes íze. Úgy, mint például egy asszony ölének. Elvigyorodott és nagyot harapott a csirkébõl.
A csirkébõl kicsorduló finom szaftos zsír szétkenõdött Lucius száján. Letörölte a madeirás szalvétával és döbbenten meredt a fehér damasztot elcsúfító vérfoltra. Elharapta volna a szája szélét? Észre sem vette. Újra megtörölte a száját és a szalvéta újra vérfoltos lett. Hirtelen ötlettel a poharához kapott, hogy kiöblítse a falatot a szájából, de mire a pohár az ajkához ért, megcsapta a belõle áradó jellegzetes szag. Az alvadó vér szaga. A pohárban nem mozdult a folyadék, csak a tetején lötyögött némi savó. Undorral vegyes dühvel ugrott fel az asztaltól és Dobby után kiáltott. A manó azonban nem jelent meg. A kastély néma volt. Lucius fülelni kezdett, de sem a szokásos lágy szomorkás zenét nem hallotta, ami többnyire a felesége hálószobájából csordogált, sem a sürgölõdõ manók halk de jellegzetes neszezõ csoszogása sem volt hallható. "Nincs itt senki." Futott át rajta és megborzongott. "Valaki nyitva hagyta valamelyik kurva ablakot. De megkeserüli!" Dühöngött Lucius és kivágtatott az ebédlõbõl.

Megállt az emeleti folyosó asztalkájánál és töltött magának az odakészített üvegbõl.
Nem kell jég, nem kell szóda, csak egy hatalmas adag whisky. Gyanakodva beleszagolt, majd elégedetten magábadöntötte. Elindult, hogy megkeresse Narcissát, vagy bárkit ebben a hatalmas és csendes házban. A könyvtárból egészen halk harmóniumszó hallatszott. Benyitott és a szeme sarkából még látta Narcissa lila ruhájának villanását, ahogy kilibbent a dolgozószobába vezetõ ajtón. Az utolsó hangok még ott lebegtek a homályban és Lucius nem is gondolt bele, hogy vajon minek játszott volna Narcissa a sötét és hideg könyvtárszobában magának. Utána eredt és hosszú léptekkel átvágott az üres helyiségen. Már hallotta a felesége hangját, ahogy valakivel vitatkozik. Benyitott az ajtón, és mellbevágta az átláthatatlan sötétség. A huzat bevágta mögötte a könyvtár nyitva hagyott ajtaját, és Lucius összerezzent. Pálcájának egy lendítésére fényárba borult a két szoba. A vakító fényesség és felragyogó erõs színek elkápráztatták, és hirtelen összeszorította a szemét. Csukott szemével nem látta, hogy mellette meglódulnak a falak, csak azt érezte, ahogy a lába alól kiszalad a padló, és amint rémülten kinyitotta szemét még érzékelt, hogy a szemben levõ fal hatalmas kavargó vörösbarna tapétájával rázuhan.

Csak néhány gyertya égett, ami mindent szelíd aranybarna fénybe burkolt. Lucius szeme még csukva volt és lassan tért magához. Érezte a hideg kõpadlót a teste alatt. Halk zene és beszélgetés zsongása ütötte meg a fülét. "Vendégek vannak" ötlött fel benne. Valahogy, biztosan elszédült. Ki tudja, mióta fekszik itt. Fel kell állnia. A pálcája... valahol itt kell lennie...
Feltápászkodott és hunyorogva próbálta elmulasztani a fejébõl a kóválygó érzést.
Le kell mennie a vendégek közé. Ebben a házban minden fogadás és minden esemény tökéletesen zajlik. Egy tökéletes alkalomhoz pedig hozzátartozik a házigazda jelenléte.
Lehajolt a pálcájáért és néhány könnyed mozdulattal üdévé és elegánssá tette az öltözékét.
De a fejében a zsongás nem akart szûnni.

Lucius megállt az ajtóban. A szalon tele volt idegenekkel. Természetesen nem voltak teljesen ismeretlenek. Néhányukat, fõleg hölgyeket, jobban ismert, mint a férjük szerette volna. Ezek a gondolatok mindig mélységes elégedettséggel töltötték el. Olyan titkos fegyver a kezében, ami megszerezni is gyönyörûség volt és biztosan tudta, hogy fel fogja használni. Majd. Egyszer.
– Narcissa! – szólt Lucius, anélkül, hogy ránézett volna az asszonyra. Nem volt rá szükség. A szépséges szõke nõ, már hozta is az italt. Egy pohár megváltást, ami mindent helyre tesz, és kisimítja az összegubancolódott idegszálakat. Eltünteti a görcsös mosolyt és Lucius Malfoly újra magára talál.
– Jól vagy? – nézett rá az asszony kutatva.
– Persze, hogy jól! – Húzta ki magát a férfi. – Akarod, hogy megmutassam, milyen jól vagyok? – Csúfondáros mosollyal magához rántotta az asszonyt és belenyalt a fülébe. Narcissa undorodva tolta el magától.
– Közönséges vagy! – sziszegte a nõ és alig látható apró mozdulattal, beleeresztette a körmeit Lucius kezébe. A férfi elengedte az asszony derekát és megcsavarta a vékony csuklót, miközben kedélyesen felnevetett, mint aki jó viccet hallott.
– Menj, csak drágám, a vendégeidhez! – azzal meglökte a nõt a társaság felé. "Frigid kurva" morogta maga elé, és egyetlen hajtásra felhörpintette a Whiskyt, majd elindult maga is, hogy elvegyüljön a társaságban.

Miután beszélt mindenkivel és ismételten elkápráztatott néhány hölgyet a sima modorával és a finoman sikamlós célzásokkal, amiket az ostoba nõk annyira kedvelnek, Lucius Malfoy megállt és elégedett mosollyal legeltette a szemét a gazdagon megrakott svédasztalon.
Rádöbbent, hogy a rosszul sikerült ebéd óta nem evett egy falatot sem, és figyelmét megragadta, egy hatalmas ezüsttálca, ínycsiklandozó apró szendvicsekkel. Telerakta vele a tányérját és visszafordult, hogy szemmel tartsa a vendégeket. A szájához emelte az egyik ennivaló mûremeket, és szinte már beleharapott, amikor meglátta, hogy a frissen zöldellõ petrezselyem alól egy köröm kandikál ki. Egy elszürkült, szakadozott köröm, egy sápadtvörös ujjvégen. Kigúvadt szemmel bámulta a tányérját és meglátta a szendvicseken az apróra vágott, mégis jól felismerhetõ húsdarabokat. Egy szemhéj, amin vidáman kunkorodott a szempilla, és egy ráncos bõrrel fedett ajak. A szempillák megrezdültek és a felcsapódó szemhéj alól kékes írisz meredt vissza rá. Lucius felüvöltött és a sarokba vágta a tányért. Még mindig ordított, miközben látta, ahogy a vendégek felé fordulnak és merev, kifejezéstelen tekintettel bámulják. Állnak, mint akiket belemetszettek a pillanatba. Az arcuk megfagyott, a testük mozdulatlan. A hûvös fuvallat meglebbentette a ruhákat, és lassan, õszi levél módjára szakadozni kezdtek a drága öltözékek és elsodorta õket a szél. A vendégek továbbra is csak álltak és Lucius nem értette, hogy a gyönyörû öltözékek alól, hogyan bukkanhatnak fel ezek az aszott testek, kérges bütykök, lógó, hájas pocakok és vézna, inas karok. A nõk száraz, üres zacskóra emlékeztetõ melle és göcsörtös térdeiknek látványától mégjobban felfordult a gyomra. A hideg szél továbbra is sodorta a ruhákat és most már a fejekrõl a hajakat is. Szálltak a hajtincsek, néha megakadva valamin, míg elködlöttek. Szakadozni kezdett a bõr, mint a kiszáradt föld pergett szét foszlányokban a szélben, a csontokról cuppanva hullottak a földre a húsdarabok és a vér fröccsenése éles csendülésként hasított Lucius dobhártyájába. Látta, ahogy az egyik csontkupac recsegve, in-szakadva, összeroskad. "Amit itt látsz, az már csak a múlt" susogta egy csikorgó hang a fülébe. "Ne bízz meg benne Lucius, ez a jövõ" búgta egy másik. És csönd lett. Mintha egy üvegburában lenne, csak a saját szuszogását hallotta.
– Lucius!– "ez Narcissa hangja" futott át a gondolatain – Lucius!
Elszakította a tekintetét a mészárszékre emlékeztetõ látványtól és a felesége arcába bámult.
– Lucius!. Ha nem szereted a lazacot, ne edd meg! De fölösleges õrjöngeni miatta! – azzal kezébe nyomott egy pohár italt. "Igen. Az ital most jól fog esni" sóhajtott magában Lucius és közben a szeme sarkából óvatosan visszasandított a vendégekre. Mindenki boldogan beszélgetett és nyoma sem volt az elõbbi dermedtségnek és a vérnek. A színes ruhák ragyogása bántotta a szemét és a zsongástól újra megfájdult a feje.
– Az ebéd, megfeküdte a gyomromat. Ments ki. Pihennem kell. – Nyögte oda Narcissának és kisietett a terembõl.

A hosszú alvásból egy könnyû kéz simogatása ébresztette. Puha nõi ujjak kalandoztak a hasán. Lucius félálomban elmosolyodott. Szeretett így ébredni. Szerette a karjába markoló karcsú ujjakat és az apró csókokat a csupasz mellkasán. Érezte, a simogatást a combján és a szája elnyílt. Hagyta magát. Hagyta, hogy a gyengéd kéz végigszaladjon a farkán, végigvándoroljon a herezacskóján és puhán, lágyan simogatni kezdje az ánuszát. Felnyögött, amikor az óvatos ujjak beléhatoltak és az asszony másik keze a péniszére kulcsolódott. "Narcissa!" súgta bele csukott szemmel a félhomályba. "Narcissa sohasem érne hozzád így" hallotta a nõ hangját. Pedig ez az Õ hangja, az õ illata. Ha játszik, hát játszon, csak ne hagyja abba! Az erõteljes simogatás elsöpört minden gondolatot a fejébõl. "Szeretlek Lucius!" Újabb kezek kezdték kényeztetni. A mellkasába kapaszkodtak, és a mellbimbóját csiklandozták. Valaki másnak is kell itt lennie ötlött fel benne, de képtelen volt elszakadni a cirógatásoktól, amiket a két asszonytól élvezett.
"Éhes a testem" hallotta a másik hangot. "Szeretünk Lucius!" súgta a felesége. "Gyere velünk" De Lucius nem bánta már mit beszélnek, a gyönyör közelében mindegy volt, hogy hányan és mit csacsognak, csak csípõje rándult újra és újra. "Lucius már halott" visszhangzott a fejében és a simogatás abbamaradt. Levegõ után kapkodott és közben pokoli fájdalom kúszott az ágyékába. Hörögve kapott oda, de a keze a semmit markolta. Tenyere nedves lett a lüktetve ömlõ vértõl és õrült sikolyra nyílt száján nem jött ki hang. Fél kezével a varázspálcája után kutatott, miközben másik kezével a hatalmas sebet takarta. Az ágy csatakos volt a vértõl és a fellobbanó fényben karnélküli, csonka kézfejek szaladtak széjjel, mint a csótányok, és tûntek el a homályba veszõ sarkokban. Lucius összeszorított foggal meredt az ágyékára. A péniszére, ami pontosan ott volt, ahol kellett és pontosan úgy, ahogy elalváskor hagyta. Lustán és magányosan. A lepedõrõl elolvadtak a száradó vérfoltok és csak valami bántó, távoli gonoszkodó nevetés csengett a férfi fülébe.
Visszahanyatlott a párnára és várt, hogy összevissza kalapáló szíve megnyugodjon.
Egy sötét sejtés kezdett a gondolataiba kúszni, hogy valami nincs rendben, és egy gyanú, hogy ezt kinek köszönheti.

A sokkoló ébredés után Lucius képtelen volt legyûrni a reggelit. Két pohár jóféle itallal kiegyensúlyozta a közérzetét és elindult, hogy a végére járjon a sejtésének. Erõsen gondolkodott rajta, hogy vajon ebben az állapotban hoppanáljon-e. A fejében furcsa gondolatok kergetõztek, és szinte percenként arra kapta fel a fejét, hogy valaki sikoltozik, vagy hörög a közelében. És a szagok, amik megcsapták az orrát, az elviselhetetlenségig undorítóak voltak. Égett hajszag, széklet és hányadék szaga. És alvadó vér, rothadó hús. Nem segített semmilyen varázslat. A szagok nem múltak el. Ahogy idegesen járt-kelt a házban, mozdulataira felerõsödtek, kavarogtak a levegõben. Egyre inkább azt érezte, hogy belõle árad az ocsmány bûz. Lemoshatatlanul és talán véglegesen. Megbizonyosodott a félelmérõl, amikor a hatalmas kétágú lépcsõ tetején összetalálkozott Narcissával, aki szipogva felhúzta az orrát és ellépett mellõle, amikor a közelébe ért. Néhány lépés távolságból, csipkezsepkendõvel az orra alatt nézett vissza Luciusra, aki kínos tehetetlenül állt.
– Khm! Lucius, nem tûnsz valami üdének! Valami gondod van? Esetleg problémád van az emésztéseddel?
– Ha gondom van, megoldom. Ne törd rajta az okos kis fejed, drágám! – vetette oda az asszonynak és lerobogott a lépcsõn. El innen gyorsan! Odakint, kiszellõzteti a fejét és talán a förtelmes bûzt is, elviszi a szél. Egészen biztos, hogy annak az ocsmány pincebogárnak köszönheti a kellemetlenséget. Hogy odáig süllyedjen, a nyomorúságos görcsös lelke, hogy megátkozzon valakit, csak azért mert gazdag és közkedvelt... Ez egyszerûen szánalmas! Kiontja a belét, a zsigereit fogja cibálni, egészen addig, amíg üvöltve könyörög és esdekel majd, hogy ölje meg végre. De most elõbb hányni fog. Öklendezve nekitámaszkodott a falnak, és meredt szemmel nézett maga elé. A függöny mögül elõbukkanó gyerek ismeretlen volt a számára. "Nem is a mi köreinkbõl való" futott át a gondolatain.
– Ebbõl a körbõl nem futhatsz el!– súgta a fiú. Felemelte a kezét és ujjak nélküli, csonka tenyerét az ablak felé nyújtotta. Egy nõ lépett elõ, a karján egy csecsemõvel. Kedvesen mosolygott a megdöbbent Luciusra. Az asszony arca eltorzult, üvöltésre nyílt szájából egy kígyó feje bukkant elõ és tekergõzve tépte át egyre vastagabb testét az asszonyon, aki még mindig görcsösen szorította magához a gyermekét. A kígyó tovább vonaglott, majd hatalmasra nyílt szájában eltûnt a gyermek feje és lassú, görcsös nyeldekléssel eltüntette az egészet. Az asszony szétroncsolt fejjel állt miközben árván maradt karját az ablakfülke felé nyújtotta, ahonnan most elõkúszott egy fiatal lány. Nem tudott járni, mert lábai kifordultak a helyükrõl és szemérme helyén összevagdalt nyers húscafatok közül bugyogott a vér. "Jó volt veled, Lucius" súgta buján és fogatlan szája felnevetett. A nevetés megsokszorozódott, és valamennyi függöny mögül újabb és újabb rémalakok léptek elõ. Megcsonkított testek. Kínban gyötrõdõ emberek vonaglottak, kúsztak, és hörögtek elõ mindenhonnan. És nevettek, sírtak, vinnyogtak és beszéltek, beszéltek jajongva, õrjöngve, megállíthatatlanul.
Lucius Malfoly elvesztette az eszméletét.

Pitont váratlanul érte a támadás. A szobájában berobbanó embert elõször fel sem ismerte.
A férfi a ruhájánál fogva felrántotta Pitont és az arcába, sziszegte.
– Te állat! Rohadt, nyamvadt denevér! Vedd le az átkot, különben megöllek! – hörögte Malfoy. De nem úgy nézett ki, mint aki képes lenne bárkit is megölni. Az arcbõre szürkés a szeme alatt sötét árnyékok, a haja piszkosan és csapzottan lóg. A máskor makulátlan öltözéke, csatakos és szakadozott, a szemében õrület.
– Moss fogat! – ugatott vissza Piton és elfordította az arcát. – Nem tudom, mirõl beszélsz, de úgy látszik nem vagy magadnál! És büdös vagy.
– Ne játssz velem, görény pincelakó! Tudod te jól, mit mûveltél! – Lucius arca eltorzult a rémülettõl, ahogy az események újra felelevenedtek benne.
– Malfoy, Te megõrültél. Akármit is akarsz, akard máshol!
– Segíts Perselus! – Szûkölt fel a férfi és elengedte Piton kabátját. Megtántorodott és az asztalba kapaszkodott. Az asztal Piton döbbenetére lassan és finoman megmozdult mintha sárból lenne és Lucius keze elsüllyedt benne. Piton utánakapott a férfinak, aki elvesztette az egyensúlyát és majdnem belezuhant a nagyokat pöffenõ iszapba.
– Mi a franc? – hebegte Piton
– Látod? És itt vannak mind... – Lucius üvöltött kínjában. – ...mind engem akarnak! Valamennyi nõ és valamennyi fiú! Mind belõlem akarnak egy darabot! – Újra Pitonhoz hajolt, és vérbeforgó szemekkel súgta – Fel akarnak falni! Csinos kis koktél falatkákat készítenek belõlem. Kaviárral és tojással. Olajbogyóval és majorannával. Fokhagymával és citromkarikával... megnyalta a szája szélét, ahonnan most újra vékony vérpatak csordogált. – És férfiak, akik csak kúsznak utánam, mert nem tudnak járni a kifordult csontjaikon... – Lucius Malfoly öklendezni kezdett.
– Ha ide mersz hányni, patkánnyá változtatlak – közölte szárazon Piton. – Nem tudok segíteni neked. – és most Piton hajolt közelebb Luciushoz, hogy az arcába sziszeghesse. – De ha tudnék, akkor sem segítenék. Undorító, perverz gyilkos vagy Lucius Malfoly. Voldemort hóhéra. De a hóhérokat minden idõben megvetették. Most sincs ez másként.
– Perselus... értsd meg. Félek tõlük.
Ez a Lucius Malfoy valami más volt, mint akit Piton ismert. Lekopott róla az arisztokratikus gõg, eltûnt az elegáns külsõ. Csak egy rettegõ nyomorult volt.
Egy szánalmas alak, aki hozzá fordult segítségért. Az Õ segítségét kéri. Na, azt megkaphatja.
– Amitõl félsz, az a markában tart. Amíg rettegsz, uralkodni fog feletted. Nézz szembe vele! Nézz szembe vele, és köpd le magad!
Malfoy végleg összeroppant. Arcán a maszatos könnyek, mint egy gyerekarcon. Csak a szája nem remeg, ahogy eltorzult arccal, megfeszülõ állkapoccsal beleordít Piton arcába.
– Te is ott voltál! Te is megtetted!
– Igen. És ez az egyetlen ok, amiért megpróbálok segíteni neked.
Kimért mozdulatokkal keresgélt az egyik polcon és Lucius kezébe nyomott egy meglehetõsen apró üveget.
– Itt van ez a bájital. Elmúlnak tõle a rémálmok.
– Az jó. Soha többet nem akarok ilyet látni. – Sóhajt fel megkönnyebbülten Malfoy.
– Az rajtad múlik. A Te dolgod az, hogy bocsánatot kérj.
– Sajnálom Perselus! Gromba voltam.
– Nem tõlem kell bocsánatot kérned – csóválta a fejét Perselus elnézõ mosollyal. Kiélvezve a talán soha vissza nem térõ pillanat minden gyönyörûségét. – Azoktól, akiket megkínoztál, megbecstelenítettél és megöltél. Tõlük nyerj megbocsátást, máskülönben pokol lesz az életed. Csak az éjszakáid nyugalmát tudom garantálni.
– Tõlük, nem tudok. – nyögte elképedve Lucius – Vannak,... vannak vagy százan!
– Bizony! – mosolygott gúnyosan Piton. – Vagy még többen is. Fiatal vagy, van még idõd. Egy egész élet van rá, hogy elrendezd a tartozásod. Jobb ha most mész. Aludj, és ne feledd, amit mondtam!
Lucius Malfoly összeszedte magát és hazaindult, markában szorongatva a nyugodt álom elixírjét és lelkében a rémülettel, hogy vajon meddig elég a bájital.

Piton visszaült kényelmes karosszékébe és újra kezébe vette a könyvet. Néhány perc múlva azonban az ölébe ejtette és sötéten felnevetett. "Narcissa, Te dög!" csóválta a fejét Piton "Mondtam, hogy csak két cseppet abba a whiskybe! Két cseppet!"

Vége