Főnix-lét (kész novella)

(Köszönet Bellatrixnek az Apocalyptica: Bittersweet-ért, mert e dal hatására írtam.. mondjuk kb. 10 év múlva játszódik. ) 


                          FŐNIX-LÉT 

 


Térdre zuhant, mintha rongyból lennének a lábai. A levegő egyszerre szakadt ki belőle , a világ lassú lett, irreális, homályos. Egyetlen dolog maradt fájdalmasan színes: azok az aranybarna , göndör fürtök. A finom kéz, a hosszú, kecses ujjakkal, amint még mindig markolja a pálcát.
-Hermione! –sóhajtotta Harry. Könyörgött a hangja, hogy ne legyen igaz..
Kisimította a haját az arcából. Az élettelen szemek és a félig nyitott száj tagadták mindazt az eleven, édes lányt, akinek ismerte . Már nem volt itt. Elvesztette.
Zihálva markolt a jeges földbe, lehunyt szemekkel, lehajtott fejjel. Képtelen volt látni. Nem akart érezni. Nem akart élni.
Egy kéz szorította meg a vállát. Nem kellett felnéznie, hogy tudja, ki az. Évek óta harcoltak együtt, évek óta egymás legjobb barátai voltak. Mindig mellette volt, amikor elvesztett valakit. Siriust. Petunia nénit. Dumbledore-t. Ront. Remust……Hermionét…
-Mennünk kell! –mormolta rekedten a férfi.
Harry felemelte a fejét.
Piton összeszorított szájjal nézte a fiú könnyel telt szemeit. -Mennünk kell! –ismételte halkan, könyörtelenűl. Gyűlölte magát, hogy elrángatja a legjobb barátját a felesége holtteste mellől. Nem tehetett mást. Szeretett volna vígaszt nyújtani neki, de sosem tudott mást adni, mint feladatokat, és fájdalmat. – Most sarokba szoríthatjuk Merlore-nál. Most, utoljára..
Harry felkelt, nehezen, mintha évtizedes súly nehezedett volna a vállára. Éveket öregedett a fájdalomtól. A magánytól. Egyetlen feladata volt még: megölni a Sötét Nagyurat.
A jóslat nem érdekelte többé.
Tudta már, hogy megöli.

Bármi áron.
Akár az élete árán is.
Remélhetőleg az élete árán.

Lepillantott Hermionéra még egyszer. Megpróbálta visszafolytani a könnyeit. Fogai között szűrte a levegőt. Nem bírt beszélni. Nem érdekelte többé semmi. Jók. Rosszak. Sötétség. Nem jelentenek semmit.
Egyetlen dolgot akart.

Ölni.
A fogaival akarta érezni a másik torkában lüktető ereket, ahogy nem vernek többé.
Látni akarta Voldemort szívét, ahogy megszűnik mozogni.
Véres rongycsomóvá verni.
Darabokra szaggatni.
Ölni.

-Perselus!-suttogta nagyon rekedten. Piton egy kicsit lejjebb hajtotta fejét, hogy jobban hallja a halk, keserű hangot. –Vigyél oda hozzá!

A férfi fürkészőn nézett egykori tanítványára. Hosszú évekbe telt, míg megtanulták elfogadni a másikat. A kezdetek kezdetén egyikük sem gondolta volna, hogy egyszer még vállvetve fognak harcolni, de Potter maradt vele, amikor a rideg falakba kapaszkodva nézte a Nyugati Torony romjai között heverő holttestet, az apját: Dumbledoret. Ő kérte meg, hogy legyen a Főnix Rendjének főnöke. Megmentette , amikor Voldemort végezni akart a kémmel…
-Ahogy akarod.-suttogta a férfi.
Megborzongott, amikor Harry Potter szemeibe nézett.
A fénytelen, éjfekete szemekbe.
A zöld íriszek a múlté lettek, a gyerekkorral együtt… az Élettel együtt.. egyetlen pillanat alatt.
Nem tudta, hol , de látta már ezeket a szemeket.

Kinyújtotta karjait, és Harry kezei, mint két bilincs szorultak rá csuklójára. Teljes bizalommal, és odaadással Piton iránt Harry lehunyta a szemeit, hagyta, hogy Piton oda hoppanáljon, ahová akar.
Megrendítő volt, hogy ennyire megbízik benne valaki.
Az árulóban.
A kémben.
Az élete átkozott volt. Minden tette magában hordozta büntetését.
Miért pont most kapja meg a megváltást..?
Ma fog meghalni…
Tudta.

Hoppanáltak.

Ahogy a talpuk érte a fekete követ, elengedték egymás kezét, és Piton megpördült, hogy nekivesse hátát Harryének. Így szokták. Hátravetette fekete talárja ujját, ahogy magasra emelte pálcáját, és gondolkodás nélkül egy pajzsbűbájjal nyitott,hogy védje magukat.
Jól tette.
Legalább húsz Halálfaló állt a pajzs másik oldalán és lőtték átkaikat feléjük. Harry már támadott valakit a másik oldalon.
Csak most mérte fel a terepet, ahová érkeztek.. A Malfoy-kúria volt. Az egyik oszlopnál egy véres arcú, eszméletlen huszonéves fiú feküdt, ezüstszőke haja eltakarta szemeit,de lehetetlen lett volna nem felismerni: Draco Malfoy volt az.
Neville Longbottom és Seamus Finnegan álltak felette, de furcsa mód úgy, mintha nem támadták hanem védték volna a volt mardekáros prefektust, méghozzá Lucius Malfoyjal szemben.
A terem közepén Madame Hooch feküdt, élettelenűl.
El kellett fordítania a szemeit, hogy ne emlékezzen arra a bizonyos fiatal lányra, aki kacagott rajta, mert nem tud megmaradni a seprűjén.. nem bírt haragudni rá.. rá nem. Soha.

Szinte égette a Harryből áradó düh a hátát.

Egyfolytában a főbenjáró átkokat használták.
Piton a Halálfaló rutinból. Ha elfáradt, Hoochra nézett, vagy az apjára gondolt. A veszteségekre.
Harry Potter nem fáradt el. Gyilkolt.

Hirtelen sötétség borult a teremre, majd egy pillanat múlva felragyogtak a halálfejes fáklyák a falon.
Ő közeledett.

Finnegan zihálva támaszkodott az oszlopnak és Malfoy kelletlen arckifejezéssel bár,de hátralépett, hogy helyet adjon urának.

-Lám..- lehelte Voldemort.-Eljöttél hozzám, Potter… és magaddal hoztad Pitont.. remek.
-Voldemort! –morogta Potter.
-Most.. Én és Potter befejezzük, amit elkezdtünk valamikor.. –susogta az émelyítő hang. Piton nyelt egyet. Ez a bosszúálló, leckéztető Nagyúr hangja volt. –Senki nem használ pálcát addig, amíg Potter el nem esik… vagy esetleg, amíg én…-tette hozzá, elnézően mosolyogva.

Piton leeresztette pálcáját, és megfordult. Voldemort összehúzott szemekkel nézett rá.
-Térdre, szolga! –sziszegte.
Piton előszőr életében nem engedelmeskedett neki.
Nem értette, honnét merítette az erőt, hogy a Sötét Nagyúr Imperiusának ellenálljon. Aztán rádöbbent: már nem a szolgája. Már nem kötődik hozzá.
Kihúzta magát.
Megfordult, és Longbottomék felé sétált.

Hallotta, ahogy a Nagyúr mély levegőt vesz egy átokhoz.
Hallotta, ahogy Harry kiált valamit.
A Halálos Átok éppencsak elkerülve Piton fejét, egy oszlopnak csapódott.
Aztán elkezdődött.
A fekete terem közepére húzott aranykörben a kor két legnagyobb varázslója nézett szembe egymással ..
Majd egyszerre mozdultak.
Egy lendülettel.. tökéletesen azonos mozdulattal, csengő hangon kiáltották:
-AVADA KEDAVRA!!!

Hatalmas zöld, átláthatatlan felhő támadt körülöttük. A Halálfalók java részt menekülni kezdtek. Piton Longbottom felé lódította Finnegant és rájuk ordított, hogy tűnjenek el, de a két fiú a helyén maradt. Longbottom vigyorogva a terem közepe felé mutatott, mintegy jelezve, hogy oka van a maradásra.
Robbanás rázta meg a termet, az oszlopok egy része dülöngélni kezdett, Lucius Malfoy pedig a terem hátuljában állva kiabált megerősítő parancsokat az oszlopoknak.
Aztán elült a felhő.
A terem közepén ott állt mindkét varázsló, sértetlenűl.

Harry rárobbantott egy oszlopot Voldemortra. A varázsló elhárította a köveket, és felgyújtotta Harry kezeit. A fiú nem törődve a fájdalommal megidézte a Dementor-Bárdot, aki Voldemort felé indult. A Nagyúr egy pálcamozdulattal elűzte.
Voldemort hirtelen kiegyenesedett , és gonosz mosollyal sziszegni kezdett:
-Eljött az én időm, Harry! Oly sok év fárasztó, unalmas várakozás után a világ végre hódolni fog nekem.. Butaság ellenem küldeni a Dementor –Bárdot!-nézett szelíd-megbocsátón Potterre.- Ő az én hangomon dalol és énekemben haláltusájukat vívó muglik és sárvérűek sikoltanak. A te halálsikolyod lesz a kezdőhang..
Harry hátrább lépett, és kinézett Pitonra. Mosolygott.
A férfi hirtelen megértette, miért volt olyan ismerős a fekete szempár.

„Az utolsó varázslat, a Halálra készülő varázslata: Főnix-lét.
Arra használd, hogy erőt kapj más életének megmentéséhez,az utolsó jótetthez, amit véghez viszel életedben.Amikor elkezded felhasználni a főnix erejét, már csak perceid vannak hátra az életedből.”

-Ne!- nyögte Piton, de elkésett. Harry Főnixszé változott. Egy nyugodt szárnycsapással a levegőbe emelkedett, és a felsikoltó Voldemortra vetette magát.
Csőrével tépte a torkát, karmai a Sötét Nagyúr mellkasába vájtak. A férfi a földre zuhant, kétségbesetten próbálta magáról lerázni a színpompás madarat. A Főnix tollai mind vörösebb árnyalatot öltöttek ahogy a fiú Voldemort vérében fürdött.
Másodpercekig tartott a küzdelem.
Voldemort torkából spriccelve szökött a vér, és bugyborékolva tört elő a levegő, szemeibe félelem költözött, ahogy haldoklott.
A főnix megállt a mellkasán, félrehajtott fejjel nézte egy pillanatig, majd csőrét a varázsló szívébe vájta. Voldemort iszonyú hangon felsikoltott…majd elhallgatott.. örökre.

A főnix nyugodt mozdulattal leugrott a halott mellkasáról. Egy szárnylebbenés, és visszváltozott.. Harry Potter a-fiú-aki-legyőzte kitárta karjait, mintha a Naphoz imádkozna, és nyugodt megbékélés költözött arcára.
-Harry!-Piton átvágott a termen, épphogycsak elérve az összeomló fiút.
-Perselus..-suttogta Harry. Voldemort vére festette pirosra ajkait.-Megtettem.-suttogta szemlátomást gyengülve.
-Igen. Legyőzted.- suttogta Piton sápadtabban, mint valaha.
-Nincs többé..-Harry nyelt egyet, a szemei zavaros-zöldekké váltak, ahogy küzdött a halál ellen.-Senkit nem öl meg már.
-Jól csináltad.- morogta Piton, miközben rá nem jellemző gyengédséggel letette a földre a fiút. –Jól csináltad, Harry.
A hátuk mögött a Halálfalók egy kis csoportja még mindig küzdött az aurorokkal. Lucius Malfoy éles baritonja messze kiemelkedett a tömegből, ahogy összecsapott Longbottommal.
-Menj, segíts nekik..-suttogta Harry. Piton a fejét rázta.
-Itt a helyem…Megtiszteltetés volt melletted harcolni.
Harry halványan elmosolyodott. Amikor megismerte, Pitont utálta a legjobban. Amikor igazán megismerte, hűséges barátra lelt benne, fanyar humorérzékkel és hatalmas varázserővel.
Itt az idő..
-Vigyázz a fiamra.- felemelte jobbját, és érezte, ahogy Piton elkapja, megszorítja.- Nevelj belőle olyan kiváló embert, mint te…

egy sóhaj…
egy szívdobbanás…

Hermione…