Remus és Sirius apró nosztalgiája az első vallomásról.

 

Írta: Avednay

Disclaimer: A Harry Potter-univerzumot Ms. J. K. Rowling alkotta meg. Minden jog őt illet. Én csupán kölcsönveszem a szereplőit, és ezzel semmiféle hátsó szándékom nincs.

Rating: PG

Típus: Fluff, Romance

Warning: Az alábbi rövidke írás SLASH, vagyis homoszexuális témát dolgoz fel. Két férfi, illetve két kiskorú (15 éves) srác igen intim viszonyáról szól. Ha zavar az ilyesmi, undorítónak tartod, kérlek inkább ne olvasd el! Nem célom senki megbotránkoztatása, érzelmeinek megsértése!

Megjegyzés Nr 1.:Az utolsó mondat szemérmetlen koppintás minden idők legszebb filmjének, a Casablancának magyar szinkronjából.Mea culpa! Mea culpa!

Megjegyzés Nr 2.: Amikor először olvastam az alábbi csodaszép haikut, rögtön Remus és Sirius jutott eszembe, és tudtam, hogy egyszer majd írok hozzá valamit. Így született ez a kis szösszenet.

*****

Vártam rád

„a tóba merült

 a telehold óntálja

 amíg vártam rád”

 (Géczi János)

 

-Meséld el!- kérlelsz erőtlen hangon. –Azt a régi éjszakát! Mikor először mondtad, hogy szeretsz…

Puhán fészkelődsz a karomban. Hajnal van, az előbb változtál csak vissza. Kettős érzés jár át, mint mindig, mikor ilyen gyenge vagy. Tehetetlen düh fog el, amiért nem tudlak megszabadítani a farkaskórtól, és hónapról hónapra át kell esned ezen a tortúrán. Ugyanakkor erősnek érzem magam, mert szükséged van rám, mert oltalmazhatlak. Más hasznomat úgysem veszed, mióta be vagyok zárva ebbe az átkozott házba…

Az őseim háza most csendes. A többiek még alszanak, anyám szörnyű portréja is néma. Megint a régi történetet akarod hallani. Egyebet sem csinálunk mostanában: emlékezünk a múltra, mint egy vén házaspár. Persze nosztalgiázni jó, én mégsem gondolok szívesen a fiatal önmagamra. Mindig az jut eszembe, mi lett belőle mostanra… De a te kedvedért bármit. Tudom, hogy szereted hallgatni. A lelked mélyén javíthatatlanul szentimentális vagy.

 

-Ötödévesek voltunk- kezdem halkan. -Még nem sikerült összehoznunk Jamesszel az animágiát, és majd’ meghaltam, hogy teliholdkor is veled lehessek. Folyton magam mellett akartalak tudni. Nem értettem magamat. Hiszen egyformán jó barátaim voltatok Jamesszel, te mégis többször jártál a fejemben, és valahogy másképpen néztem rád, mint őrá. Másképp szerettelek, de nem tudtam, hogy lehetséges ez… Madam Pomfrey aznap is levitt a viskóba, mint minden holdtöltekor. Egész este tétován járkáltam fel-alá, és még James sem tudott rávenni semmi őrültségre. Csak rád tudtam gondolni. Hogy ott vagy kint, egyedül. Elaludni sem tudtam. Aztán egyszer csak nem bírtam tovább, magamra kaptam James láthatatlanná tevő köpenyét, és kisurrantam a kastélyból. Odakint mélyen beszívtam a friss, őszi levegőt. Hűvös volt. Egy kicsit máris jobban éreztem magam- egyedül voltam, távol mindenkitől, mint te. Osztozni akartam a sorsodban, átélni, amit te. A tó partján telepedtem le. Tudtam, hogy Pomfrey csak jóval virradat után, órákkal a visszaalakulásod után megy érted, úgyhogy legalább az első hajnali órákban melletted akartam lenni. Vártam hát. Hanyatt feküdtem a fűben, és a csillagokat bámultam. Megkerestem a nevemet viselő csillagképet is. És vártam. A telihold már magasan, pont fölöttem járt az égen. Sápadtan, zordan nézett le rám. Hirtelen gyűlölet töltött el: meggyűlöltem azt a kegyetlen, rideg fényű gömböt. És vártam. Hevesen dobogott a szívem. Nem tudtam, mit szólsz hozzá, hogy utánad mentem. Először jutott eszembe, hogy talán nem is örülsz majd nekem. Mit felelek ha megkérdezed, miért jöttem? Hisz még magamnak sem tudom megmagyarázni. Mi lesz, ha elküldesz? Nyugtalanul néztem, ahogy néhány felhő lustán elúszott a hold előtt. És vártam. Vártam és vártam egészen hajnalig, amikor a telihold végre elmenekült a halványan derengő égboltról, és alá nem merült a tóban.

 

Halványan mosolyogva hallgatsz. Fejedet kényelmesen a mellkasomra hajtod. Jó így.

 

-Akkor felugrottam, és bementem hozzád- folytatom. –Ott feküdtél véresen és erőtlenül. Döbbenten néztél rám, és kicsit félve is. Megrendülve néztelek. Még ott, abban a keserves állapotban is gyönyörű voltál. Most is gyönyörű vagy…

 

Kicsit fátyolos lett a hangom. Hogy szeretlek!

 

-Először ki akartál dobni. Te makacs öszvér! Nem akartad elhinni, hogy ez a helyzet is csak erősíthet a barátságunkon. Sokáig kellett győzködnöm, hogy megszabadulj a szégyenérzettől. Pedig nem is volt semmi okod arra, hogy szégyenkezz! És akármit is mondtál, éreztem, hogy azért örülsz nekem. Végre rájöttél, hogy mennyire törődöm veled, hogy milyen fontos vagy nekem…

Csillogó szemmel felnézel rám.

-De mégis majd’ meghaltam, mikor elkezdtél mosdatni!

-Hé, csak segíteni akartam!- védekezem tettetett felháborodással.

-No peeersze!- pajkosan megsimogatod a legérzékenyebb pontot a nyakamon, közvetlenül az ádámcsutka alatt. Beleborzongok.

-Nem is volt bennem semmi hátsó szándék… az elején…

-Áááá… az elején.. az mindjárt más…- vigyorogva felkönyökölsz.

-De ahogy újra meg újra végigsimogattalak a szivaccsal… kínszenvedés volt. Őrülten kívántalak, nem úgy akartam hozzádérni, mint egy barát. Egyszer csak rájöttem, hogy miért nem úgy szeretlek mint Jamest: mert szerelmes vagyok beléd. Olyan váratlanul, olyan hevesen ért a felismerés, hogy nem bírtam tűrtőztetni magam és megcsókoltam a sebhelyedet. Halálra rémültem, mit fogsz szólni…

-Mert bolond voltál- mondod szeretettel. –Nem vetted észre, hogy én is ezt akartam… már hónapok óta.

-Aztán megmondtam… végre kinyögtem, amit már réges-rég fel kellett volna ismernem: hogy szeretlek.

Fölém hajolsz és megcsókolsz.

-Én is szeretlek, Sirius- aztán visszabújsz a mellemre. –És szeretem hallgatni, amikor a szerelmünkről beszélsz.

-Mert reménytelenül szentimentális vagy.

-Hmmm… Te pedig a világért sem vallanád be, de imádod, amikor megkérlek, hogy mesélj. És tudod miért?

-Nem, de biztos vagyok benne, hogy mindjárt megtudom- heccellek.

Diadalmasan mosolyogsz.

-Mert a szíved mélyén pont olyan szentimentális vagy, mint én!

Vége

2004. január 3.