|
 |
Ami nem változik |
|
VLADIMIR
Vérmérséklet dolga.
ESTRAGON
Jellem dolga.
VLADIMIR
Semmit sem lehet tenni.
ESTRAGON
Hiába lázong az ember.
VLADIMIR
Mindenki olyan marad, amilyen.
ESTRAGON
A bőrünkből nem bújhatunk ki.
VLADIMIR
Mert az alap nem változik.
ESTRAGON
Bele kell nyugodni.
/Beckett: Godot-ra várva/
Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.
/Gárdonyi Géza: Láthatatlan ember/
"Ne feledd, ha valaki felbosszant, az arcodon 42 izom rándul össze. De csupán négy izom kell ahhoz, hogy kinyújtsd a kezed, és pofán vágd vele az ilyen seggfejeket." www.dailytag.item.hu
Ami nem változik
- Ugyan, Severus, igazán eljöhetne velem arra a rendezvényre… Semmi kedvem egyedül megjelenni egy minisztériumi összejövetelen…
- Miért, egy halálfalóval jobb lenne? – vágott vissza dühösen.
A vasárnap volt az egyetlen nap, amikor úgy érezte, megengedhet magának egy kis semmittevést, pár óra magányos olvasgatást egy kényelmes fotelban. Erre ki állít be hozzá? Na ki? Még szép, hogy a Mugli Cukorkák Nagymestere. És mit akar? Arra még rágondolni is rémisztő. Inkább ezer óra kettesben Bellatrix Blackkel Azkaban levegőtlen pincéjében.
- Severus, ne legyen ilyen cinikus! Maga már nem halálfaló többé. Megtagadta őket, ne felejtse el. Ne kínozza magát a régi emlékekkel… - tette hozzá csöndesen. – Nem ilyennek ismertem meg magát – egy pillanatra elhallgatott és lejjebb tolta azt a nyavalyás szemüveget a görbe orrán -. Ami elmúlt, elmúlt és nem változtathatunk rajta.
- De változtathatnánk… Varázslók vagyunk, megtehetjük! - morogta Piton.
- De nem tesszük. Egyikünk se tenné meg, ebben teljesen biztos vagyok, Perselus.
- Hát csak ne legyen annyira biztos!
Dumbledore meghökkent, de ez csak a szemén látszott, az arca továbbra is jóindulatú volt.
- Megkérdezhetem, hogy mi bántja? – mivel nem kapott választ folytatta – Severus, ha mindez Alastor miatt van, akkor biztosíthatom…
- Ne biztosítson semmiről! Minek kell odahozni őt?? Pont őt! Én miért nem vagyok elég jó? Netán fél, hogy a Fekete Mágia tiszteletére nevelem a drága diákjait?
- Perselus, ez a maga érdeke is. Nem szeretném, ha ismét elmerülne a Sötét Varázslatokban…
Ó, a francba. Már sajnálta, hogy felhozta ezt az egészet. Elege volt az egészből. De miért pont Rémszem Mordont? Az istenért miért pont őt?
- Oh, hogyne, bocsánat elfelejtettem, hogy itt minden az én érdekemet szolgálja – kihívóan az igazgató szemébe nézett. Na, erre mit mondasz, öreg? Támadj rám, kérlek, támadj rám, olyan szívesen feltépném a torkod…
Időnként úgy érezte, fogolyként él. Láthatatlan láncokkal verték vasra, az ígéret és a lekötelezettség láncaival.
- Alastor nem fogja zaklatni magát. Beszélni fogok vele erről, ígérem.
Piton hitetlenül elhúzta a száját.
- Hát persze. Az aurorok királya és a bájitalok mestere békességben egymás mellett. Oh, hogyne. Ilyesmit még a Grimm testvérek se mesélnének, professzor úr!
- Kik azok a Grimm testvérek?
- Ne törődjön vele – szűrte a fogai közt. Dumbledore azonban olyan gyermeteg kíváncsisággal nézett rá, hogy hozzá tette – Mugli meseírók, most jobb?
- Azt akarja mondani, hogy meséket írnak mugli gyerekeknek tündérekről, gonosz és jóságos boszorkányokról, meg óriásokról?
Piton kelletlenül biccentett.
- Hiszen ez csodálatos! Ennek utána kell nézzek…De honnan tudja maga ezt? Jaj, ne haragudjon kedves barátom – nevetett Piton arckifejezésén – időnként elfelejtem, hogy maga is volt gyerek! Habár, ha figyelembe vesszük a ruhatárát és a modorát, ezen nincs is csodálkoznivaló.
Oh, hát témánál vagyunk. Igen, Piton is hallotta már a származásáról szóló pletykákat… a félvámpír, az őrült fia, a denevér, a lelketlen és elfogult gonosz prof. Bár jobban hangzik, mint az elítélt halálfaló, határozottan jobban.
- Mit akar tőlem? Az istenért, bökje már ki!
- Hiszen már mondtam. Jöjjön el velem a partyra, amit a minisztérium szervez a Trimágus Tusa kapcsán. Úgy illik, hogy ne csak az igazgató, hanem egy tanár is megjelenjen, és képviselje az iskolát…
- Miért nem viszi el McGalagonyt? Ő az igazgatóhelyettes, és különben is régebb óta tanít, mint én…
- McGalagony az unokáival elutazott Olaszországba. Most valahol Toszkánában barangol…
- De jó neki… – morogta Piton – Akkor vigye inkább Hagridot. Jól ellenne a Beauxbatonsos igazgatónővel, legalább lenne valaki, aki a szemébe tud nézni!
- Ó, Hagrid azt mondta, hogy halaszthatatlan dolga van az iskola körül, ezért nem ér rá…
- Valóban? És mi lenne az?
- Be akarja fogni az unikornisokat és megjelölni őket, hogy figyelemmel tudjuk kísérni az állomány gyarapodását.
Piton gúnyos-elismerően bólogatott.
- Igen, ez tényleg halaszthatatlan probléma. És miért nem inkább…
- Severus, én önnel szeretnék menni.
- De én nem akarok menni! Gyűlölöm a tömeget, a minisztériumot, és a sok külföldit is, akik még a nyelvünket se tudják rendesen!
Dumbledore elmosolyodott ezek hallatán.
- Higgye el Severus, remekül fogunk szórakozni! Kedd este hét órakor itt leszek magáért. Kérem, húzzon dísztalárt! – azzal hátatfordított és már indult is kifelé.
- Várjon! – kiáltott utána Piton. Hirtelen remek ötlete támadt – Nekem is halaszthatatlan dolgom van.
- Valóban? És mi lenne az? – fordult vissza Dumbledore hamiskás mosollyal
- Kategorizálnom kell a könyveimet és a bájitalaimat.
- Oh, hát kedd estére csak elkészül vele.
- Sok könyvem van, ön is tudja.
- Oh, hát akkor ajánlanék egy remek bűbájt, magam is azt használom…
- Varázslat nélkül szeretném megcsinálni – vágta rá, és karba tette a kezét a mellkasán.
Dumbledore mélyet sóhajtott.
- Ugyan, Severus ne játszunk egymással. Szeretném, ha eljönne velem, és el is fog jönni. Igazán nem árt magának, ha emberek közé megy. Tekintse, mint különleges küldetést Roxfort nevében.
A szemüvege még egyszer megvillant, mielőtt hoppanált. Piton megkövülten állt és az igazgató hűlt helyére meredt. Hogy a francba villogtatja a szemüvegét, mikor itt biztosan nem esik rá a fény? Hogy a francba??
Küldetés Roxfort nevében? Még mit nem. Előbb eszik csigát…
Két nap múlva, kedd 18: 59
Nem hitte el, hogy tényleg itt áll dísztalárban és Dumbledorera vár. Roxfort nevében?? Hiszen nyár van… Képtelen volt elhinni.
- Ez nem igazság – morogta – Miért mindig nekem jutnak a kellemetlen feladatok?
A házat betöltötte az öreg csengő reszelős hangja. Roxfort valaha élt legnagyobbja megérkezett. Halleluja!
Megfogadta, hogy ha túléli ezt az éjszakát, elmegy nyaralni. Jó messzire. Talán vissza se jön. Igen, az lenne a legjobb. Nincs múlt, nincsenek kellemetlen pletykák a háta mögött egy isten háta mögötti kis faluban a tenger mellett… szép lenne.
Dumbledore ezüstszínű talárban mosolygott le rá, amelyre holdakat és csillagokat varrtak, a hátán pedig Roxfort címere és jelmondata díszelgett. Piton ezt túl későn vette észre, másképp el se indult volna. Mindennek megvan a maga határa.
A második pofon akkor érte, mikor beléptek a terembe, amit a minisztérium az összejövetel céljából külön feldíszített. A falakon élénkrózsaszín szalagok száraz- és művirágok egész hada lógott, a terem közepén hosszú svédasztal állt, kevesebb étellel, mint amennyit a náci fogolytáborokban adhattak, az asztal mégis roskadozott – a giccses szobroktól!
Volt ott gombolyaggal játszó kiscica, a hullámok közül kiugró delfin, rózsák egész garmada,
randa, az íjukat épp felhúzó természetellenesen izmos férfiak, nyáladzó kiskutyák, ráadásul valaki elhelyezett a terem közepén ember nagyságú szökőkutat. Egy kagylóból előbújó lényt mintázott, (Piton nem tudta kivenni hogy mi az, de elhatározta, hogy nem is megy a közelébe.) aminek a szájából vékony sugárban tört elő a víz
- Giccsparádé – morogta az orra alá.
- Nos igen – hümmögött Dumbledore is – a díszítés valóban elég… egyedi.
- Katasztrofális. Ezt akarta mondani? Ha megtudom, hogy ki találta ezt ki, akkor… - hirtelen elhallgatott.
- Áh, igen, tudtam, hogy önöknek tetszeni fog! – az undok hang, jobb oldalról tört utat hozzájuk, és egy alacsony, kövérkés nőtől származott, aki a világ legízléstelenebb babakék talárját viselte, és egy csapat külföldi varázslónak szónokolt. - Tudják, az itteni embereknek nem túl jó az ízlésük – finom kis nevetés, aminek hallatán Piton hátán fölállt a nem létező szőr.
- Ki ez a nő? – kérdezte halkan Dumbledoretól
- Nem ismeri meg? Ő Dolores Umbridge, az államtitkár.
- Ő? – vonta össze a szemöldökét - A félembergyűlölő? – Dumbledore enyhén bólintott – Nem is hasonlít a fényképekre.
- No igen, gondolom általában nem így öltözködik. Bár ki tudja – Dumbledore mosolyogva rákacsintott, mire Piton elfordította a fejét, és a legtávolabbi sarokban megpillantott egy férfit, aki kísértetiesen hasonlított valakire a múltból… de nem lehet ő.
- Dumbledore… - azonban az öreg egyszerűen eltűnt. Ismét a férfi felé nézett, de már ő is elpárolgott.
- Mi a fene… – morogta.
Közel félpercnyi nézelődés után akadt rá Dumbledore-ra: Kuporral és néhány külföldivel beszélgetett. Úgy döntött, nem megy oda hozzájuk. Semmi szüksége rájuk, és jobb, ha távol tartja magát tőlük.
Mint a régi szép időkben.
Pontosan.
Elindult, hogy keressen magának valami ihatót.
Később úgy emlékezett vissza, hogy a nő a második pohár pezsgő után jelent meg, valójában már a negyediken is túl volt.
Fel se fogta, hogyan hagyhatta ennyire el magát. Igaz, hogy a társaság szörnyű volt, azok a szobrok pedig egyenesen borzasztóak, ez nem jogosította fel arra, hogy becsiccsentsen. Hibázott.
Régebben sokat ivott, ez lehetett a válasz.
- Jónapo’! – Kinek jutna eszébe este nyolc órakor azt mondani, hogy ’jó napot’? Szánalmas, nem válaszolt. – Halotam’ maga tanító az iskoláben…
Külföldiek. Gyűlölte a külföldieket. Hitvány tolvajbanda.
A nő elhallgatott, minden bizonnyal megerősítést várt. Piton nem adta meg neki.
- Mongyák tanítja báh’italokat.
Piton elgondolkodott, hogy a fenébe lehet valakinek ilyen rossz kiejtése és… ilyen szörnyű fodros ruhája.
- Feketeruhásférfi mondja maga nagyon… perfect…
- Miféle „feketeruhásférfi”? - szándékosan ejtette úgy a szavakat, ahogy a nő, ám ő szemmel láthatólag nem jött zavarba.
- Van keskeny szakálla itt- az állára bökött. – azt foghja mindig, és fogái sárgák – ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha döntő érv lenne.
- Nem tudja a nevét véletlenül? – felvillanta nem épp fogkrémreklámba való mosolyát
- Ő igazgató harmadik ’skolában. Oroh’sz neve van. Oroz- ismételte.
Ezekkel az információkkal már biztos volt benne, hogy tényleg az árulót látta. No persze, a Sötét Nagyúr szótára szerint ők itt mind árulók. De azért még mindig Karkarov a legnagyobb.
- Én tanítok bájitalok főzését Beuxbatons, és beszélhetnénk gondoltam…
- Ha megbocsát – szakította félbe, és otthagyta, minden más magyarázat nélkül. Ideje visszatérni a gyökerekhez, és megkeresni Karkarovot. Valakin ki kell töltenie a haragját.
A termet megtöltötték a minisztérium emberei, a külföldi minisztériumok munkatársai és az iskolák képviselői. Tökéletes kavalkád. Nehéz lesz kiszúrni a feltűnést mindig is kerülő Karkarovot.
Lassan körbefordult, érezte, hogy izzad, a csillár és a lebegő gyertyák szokatlanul erősen világítottak, a fények élesen táncoltak a falakon és a márványpadlón. Tekintete lassan siklott végig a gyűlölt arcokon: Kupor, aki az ítélőszéket vezette, Grant, aki a jegyző volt, Hopkins, az egyik esküdt, Dumbledore a védelem megtestesítője. Régi rémek.
A tekintete egy pillanatra megakadt egy ezüstös hajkoronán, a tekintete összefonódott Lucius Malfoy jeges szemeivel, és már tudta: mindketten ugyanarra a vadra vadásznak.
Hirtelen Dumbledore bukkant fel mellette, karján a francia bájitaltanár kezével.
- Perselus, had mutassam be önnek Celine Boulanger-t, a Beuxbatonsban tanít bájitaltant, azt hiszem remekül ki fognak jönni. Kisasszony, Perselus Piton, iskolánk oszlopos tagja.
Oh, igen gondolta Piton. A gonosz prof, aki még a szadista vén kvibli gondnokot is felülmúlja. Ez Dumbledore szótárában oszlopos tagként szerepel, igen ez jellemző.
- Örvendek – és kezet nyújtott a nőnek, igyekezett úgy tenni, mintha most látná először, és úgy tűnt Celine Boulanger vette a lapot.
- Öhrvendek – és apró kezét Perselus tenyerébe csúsztatta - halottam maga mesteri. Olhvastam cikkét Bájitalfőző Szakhlapban és találtam érdekesnek nagyon.
- Nahát, Perselus nem is tudtam, hogy cikkeket publikál – replikázott Dumbledore.
- Kizárólag bájitalokkal kapcsolatban – szűrte a fogai között - Melyik cikkemet?
- Oh, én nem tudom mondani maga nyelvén, de volt benne szó ellenmérghek fellesh’legeshégérő és bazilikum haszhonságáró’…
- Bezoárt akart mondani.
- Igen, azh’. Maguk nyelvén nevek nagyon furcsák, nehéz nekem megjegyezni… kimondani még nehezeb.
- Kisasszony, biztosíthatom, hogy már az elmúlt félórában sokat javult a kiejtése – felelte udvariasan Dumbledore.
Piton elhúzta a száját. Érezte, hogy ezek ketten itt az egészségével játszanak, és ha még öt percig maradnia kell… nos, az beláthatatlan következményekkel járna.
- Egy percre, ha megbocsátanak…
Dumbledore kérdőn nézett rá.
- Megkérdezhetem, hová indul?
- A mellékhelységbe, professzor úr. Persze, csak ha megengedi.
- Ó, hogyne persze…
- Pedig nem muszáj. Hozzá vagyok már szokva ahhoz, hogy megtagadja a kéréseimet.
Még mielőtt Dumbledore megszólalhatott volna, otthagyta őket. Köd előtte, köd utána.
Fekete talárja sötét szárnyként lobogott.
Az ördög fattya.
Fájt a feje, a halántéka lüktetett. A düh izzó lávaként hömpölygött benne, félig öntudatlanul rótta a kongó, jeges folyosókat. Egyre hűvösebb lett, egyre sötétebb és a csönd egyre mélyebben ülte meg a teret. A portrék is ritkultak, bár ennek nem volt tudatában.
Aztán egyszerre csak ott állt. A tízes tárgyalóterem előtt.
Csend volt, szörnyű csend, a dementorok hörgése is csak a fejében visszhangzott.
A csend öl – gondolta bágyadtan.
A csend a legnagyobb kibaszott gyilkos a világon.
„Ne kínozza magát a régi emlékekkel, rémlett föl valahol távol, zsibbadt agyának rejtekében. Érzelmes, gúnyos lejtésű mondat volt, csöppet se hasonlított az eredeti barátságos-szánakozó Dumbledore-féle elődjére.
„Hiszen te kínzol velük, vénember! Nem engeded, hogy elfelejtsem egyetlen napra se, a nyomomban jársz, és emlékeztetsz mindenre a hibákra, a sárvérű hercegre, a szánalmas halálfalóra, a szolgák szolgájára.”
Ökölbe szorította a kezét. Nincs mit tenni. Az idő lejárt, a vezér elesett, az életben maradottakat láncra verték, és meghurcolták. De élni kell, szemtől szembe az ellenséggel, lekötelezve annak, akit valaha holtan akartunk látni. Felemelt fejjel büszkén élni tovább. Még akkor is, ha nincs semmi, amire büszkék lehetnénk.
Mocskos dolgok.
A csönd sípolva rezgett a fülében.
Felemelte a kezét; a kilincs megfeketedett vasból volt, hideg, jéghideg, szinte égette a kezét. A tárgyalóterem kilincse.
Tenni kell valamit. Ez nem mehet így tovább. Lenézik, és eltapossák őket. És ők tűrik.
Erőteljes mozdulattal lenyomta a kilincset, ami vérfagyasztóan mély, mordulás-szerű hangot adott ki. Zárva volt.
Sóhajtott, és lehajtotta a fejét. Próbált valami szépre gondolni, hogy elűzze a közelgő letargiát, de nem sikerült. Az ő életében nem voltak túl gyakoriak a kvidicsgyőzelmek, a baráti beszélgetések a kandallótűznél.
Már megint csak az üveg maradt. Minden porcikájával gyűlölte magát, mikor lerészegedett, de nem tehetett mást. Az utat előre kikövezik nekünk a Végzet kőművesei, és csak néhány elágazást hagynak. Visszafordulni, pedig nem lehet.
Végig kell menni, leszállás vagy megálló a végállomásig nincs.
Van, amikor már az önirónia se segít.
Az élet a legváratlanabb pillanatokban képes lesújtani ránk.
Reménytelenül elengedte a kilincset, és görnyedt vállal elindult vissza a keze tehetetlenül lógott a teste mellett.
A harc már eldőlt, gondolta. A vezér elbukott és most inni kell a leves híg levét. A szenvedés örök, és van, ami sose változik.
De egyszer… egyszer majd fölemeli a fejét, és szembenéz velük. Egyszer majd félelemmel ejtik ki a nevét, ők, akik most észre se veszik. Az elismerés félelmet szül, a félelem pedig hatalmat. A tudás hatalom, és ő tud. Többet, mint gondolnák.
Hatalmat akart, és megbecsülést, régen és ma is. Van, ami sohasem változik, s ez képzi mindenki szellemének alapját, az örökké láthatatlant.
A maszk mindent elfed. Hideg volt, a lélegzete látszott a levegőben. Hatalmas, impozáns fehér sír előtt állt. Sötét ruházatával beleolvadt az éjszaka közegébe. Mögötte a kastély maradéka, néhány égbe törő falcsonk segélykérő kézként meredezett. Hamu, és megfeketedett kődarabok. Amott, a tó túloldalán, ott állt a vadőrlak, fából épült: immár nyoma sincs. Arra, ott a túloldalon, az üvegházaknak kellene lenniük, de csak üvegcserepek, és elvadult növények maradtak utána. Apró bogarak zizegtek a fűben, és valahol egy Krupp ordított, és egy Augbery dicsőítette a holdat. Aztán csend.
Hatalmat akart, és megkapta. Tiszteletet kért, és megkapta. De mi lesz most, hogy már nincs kin uralkodnia, nincs kinek eldicsekednie, nincs senki, aki emlékezne arra, honnan jutott el idáig?
Lassú léptekkel elindult vissza, a gazdájához. Soha el nem múló kötöttség. „Hűséges leszel hozzám, míg a halál el nem választ?”
Sötét kor volt ez. A fúriafűz megmaradt ágai nyögve hajladoztak a tomboló szél alatt.
- Szép kis vihar kerekedett, nem igaz? – kérdezte Cornélisus Caramel mosolyogva.
- Az évszak sajátossága – motyogta az egyik minisztériumi bennfentes.
- Jól van ez így – mondta Dumbledore – felfrissíti az öreg csontot egy kis hideg zápor… Perselus – mosolyodott el, mikor Piton is csatlakozott hozzájuk – Sikerrel járt?
- Másképp nem jöttem volna vissza – morogta pohárral a kezében.
Dumbledore egy pillanatig furcsán nézett rá, majd enyhén bólintott és Kuporhoz fordult, aki egész eddig némán álldogált mellettük.
- Mondja csak Bartemius, van valami híre a román minisztériumból a sárkányokról az első próbára?
- Nos, beszéltem egy ott élő angol úriemberrel, Weasley a neve, ha jól emlékszem, pont a kérdéses sárkányrezervátumban dolgozik, és azt állítja, meg tudják oldani a problémát. Meglesz a három költő nőstény, egy svéd sróforrú egy kínia gömblángsárkány, ezek biztosak és van még egy magyar mennydörgősárkány és egy walesi zöldsárkány, ezek közül még választanak. Bár valószínűleg a walesi lesz, a magyar ugyanis rendkívül agresszív, mi pedig nem megsütni akarjuk a diákokat, hanem feltartóztatni.
Mindenki udvariasan nevetett, Piton pedig elhúzta a száját. Ő igenis megsütni akarta a rohadt külföldi bandát.
- De most, hogy mondja, Dumbledore – folytatta Kupor egy árnyalatnyival mélyebb hangon – a sellők az iskola tavában elfogadták a feltételeinket?
- Oh, hogyne, boldogan segítenek nekünk, sőt, még egy kis tengerilánc füvet is adtak az állandó hátfájásomra, remek tea…
Piton nem figyelt rá, a szavak lustán úsztak át az elméje szűrőjén. Nem tetszett neki Kupor arckifejezése, a szótlanság, a sötét táskák a szeme alatt, a kiálló arccsontja, de legkevésbé az a kis belevágás a bajszában… Itt valami nincs rendjén. Látta már ezt a leépülést korábban is, és tudta, hogy közelgő halált jelenti a páciens számára. Nem szép dolog küzdeni az Imperius-átok elen…
De mindez véletlen. Egészen biztosan. Kupor már öreg, sokat dolgozik, egyedül van, még a manóját is kidobta. Véletlenek egybeesése az élet. De ha mégsem? Mit fog mondani akkor?
Mit fog tenni, ha visszatér, és hívja őket? Mert ez fog történni, ehhez kétség se fér. A Sötét Úr sokkal erősebb, ez tény. A Jegy még akkor se jelent meg, mikor a Sötét Nagyúr megszállta Mógus testét, és Roxfortban élt. Az arca megrándult a gondoltra, hogy ő, Perselus Piton, a féreg a Sötét Úrhoz képest, megakadályozta, hogy megszerezze a követ. Ezért fizetni fog, drágán, a kiömlő vérével fog fizetni minden egyes hibájáért az életben… vagy pedig térden csúszva gyáva szolgaként fog a bocsánatáért esedezni. Könyörögni. Gyáva. Arccal a föld felé. Érezte, hogy ég az arca.
- Perselus, jól érzi magát?
És ha mégse véletlen? Kupor… a mugli… Beleszólna akkor? Megtenné újra? Ossza meg az aggodalmát Dumbledorral? Újra és újra.
Nem.
- Remekül érzem magam, Professzor úr, csak egy kicsit… rossz itt a levegő.
Dumbledore egy pillanatig még őt figyelte, AZZAL a pillantással. Kár a gőzért, vénember, gondolta Piton egy ferde mosollyal. Nem látsz belém, nem tudsz meg semmit, amit én nem akarok. Se Te, se az a Másik. Odakint dübörgött a vihar.
- Pito’ úr, Pitohn’ úrh!
Piton egy ideges rándulás kíséretében megfordult. Épp Lucius Malfoytól igyekezett vissza a kastélyba. Arról beszéltek, arról a rémálomról, ami elkezdődött és az első jel a halvány billog a karjukon. Varázslattal ütötte bele a valaha élt Legnagyobb. Több, mint aminek Dumbledore valaha feltételezte, vagy valaha is sejteni fogja.
Lefülelték. Agya vad működésbe kezdett. Mondhatja azt, hogy a kocsmában volt, hogy bedobjon egy felest – a kollégái nem fogják elhinni, ők tudják, milyen zárkózott életet él, de ez a külföldi nőszemély talán igen.
Lassan megfordult. A nő vékony szellős talárt viselt, ami az erős szélben a testéhez simult, tökéletesen kiemelve annak vonalát. Piton nyelt egyet. Lehet, hogy régen volt nővel, de azért még nem volt fából.
- Üdvözlöm… - hirtelen nem jutott eszébe a nő neve. Celine, ebben biztos volt, de a vezetéknév… - madame – mondta végül. – Miben segíthetek?
- Oh, kedves Öntő, én jöttem meglátogat’hni édes Fleurt, ő az én keresz’lányom…
Milyen kurva jó neki, gondolta magában gúnyosan Piton. Aztán meg: ma éjjel egészen biztosan esni fog.
- … el se tudja hinni milyen boldogh’ voltam, mikor megtudtam, hogy őt lett kiválasztta. Úgy tudomh, most lesz az Első Prohba, és én eljöttem meglátogathni…
Piton kellemetlenül érezte magát a kapuban: fázott, a hideg szél átsüvített a köpenyén, ráadásul a mellékhelységet is sürgősen föl kellett volna keresnie.
- Hölgyem, ha gondolja én elkísérem a Beauxbattonsok szálláshelyére.
Úgy volt vele, bármit csak hogy szabaduljon. Látszott a nőn, hogy nem lehet csak úgy otthagyni.
- Oh, natyon kedves Öntőh… - és minden további kérés nélkül Pitonba karolt. Piton gyomra feljebb ugrott vagy fél méternyit, és érezte, hogy vér forrón áramlik a testében. – Oh, tudja Fleur mindigh is á legjobb volt mindenbe’. Ő volt a legszeb lány minden hol és minden tanáhr őt dicshérte a legtöbbet… - és ez így ment egészen a Beauxbattonsos hintóig. Rémkisasszony időnként beszúrt egy-egy eldöntendő kérdést, amire Piton felváltva hümmögött igent és nemet. Jól van ez így.
- … és aztan mikor negy eves volt…
- Négy – javította ki Piton teljesen öntudatlanul.
- … ahogy mongya, mikor néty éves volt, gyöngyörhű elshő áldozást szerveztek nékki, és… - a mondat itt ijedt sikkantásba fulladt és Piton épp az utolsó pillanatban rántotta magához a nőt, aki megcsúszott egy sáros fűcsomón.
- Jól van? – kérdezte félszegen. Zavarban volt, Celine ugyanis még mindig a karjába csimpaszkodott az arca kellemetlenül közel került Pitonéhoz.
- Oh, hála magának, kedveshem… - Piton eltűnődött, hogy mikor lett a kedvese – Ollyan rosszak erre áz úták! Beauxbattonsban ki vánák kövézvé áz úták, sőt mégh mintákat is rákták belé!
Piton lehunyta a szemét. Rohadt elégedetlen külföldiek. Mocskos banda.
- Kedveshem… - lehelte Celine – Má éjjel…
Piton nyelt egy nagyot.
Piton tehetetlenül meredt az üvegcsére, amibe Longbottom a ”bájitalát” öntötte, és azon töprengett, merje-e kinyitni, és hogyhogy nem robbant föl eddig. Életveszélyes. Időnként megfordult a fejében, hogy Longbottom azért kutyvaszt ilyeneket, mert meg akarja ölni vele. Érdekes gondolat volt, ízlelgette egy darabig.
Kopogtattak.
Szabad, szólt halkan, kimérten. Nem kellenek a látogatók. Nem kellenek az emberek. Egyedül lenni jó.
A Vénszakállas lépett be a kihűlt szobába.
Miért üldögél a hideg szobában, Perselus? Miért nem gyújt be?
Vállat von, nem érdekes. Semmise érdekes.
Minden olyan marad, amilyen.
Hagyta, hogy Vénszakállas begyújtson a saját szobájában, ami nem is az övé.
Dolgozik? – kérdezte halkan. Mert ha igen, akkor visszajövök később.
Vállat vont. Tudta, hogy úgyse fog elmenni. Vénség. Némán, nem is tudva miért, Dumbledore felé nyújtotta, aki átvette.
Hümm. Érdekes, de mi ez pontosan?
Én se tudom, válaszolja olyan halkan, amilyen halkan csak lehetséges. Rossz jelek keringenek a levegőben. Longbottom adta.
Hümmög. Talán dudorászik is egy sort. Dallamok keringenek a fejében szüntelenül, kiolthatatlanul, zümmögés elhallgathatatlanul.
Beszélnünk kell.
Miről? Nem értem, miért…
Egy nap megszületünk,
Perselus…
Mondja.
Mit tervez, ha majd visszatér? Mit fog akkor tenni?
Ha egyáltalán visszatér…
Ne higgye, hogy nem. Ismerem őt.
Én is, gondolta.
egy nap meghalunk,
Nos? Mit fog akkor tenni? Perselus, ha akarja én elrejthetem, segíthetek…
Nem. Szembe merek nézni vele. Kicsit indulatosabb, mint kellene. De Perselus Piton nem gyáva ezerszer is nem.
Perselus, nem muszáj…
Tudom.
Csend.
ugyanazon a napon, ugyanabban a percben,
Vállalná? Ismét elvállalná?
Hallgatott. A kettős ügynök szerepe nem olyan kellemetlen, mint amilyennek tűnik. Csak jól kell játszani.
Lassan, mint akinek nehezére esik, bólintott.
hát nem elég ez Önnek?*
*S. Beckett: Godot-ra várva
2006. január 27. – február/március?
| | |
|
|
FRISS:
Aug. 19. szerda: HP fanMANGA menü jobb oldalt, két képregénykötet található meg benne (és lesz még több is, Evgeny jóvoltából). Ma a Sigma 1-2. került fel (snarry, Master-Pupil relationship)
júl. 31. (p)
Kis HP6-os helyzetértékelés (A Film:)
Nyitottam két folyamatos rovatot, amin felküldögethetem az űrbe új látott/olvasott tapasztalataimat a fandomban. Kép- illetve ficajánlóból állnak. Nem elemzések: habkönnyűek, gyorsak (mintha egy ismerősöd mondaná el neked:)
És: neue chat, valamint szavazás (nem nagy szám, csak pihent voltam).
| | |
|
NYARTH |
|
|
| | |
|
HP fanMANGA! |
|
|
| | |
|
Titkos ablak titkos kert |
|
|
| | |
|
FOLYAMATOS ROVATOK |
|
|
| | |
|
C. F. GILL: Véleménye szerint egy hétköznapi ember is használna ilyen kifejezéseket egy nála fiatalabb férfihoz írott levélben?
OSCAR WILDE: Örömmel jelentem, hogy nem vagyok hétköznapi személy.
(Oscar Wilde pere I. 1895. ápr. 26-máj. 1.) | | |
|
Magyarázatok |
|
|
| | |
|
Klikktár I. |
|
|
| | |
|
°° Klikktár II. °° |
|
|
| | |
|
Néhány mosoly :) |
|
|
| | |
A rosszaság mese, amelyet a jó emberek találtak ki azért, hogy a többiek csodálatos vonzerejét megmagyarázzák.
(Oscar Wilde)
| | |
,,Olyanok vagyunk, amilyennek az Úr megteremtett. Némelyikünk még rosszabb"
(Tom Jones - film)
| | |
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
