Ez a mű a Lumos - egypercesek pályázatára készült. A többi pályázó munkáját itt találod.

Szerző megjegyzése: a jog nem az enyém, és semmilyen hasznom nincs belőle, minden J. K. Rowlingé.

Rosszkor rossz helyen

Neville mögött becsukódott a szobaajtó. A hirtelen jött sötétben először nem látott semmit, de amikor pálcájával fényt varázsolt a helyiségbe, és körülnézett, szeme nagyra tágult ijedtségében. Felsikoltott. Nem akart hinni a szemének, úgyhogy inkább leengedte pálcáját, és csendben kioldalazott. Tudta, hogy észrevették, hisz kinek ne tűnne fel egy hirtelen jött fényforrás, majd egy rövid, kislányos sikoltás? Neville már nem remélt semmit. Napok óta nyit be rosszkor termekbe, s a legkülönfélébb párosokat találja ott. Múltkor Dracót és Harryt kapta rajta, ahogy ültek a bájitaltanterem padlóján és ki nevet a végén? - t játszottak, közben pedig édesen nevetgéltek. Aztán másnap Ron és Pansy kergetőzött sötétben az éjszaka kellős közepén a nagyteremben. Neville csak pár falat sütiért ment le, utána meg nem bírt visszaaludni. Örökös rémálmok gyötörték, s szívből remélte, hogy mikor felébred, nem látja majd Dumbledore - t és Tudjukkit pirospacsizni.

A fiú már az előcsarnokban ült, mikor odaért mellé egy bozontos, barna hajzuhatag, alatta Hermionéval. A lány leült Neville mellé, és nagy, mogyoróbarna szemeivel végigpásztázta őt.

- Mi a baj? - szólalt meg végül, látva a lebiggyesztett ajkakat és a csalódott arcot.

- El sem hinnéd - szipogta, mire a lány kedvesen vállon veregette.

- Meséld el, Neville! Hidd el, nekem elmondhatod - mosolygott bájosan, kivillantva gyöngyfogsorát. A fiú megtörölte könnytől ázott szemeit, majd felemelte a fejét.

- El... elindultam a folyosón - kezdte kicsit vontatottan - , de eltévedtem. Fogalmam sem volt, merről jöttem, teljesen kiment a fejemből...

Hermione megértően bólintott.

- Sötét kőfolyosón jártam, és a fáklyák is, olyan... olyan ijesztően világítottak. Aztán egyszer csak megörültem, mert találtam egy ajtót! Emlékeztem egy ilyen ajtóra, tudtam, hogy átmentem egyszer már egy rajta! Nagy volt, barna, és fából készült. Gondolkodás nélkül benyitottam, de teljes sötétség volt odabent... Gyorsan felkaptam a pálcám, és világítottam, aztán... aztán...

- Ne, Neville, ne sírj! - ölelte át Hermione. Anyaian simogatta a fiú fejét, s közben csitítgatta. El se tudta képzelni, miféle rémséget látott Neville odabent.

- Semmi baj, Neville, folytasd! - mosolygott kedvesen, mire a fiú kifújta orrát, majd folytatta.

- Piton volt bent...

- Egyedül?

- Nem, nem... Ott volt vele... vele volt...

- Neville, rosszabb vagy, mint Mógus! Mond már! Mit csinált Piton? - Hermione kezdte elveszteni a türelmét.

- Piton egy asztal előtt ült, szemben egy tükörrel... És mögötte láttam... láttam az arcképét!

- Kiét, Pitonét? - vonta fel dzsungel szemöldökét a lány.

- Nem, nem... hanem az Övét! Ő volt ott! Ott állt Piton mögött!

- Tudodki? Tudodki volt ott, Neville? - váltott vallató stílusra a lány, mire Neville zokogni kezdett. Hermione megint megajándékozta egy papírzsebkendővel, és noszogatta, hogy folytassa.

- De Piton nem vált kővé, ugye? - kérdezte óvatosan. Tudta, hogy egy szörny jár a kastélyban, és talán ha Neville látta, rájöhetnek végre a titokra.

- Nem, nem, Piton még él, és mozog - csóválta a fejét bánatosan. - Megígéred, hogy nem mondod el senkinek, amit most mondok? Hermione, ígérd meg! - könyörgött. A lány vonakodott, de olyannyira hajtotta kíváncsisága, hogy végül belement.

- Megígérem, Neville, mondd csak...

- Piton Lockharttal volt...

- Lockharttal? - sikoltott fel Hermione. - De ugye nem bántotta őt? - kapta szája elé a kezét. Nem tudta volna elviselni, ha Lockhartnak baja esik.

- Mit csináltak? - faggatta tovább, és most már ő is a sírás küszöbén volt. Neville lehajtotta a fejét, szipogott párat, majd felkiáltott:

- FODRÁSZOSAT JÁTSZOTTAK!

Hermione ijedtében kővé dermedt.


(Egy kis magyarázás: azért volt sötét, mert megcsinálták a hajat, felkapcsolták a villanyt, és dejónekik)

VÉGE