A Sev és én - eszmecserék novellafüzér tagja, az ..Ihlet nélkül - múzsa elküldve!" folytatása.
Feltételek - a múzsa visszatér
Június 11. délután két óra.
Tikkasztó meleg.
Kiakasztó. És a fejem is fáj.
Az ágyamon ülök, a gép előtt, és gondolkozom.
Már pedig, ha ezt fájós fejjel teszem, abból jó már semmiképp nem fog kisülni. Értelmes dolog legalábbis kizárt.
Unatkozom. Átsasszézok a szobám másik végébe a könyvespolchoz, és lekapom a Főnix Rendjét. Felütöm a közepe tájékán, és lapozgatni kezdem.
Látó és Látomás.
A kentaur és az áruló.
Piton legrosszabb…
Ó.
Ravaszul elmosolyodok. Megrohannak a gondolatok, de olyan intenzitással, hogy leejtem a könyvet. Az hangosan koppan a földön – ez taszít vissza a valóságba.
Felnyalábolom, és kész tervvel a fejemben, boldogan döcögök az ágyam felé.
Döcögnék.
De félúton sikeresen hasra esek valamiben.
Valakiben…
Ó, te szent…
*
- Te sem gondoltad komolyan, hogy ezt megírod! – kiabál fél centiről az arcomba.
- Neked is szia – lehuppanok az ágyra – hogy kerülsz ide?
- Nem teszed meg – mondja bizonytalanul.
- Dehogynem – leteszek abbéli meddő próbálkozásomról, hogy rászoktassam a köszönésre. Ilyen korban képtelenség bármit belenevelni a…
- Nem fogom engedni – vállat von, és lezuttyan mellém.
- Nincs szükségem az engedélyedre – meg se kérdezem, miről beszél. Folyton a fejemben turkál, persze, hogy tud a tervemről.
- Nem állíthatsz be buzinak! – fogja rám a pálcáját kétségbeesetten.
- Ne hadonássz az orrom előtt ezzel az izével – lököm arrébb a kezét (sosem gondoltam volna, hogy pont az övét fogom egyszer…) – egyébként sem leszel buzi, csupán vonzódsz egy kicsit James Potterhez.
Elpirul. Megőrülök…
- Csak nem… ?
- Régen volt… ötödikben még egyáltalán nem…
- Vagyis a nagy Perselus Piton valaha szerelmes volt egy Potterbe?
- Nem voltam szerelmes! – kiabál – jól nézett ki, ennyi az egész.
- Aha – mondom sejtelmes mosollyal.
- Te csak ne aházz itt nekem. Ha már megírod ezt az orbitális hazugságot – most mitől lett ilyen szelíd? – legalább ne csinálj úgy, mintha szerelmes is lettem volna.
- Jó-jó – bólogatok – igazából segíthetnél is.
- Most csak viccelsz velem. – mondja fölényes arckifejezéssel – pont neked segítenék… pont ebben?
- Hogyhogy pont nekem?
- Pont neked, ki hazugságokat ír rólam – ez egyáltalán nem fair. Múltkor én segítettem neked, emlékszel?
- Szóval akkor vegyük ki a szexjeleneteket? – ügyet sem vetek rá, és felnyitom a laptopomat.
- Szexjelenetek? Ugyan már… sosem lennél képes ilyesmit írni – mondja gúnyosan.
- Ez egyáltalán nem igaz – felelem pipacspirosan – írnék ilyet, ha akarnék…
- Aha – mondja még mindig gunyoros kifejezéssel az arcán – ha te mondod…
Próbálok nem figyelni rá, megnyitom a Wordot.
- Mi ez az izé? – bök a gépem felé.
- Egy számítógép – magyarázom – ezen írom meg a sztorit, aztán felteszem a netre…
- Mire?
- Jesszus… nehéz dolgom lesz veled.
- Bocs – felhúzza az orrát – nem érdekelnek a mugli kacatok…
- Jól van, ne sértődj meg – megbökdösöm – de ez azért több mint egy kacat…
- Talán elregélhetnéd, hogy mire is való.
- Igazából munkaeszköz… a kialakulásának történetét ne kérd, sosem figyelek számteken…
- Min?
- Mindegy. A lényeg, hogy a történeteket felrakom egy honlapra, ahol bárki megnézheti. A többi fanfiction közé.
- Aha, az tudom, hogy mi – húzza ki magát.
- Meg az IEPP-re…
- Mire?
- Imádjuk Együtt Perselus Pitont; egy klub a magyar lányoknak, amiben… - morgom neki, miközben megpróbálok életet lehelni a klaviatúrába. Csak egy egész kicsi kávé ment az ’E’-re a múltkor…
- Ti engem imádtok?! – lefordul az ágyról.
- Hm? Ja, igen-igen – nem vörösödök, nem, nem, nem…
- Milyen az az izé? Ide vele! – azzal megpróbálja kirántani a kezemből az épp működni készülő masinát.
- Nyugi már! Majd megmutatom, de most szépen leírjuk ezt a…
A további tíz percben lelkesen mesélt az amerikai rajongótáboráról, ahol ódákat zengnek róla. Néha belehümmögtem a mondókájába, de láthatóan nem zavarta, hogy nem figyelek rá. Közben lelkesen gépeltem, és már megvolt az első oldal, mikor észrevettem, hogy pár másodperce hulla csend van.
Hirtelen fordultam hátra, és így kis híján felsikítottam; már megint két centire volt az arcomtól. A vállam felett olvasta, amit eddig írtam, és fintorgott.
Kíváncsi vagyok, volt-e olyan pillanat az életében, mikor nem vágott pofákat.
Felsóhajtottam.
- Mi nem tetszik?
- Semmi sem tetszik… de úgy sem tudlak meghatni.
- Ha tényleg semmi, akkor sajnálom – és visszafordultam a munkámhoz.
- Jó-jó, oké – dörmögte megadóan – nem tetszik, hogy úgy viszonyulok Potterhez, mint valami szeretetéhes kutya.
- Csak várd ki a végét – felelem nyugodtan – Potter fog nyálcsorgatva nézni, nem te… őt nem szeretem annyira, szóval úgyis te kerülsz ki az egészből… öhhm… győztesen.
- Muszáj Blacknek folyton leszúrnia? Olyan megalázó… - nyekergi.
- Ne nyavalyogj már! Egyébként jobb SVK-ból, mint te, nem? – kérdezem csak úgy mellesleg, oda sem figyelve.
- Az a múltkor véletlen volt! – kiabál gesztikulálva – tudok én is olyat…
- Nem kell mentegetőznöd… mi a rossz ebben? Te meg bájitalokat gyártasz. Másban vagy jó, tiszta sor…
- Utálom a bájitaltant – fintorog.
- Látszik – már bocs.
- Nem izgat… de nem teszed bele, hogy jobb nálam egy egészen picivel, ugye? – aggódó képet vág.
- Dehogy – biztosítom diplomatikus hangvétellel – ne aggódj. Hogy lehetsz ennyire… feszült?
- Nem is tudom… talán frusztrál nyálcsorgató buzinak állítasz be…
- Ez csak vonzalom, és csak egy fanfiction…
- Naná. Csak. Te el tudod képzelni, hogy ez milyen mértékben rontja a hírnevem?
- Nem ront ez semmit. Az IEPP tagok majd csorgatják egy sort a nyálukat amikor olvassák – és úgy fogják elkönyvelni, hogy legalább egyszer győzelmet arattál a nagy…
- Mit értesz az egyszer alatt?! Nem tudom, mit olvastok, ti… ti kis rajongók, vagy mik, de egyáltalán nem…
- Jó-jó, elhiszem, de képtelen vagyok ekkora hangzavarban dolgozni, szóval…
Felhorkant, mint aki kétségbe vonja a „dolgozni” kifejezés helytállását ezen helyzetben. Bepötyögöm az utolsó mondatot, hátradőlök, és diadalittas mosolyomat felöltve ránézek.
Ránéznék…
Hirtelen megszédülök, aztán újra kitisztul a kép.
*
A polc előtt állok, lábamnál a nyitott könyv.
Lehajolok érte.
Elvigyorodok, és csak ennyit morgok a dögforró levegőbe:
„Köszi… megint.”
VÉGE
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
