A Sev és én - eszmecserék novellafüzér tagja.
Ihlet nélkül - múzsa elküldve!
Ülök az ablakpárkányon. Ölemben füzet, figyelem a lemenő Nap utolsó, horizontot simogató sugarait…
Idilli.
Lenne, az utolsó rímmel együtt. De hát… nem jut eszembe semmi. A kapun begurul egy autó, kiszáll a sofőr, jéé…
Lassan kezdem a fejem az ablakba verni.
„Perzsel a nap,
Szárad minden,
Fű, virág, fa -
Én nem érzem.
Megyek az utcán
Lefelé nézve
Nem vesznek
Észre.
Valami simogat...
Megfordulok, rád nevetnék.
Nem vagy ott.
Nem is voltál.
A szél volt csak -
Mormogom…”
És itt kész. Befuccsol a tudományom… pedig még minimum két sor. Szűk a hely az ablak és a függöny között. A francba, szorít…
Mi rímel arra, hogy mormogom?
Horgolom…
Horkolom…
Mocorgok, és a lábammal sikeresen halálba juttatok egy képkeretet. Sebaj, már úgyis poros volt.
Jól van, feladom, más testhelyzetben se megy.
*
Elhúzom a függönyt, és lassan lekászálódok a párkányról. Basszus, hogy elgémberedett a…
- Csá.
Pislogok párat. A tünemény az asztalomon ül, és a lábát lógázza. Talán még a körmét is rágja. Fujj, tényleg…
Leugrik az asztalról (vagy fél tucat könyvet magával sodorva), átsétál a szobám túlsó végébe (két lépés). Megfordul, és engem kezd bámulni. Fekete haját arrébb dobja, összehúzza sötét szemét, és kritikus arccal vizslat.
- Hogy kerülsz ide? – teszem fel az első normális (?) kérdést, ami az eszembe jut szorongásom közepette. Igyekszem nem feltűnően toporogni. Nem megy. Végül is, a saját szobámban találkozom ezzel a … vele, na. Amúgy is, mit jelenget itt meg nekem, mint Dobby Harrynél? Nem bánnám, ha istenítene… na jó, hagyjuk a Hápét! Így is sok volt belőle…
- Fogalmam sincs – jelenti felhúzott szemöldökkel, gúnyos hangon.
Megborzongok. Na, nem a gúnytól…
- És mégis, ki vagy?
Hülye kérdés, újabb mimikai csodát kapok.
- Perselus Piton, szolgálatára. – Még meg is hajol ez a bolond…
Na várjunk. Mit mondott?! Csak nyugalom. Ez nyilván egy álom. Meleg van, megszúrt a nap, mindjárt lefordulok a párkányról, és felébredek… hé! Csak mert betört ide egy fékevesztett őrült, még nem kell, hogy így kalapáljon a szíved. Nem mondom, helyes egy őrült… hm? Ja, a szexi hajára, meg a fekete cuccaira gondolsz? Dehogy… tényleg, mi ez a mugli ruha? Amúgy is, nem lehet több tizenhétnél.
- Olvastad azt a… regényt, igaz?
Ez képtelen más hangnemet megütni? Így jó a hangja, ahogy van… tessék. Megjelenik, és kiújul a skizofréniám.
- Azt hiszem.
Okos válasz tőlem, újra kedves grimasz.
- Továbbra se tudom, mit akarok itt. Dumbledore – szemforgatás – azt mondta, jönnöm kell. Hát jöttem. És valamit tennünk kell, mert addig nem mehetek vissza.
Tőlem aztán tehetnénk sok mindent…
- Láttalak pár napja a Kárászon – szúrom közbe meggondolatlanul, és vizsla szemmel körbejárom. Azt hiszem, nem tetszik neki… Istenem, ahogy végigment a főutcán, barátnéim alig tudtak lefogni. Mindenáron meg akartam tőle kérdezni, hogy „Megérinthetlek?”. Ez nem egy szokványos Piton, ez egy Adonisz. Semmi zsíros haj, a stílusa pedig… a jóatyaúristenét.
- Már egy hete itt vagyok – vonja meg a vállát. – Vizsgaidőszak egy hét múlva, minek járjak be?
Tényleg, minek is? Úgy tűnik, nem kívánja bővebben kifejteni itt tartózkodásának okát. Sebaj.
- Szóval, valamit muszáj csinálnunk, mert semmi kedvem itt maradni.
Fitymálóan körülnéz, és közelebb lép.
- Muszáj – bólintok, és én is teszek egy tétova lépést.
- Te le akarsz smárolni.
Ravaszul elmosolyodik.
- Cseppet sem – hazudom.
A francba…
- A legilimencia még ilyen környéken is működik…
- Ez esetben tévedsz, meg se fordult a fejemben.
Vállat von, de a mosoly nem tűnik el. Lecsapom, ha nem rondul…
- Mióta is vagy itt? - kérdezem, csak úgy mellékesen.
- Úgy egy órája – feleli unottan.
- Egy órája?! És képes voltál hulla kussban ülni?
- Már miért zavartalak volna? Alkottál…
Gúnyolódj csak… hirtelen lecsap a füzetemre, de én kikapom a kezéből, csak ne szórakozzon…
- Ezeket nem nézheted meg.
Védelmezően megölelem a köteg papírt.
- Szerintem ezért vagyok itt. – Tárgyilagos, de valami zavar…
- Mi közöd hozzájuk?
Megszemélyesítem őket, végül is szinte amatőr költő vagyok, vagy mi a szösz.
- Talán… rólam írtál! – kiáltja diadalmas mosollyal.
- Nem! – Én kétségbeesetten.
- Akkor rám gondoltál közben. – Hamiskás félmosoly.
- Nem!
A falhoz lapulok, közeledik…
- Kénytelen vagyok elolvasni, hogy kiküszöböljük a problémát.
Hirtelen elfordul, aztán hevesen gesztikulálva magyaráz – elvigyorodok.
- Mi olyan vicces?
Gyanakszik a lelkem. Nem csoda, pár év, és kém lesz belőle. Milyem csini kém…
- Látszik, hogy tanár lesz belőled. – Mosolygok, mint a vadalma.
- Belőlem? – Csodálkozik. – A könyvből szeded? – Legyint. – Semmiképp. Merő kitaláció!
- Pedig nem úgy fest. – Még mindig jót nevetgélek magamban.
- Ide a versekkel! – vált gyorsan.
Nyilván reméli, hogy meglepetésszerűen hat rám. Nem jön össze. Egy ugrással az asztalomon vagyok – lefejelem a gerendát, a padlástér… na de sebaj – és felnyújtom a kezem. Nehogy azt hidd, hogy eléred!
- Ne szórakozz!
Azt hiszem, dühös. Dühös(,) és szexi.
- Eszemben sincs
Te, ez majdnem eléri…
- Ezeket még nem látta senki!
- Akkor most fogja!
Ez is skizo. Nahát, rokonlelkek…
- Ez magántulajdon, vagy mi a franc! – bölcselkedek hangosan.
- Szarom le! – Leránt az asztalról.
- Megcsaplak!
- Csak rajta!
Hogy jött hirtelen ilyen közel? Olvadok…
Puff.
- Nem hitted, mi? – Büszke mosoly.
- Erős vagy… - Valahonnan a földről, fejdörzsölgetve.
- Tudom. – Lusta vállvonás.
Leülök mellé.
- Muszáj látnom – bök a fejével viharvert füzetem felé –, vissza akarok menni.
Mit nyávog?
- Miért?
Pislog. Még ezt is aranyosan.
- Hogyhogy miért? Mert.
- Kifejtős válasz, ahogy azt tőled megszoktuk – kommentálom.
Bociszemeket mereszt. Jesszus, ilyet is tud? A mindenségbe halok, ahogy azt kedves bétám, Ginny E. is megmondta. Milyen igaza volt, nahát…
Vállat vonok, és átnyújtom neki.
- Ne röhögj, mert elveszem.
Mohón olvasni kezd. Az arcán semmi érzelem. Ez a Jo nem tévedett sokat. Maximum a hajával kapcsolatban. Mindjárt megfogom, mindjárt…
- Mi az eget művelsz?
Hirtelen néz farkasszemet velem. Megrázom a fejem. Szkeptikus arckifejezéssel olvas tovább. Még nem jutott el a félkészig.
Abszurd párost alkothatunk kívülről nézve. A fal tövében ülve, körülöttünk csatatér, ő egy kék spirálfüzetet búj, én a reakcióját lesem (megjegyzem, kevés eredménnyel).
Becsukja remekműveim tárházát és visszaadja.
Kérdőn nézek rá.
Felém hajol, és…
- Remélem megvolt az élményed, és be tudod fejezni – suttogja az arcomba, és eltűnik.
Eltűnik.
Hogy az a jó…
*
Megrázom a fejem, és lemászok az ablakpárkányról. Most tényleg, nem csak gondolatban. A könyveim a helyükön, semmi rendbontás. Jót tett a képzelgés; felütöm a füzetem, és belefirkantom az utolsó sorokat.
Végre, megvan…
VÉGE
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
