Rövid portré Gilderoy Lockhart-ról

 Óh, milyen szép! Évek óta bámulom, figyelem minden lépését, arca minden rezdülését. Szinte számolom, hányszor vesz levegőt, hányszor süllyed, s emelkedik a tökéletes mellkas. Csodaszép haját mintha ezer meg ezer arany szálból szőtték volna össze, mintha gondos munkával készített puha, illatos selyem lenne. Mikor belenézek a tükörbe, mesés hajam, amit mindenki csodál, s egykor én is büszke voltam rá, csak zsíros szőrcsomónak tűnik, ahogy eszembe jutnak azok a mesés, lobogó tincsek! Mégis, hova lett a régi Gilderoy? Óh, látom szemeim előtt azt a csodás arcot, melyet maga a Halhatatlan Szépség mintázott saját arcképére! És nem az enyém! Azok az eszményi szemek, az a jeges, hideg, acélszürke tekintet... Naponta ájulnak el diáklányok kék íriszeimtől, angyalok faragta arcomtól, de mikor eszembe jut Ő, tükörképem csak balgán vésett vonalakat, komolytalan, gyermeki tekintetet mutat, s mindannyiszor eszembe jut, mi is az én égszín tekintetem az ő szigorú, elmondhatatlan szeméhez képest! Vékony ajkait hányszor megkívántam már; édes csókokkal borítanám be kecses nyakát. Teste kidolgozott, egyszerűen isteni. Legszívesebben az ágyamba cipelném, és leteperném. Óh, hogy hányszor álmodtam én ezt magányos kórházi éjszakáimon! És most, hogy végre kiengedtek börtönömből, egyre gyakoribbak lettek vágyálmaim.

Talán azok között a kiválasztottak között lehetek, akiknek megadatott az a nagyszerű és ritka adomány, hogy beláthattam Lucius Malfoy kegyetlen maszkja alá. Azt hinné az ember – és a fiatal diáklányok (helyenként Potterek) -, hogy a szigorú álarc alatt szerető szív, gondolkodó apa, figyelmes férj rejlik. De Lucius Malfoy korántsem ennyire egyszerű termés. Igen, talán a Potter-féle tanulók hisznek a happy end-ben, abban, hogy mindenki jó a szíve mélyén. Harry még arról is meg van győződve, hogy a Nagyúr csak egy elhanyagolt gyerek lelkének torz felcseperedése. Ha Lucius kedves, az nem az érzelmei miatt van. Isteni szerető tud lenni -nem, sajnos nincs személyes tapasztalatom, bár lenne!-, megértő barát; ha ki akar szedni valamit belőled. Felületes érzéseivel manipulálni tud bárkit - ahogy engem is.

Az elején még azt hittem, bűbáj áldozata vagyok, és csak egy jól elkészített szerelmi bájital művelheti ezt velem, vagy még annak a felejtésátoknak a hatása, amit magamra szórtam hála annak a kis Weasleynek. Aztán az évek múltával rá kellett jönnöm, hogy ez a szerelem valós, hogy a vonzalom, amit iránta érzek, nagyobb, mint a saját magam felé érzett vonzódás. És ezt csak te érhetted el nálam, Lucius! Nézegetem boldogan nevetgélő, gondtalan festményeimet. Még azon időkben készültek, mikor csak hírből ismertem nagy múltú családod. S a tükör megmutatja, mit is tettél velem, drága Malfoyom! Megtaláltam a legrégebbi mugli festményemet. Varázslatos mosolyom volt egykor, lenyűgöző voltam. Most csak koszos senki vagyok, hírnevem csak felületes, te tanítottál az eszközre! Te gyakoroltad velem a felejtésátkokat, és megannyiszor magamra fogtam a pálcám, hogy kiverjelek a fejemből, de a korhatáros gondolatok pajzsként védték irántad érzett szerelmem, és még az az erős Exmemoriam se tudott elfeledtetni a Titkok Kamrájában!

De most elhatároztam magam! Tudom, hogy az ujjaid köré csavartál, de sosem engedsz közel magadhoz. Sosem lehetsz az enyém, sosem válhatok eggyé testeddel. Életem célja talán ez volt, de te még egy nyamvadt üres naplót is jobban szeretsz nálam! Senki nem kedveli a viszonzatlan szerelmet, Lucius. Tönkretetted az életemet, de ennek vége. Talán nemsokára az életemnek is. Meglehet, hogy nem jutok ilyen sorsdöntő elhatározásra, ha nem kérnek fel, hogy tanítsak a Roxfortban, de az a mentális, és fizikai stressz, amit te, és azok a nyamvadt kölykök okoztok, elviselhetetlen. Tőrt ragadok, és a magasba emelem, két kézzel szorítom. Még állok pár percig némán mozdulatlan, boldog festményem előtt, aztán megteszem azt, amit egy éve nem is hittem volna, hogy megfordul a fejemben. Döntöttem, Lucius, vége. Behunyom a szemem, és útjára indítom a tőrt. Hosszú perceknek tűnik, míg elér céljához, s szíven döföm magam. Testemből kiáll a kés, de vér nem folyik. Még állok pár percig, arcom elfehéredik, s én csak egy nevet suttogok még: Lucius...

Aztán kirántom a kést mellkasomból, és össze-vissza hasítom testemet. Pár perc múlva már az egész festmény cafatokban lóg a képkeretből. Elhajítom a kést, és kifújom a levegőt. Hát megtettem. Elpusztítottam egyik legszebb portrémat...

VÉGE