Már órák óta csak rohangászom itt fel-alá. Ordítani tudnék tehetetlen dühömben. Megszökött! Az az átkozott kurafi megszökött! A nyavalyás kis Potter kölyök segített neki, erre mérget vennék. Dumbledore a szemembe hazudott. És te? Hová tűntél? Már rég elő kellett volna kerülnöd a Tiltott Rengetegből. Szajha. Most is Blackkel henteregnél, ha a telihold nem akadályozta volna meg, hogy elszökj vele… Ide hiába jössz vissza: reggelinél elmondtam, mi vagy valójában. Mehetsz, amerre látsz. Csak minél távolabb tőlem!
-Perselus!
Merlin! Alighogy eszembe jutottál, erre itt állsz előttem teljes életnagyságban! Valósággal rámtörted az ajtót.
-Mi a fenét akarsz tőlem?
Önkéntelenül is hátrébb húzódom. Orrod egy farkas orra, felismeri az emberek érzelmeit, és nem akarom, hogy kiszimatold, mennyire fel vagyok dúlva. Rólad persze most sem foszlik le higgadtságod hazug máza. Állandó nyugalmadban van valami emberfölötti. Valami baljós.
-Tudni szeretnéd, miért jöttem, diáktársam?
Émelyít a szándékoltan nyájas hangsúly, amellyel az utolsó szót kiejtetted.
-Semmi dolgunk egymással, Lupin!
-Ó, de még mennyire hogy van, Perselus! Nem gondolod, hogy ezúttal túllőttél a célon?
-Fogalmam sincs, miről beszélsz - felelem hűvösen. Engem aztán nem fogsz megfélemlíteni!
-Tehát egyáltalán nem emlékszel a tegnap történtekre, ugye?
A hangod már nem is lehetne barátságosabb. Miért nem dühöngsz, kiabálsz inkább? Két karod összefonod a melled előtt.
-Nincs mit mondanom.
-Nagy kár. Pedig szerintem volna mit megbeszélnünk. Például, hogy tegnap majdnem megöletted Siriust.
-Legalább most már kvittek vagyunk.
-De hiszen ártatlan, Perselus!
-Én talán bűnös voltam, mikor ő akart végezni velem?
-Sohasem fogsz neki megbocsátani, ugye?- kérded halkan.
-Eltaláltad!- vetem oda foghegyről. De neked sem, vérfarkas!
-És arról sincs semmi mondanivalód, amit egész évben műveltél velem?
-Ugyan mit műveltem?!
-Hadd frissítsem fel az emlékeidet! Úgy bántál velem, mintha leprás volnék, de közben majd’ levetkőztettél a szemeddel.
Nem tudok visszafojtani egy megvető horkantást.
-Egy kicsit sokat tartasz magadról, Lupin!
-Hiába tagadod, látom a vágyat a szemedben, Perselus.
-Én ugyan nem vágyom semmire, amit Sirius Black valaha is megérintett!- vicsorgom egyenest az arcodba. De rögtön hátra is hőkölök, mert még közelebb lépsz, és felvillantod a fogaidat. Egy ragadozó fogai: arra teremtettek, hogy húsba mélyedjenek, vadul marcangolva azt. Akár az én húsomba.
Hátrálásomat diadalmas kis nevetéssel nyugtázod. Ebben a pillanatban csakugyan félelmetes vagy: őserejű, szilaj, és ördögien magabiztos.
-Ha meg akarsz ölni, legalább akkor csináld, amikor farkas vagy! Úgyis ez a bevált módszeretek Blackkel…
-Még mindig azt hiszed, hogy Sirius a szeretőm, igaz?- nézel rám kutatóan.
-A legkevésbé sem érdekel, kivel osztod meg az ágyadat, Lupin- vágom rá nyersen.
-Dehogyisnem érdekel- a hangod még mindig megtévesztően barátságos, de a tekinteted metsző. Szinte keresztüldöf: a szemembe fúródik, és behatol, mélyen behatol az agyamba.Aztán megint közelebb lépsz, arcod szinte már súrolja az enyémet. Nem tudok tovább hátrálni előled, hátam már terjedelmes, mahagóni íróasztalomnak ütődik. Csapdába estem.
Kezed célratörőn mozdul. Mellemre csúszik, és elkezdi kigombolni a taláromat, de alig egy pillanat múlva fájdalmasan felszisszensz, és elkapod, mintha eleven tűz mart volna belé.
-Ezüst, bolond farkas!- nevetek.
Szemedben sárga düh lobban. Nekinyomsz az asztalnak, és fölém hajolsz, mint egy prédáját mustráló ragadozó.
-Játszadozni akarsz, Perselus? Nem bánom- azzal száddal éhesen lecsapsz az enyémre. Vergődve próbálok szabadulni, de teljes testtel nekem feszülsz. Alulról megragadod talárom két szárnyát, és szétrántod, úgy, hogy az összes gomb lepattan róla. Diadalmasan téped le rólam a megviselt ruhadarabot. Nagy nehezen szétszakítom csókod erőszakos bársonyát.
Egy pillanatig csak szikrázón nézzük egymást, heves zihálásunk többet mond minden szónál. Két kezem a válladon, készen arra, hogy ellökjelek magamtól, aztán meg is ragadlak és… vadul magamhoz húzlak. Szemedben nyoma sincs meglepetésnek, amint számat a tiédre tapasztom, és csókollak, amíg szinte már fuldoklunk. Lehámozod az ingemet-, ezúttal én is segítek benne. Szétnyitom a lábamat, hogy helyt adjak neked, és teljesen rám tapadhass. Olyan szorosan öleljük egymást, mintha szándékosan fájdalmat akarnánk okozni a másiknak. Talán így is van... Ágyékunk sóvár ritmusban simul újra meg újra a másikéhoz- először csak a nadrágon keresztül, aztán anélkül. Nyögéseink párája belengi a szobát. Nem is tudom, mikor került le rólam az utolsó ruhadarab is, de nem számít. Csak az számít, hogy erős karoddal felsegítesz az asztal szélére, és csípőd köré fonom a lábamat. Te csak a nadrágodból léptél ki, a talárod még mindig rajtad van. Belékapaszkodom. Ujjaim olyan keményen mélyednek az elnyűtt szövetbe, ahogy tested a testembe. Fájdalmas üvöltés szakad fel a mellemből, a birtokbavétel perzselő és gyötrelmes.Fogaid, azok a kíméletlen farkasfogak a vállamat marcangolják.Hátrébb dőlök, és megtámasztom magam az alkarommal, így könnyebben hatolsz belém. Egyszercsak nincs tovább: forró húsod a húsomban lüktet teljesen, minden elmosódik, te vagy én, és én vagyok te. Nyüszítve húzlak magamra, a szádat akarom, elnyelem mámoros kiáltásodat. Lassan mozogni kezdesz, és egy idő után a feszítő fájdalom valamelyest csillapodik: hozzád idomulok. Testem elnyeli, elfogadja és elringatja a tiédet. Aztán rátalálsz bennem egy pontra, és a kínhoz nem várt gyönyör társul. Megérinted újra és újra, újra és újra: gyönyör és kín, gyönyör és kín. Néhány döfés után már meg sem tudom őket különböztetni: gyönyörteli a kín és kínzó a gyönyör. Kétségbeesve követelek még többet, még, még, még, és gyorsabban, és te megadod nekem. Olyan durván teszel a magadévá, pontosan úgy… ahogy én tenném veled. Még, még, még, még, még, és a kéj végre megkönyörül elgyötört testemen, és én hálás ordítással fogadom a kegyelmet. Hangos reccsenést hallok: kiszakítottam egy darabot ócska talárodból. Téged valósággal megőrjít a gyönyöröm látványa, és szinte azonnal követsz oda, ahol egy kurta pillanatra megszűnik a világ.
Egyetlen kurta pillanatra.
Aztán visszatérünk a valóságba. Reszketve kibontakozol lábam satujából, és felrángatod a nadrágodat.
-Még mindig azt hiszed, hogy Sirius az, aki kell nekem?
Némán nézlek.
-Mindig bolond voltál, Perselus, és nemcsak bolond, vak is. Különben láttad volna, hogy nekem sohasem kellett más, csak… te.
Ó, hazug, hazug, hazug!
-Nem is tudom, miért jöttem ma ide. Mit is vártam! Tegnap hidegvérrel végignézted volna, ahogy végrehajtják rajtam a csókot. Azt hiszem, én is bolond vagyok…- fürkészőn nézel rám.- Neked még mindig nincs mit mondanod?
Egyetlen szót sem tudok kinyögni.
Lemondóan megrázod a fejed.
-Nézz magadra, Perselus! Képtelen vagy érezni, szeretni, embernek lenni… Csak egy dühös és keserű báb vagy, aki belemar mindenkibe, akit ér. Miért tetted ezt magaddal?
Ti… ti tettétek ezt velem! Te meg a barátaid!
Lehajolsz a talárom maradványáért, és szelíden rám teríted. Ellágyul a hangod is:
-Én tudtalak volna szeretni. Istenemre, úgy szerettelek volna, ahogy senki más!
Kimondhatatlan szomorúság ül a szemedben, olyan mély, hogy nem is bírom elviselni: elfordítom a fejem.
-Ég veled, Perselus!
Tekintetemet csak akkor emelem fel a földről, amikor meghallom az ajtó csukódását. Remegve összehúzom magamon a szétszakadt köpenyt. Valamit érzek a tenyeremben… Most veszem csak észre, hogy még mindig nyirkos kezemben szorongatom a talárodból kitépett szövetdarabot.
***
Hónapok teltek el azóta, és még mindig úgy pereg előttem ez a jelenet, mint valami groteszk film. Mintha bármit is jelentett volna nekem ez az egész! Nevetséges! Használtuk és kihasználtuk egymást. Semmi több. Nem érdekel, merre jársz most, és találkozunk-e még valaha. Azt se bánnám, ha soha többé nem látnálak.
De akkor miért őrzöm még mindig úgy a talárod darabját, mint valami pogány ereklyét?
-
Vége
-
-
Befejezve: 2004. június 7-én.
-
AJÁNLOM AZ OLDALT
