(SLASH; Remus/Sirius; General; G)

A Szellemszállás-béli nevezetes ölelés apró átértelmezése.

Írta: Avednay

Disclaimer: A Harry Potter- univerzumot Ms. J. K. Rowling alkotta meg. Én csupán kölcsönveszem a szereplőit, és ezzel semmiféle hátsó szándékom nincsen.

Korhatár: G

Típus: Romance

Warning: Az alábbi írás slash, vagyis utalásokat tartalmaz két férfi szerelmi viszonyára. Ha ez zavar, felháborít vagy egyenesen undorít, kérlek inkább ne olvasd el!

Megjegyzés: A novellát a Crystal Két utazó című dalának refrénje ihlette. Köszönet érte! ^^

*******

Egy pillanat most több az életnél

„Nyújtsd a kezed, félek

hogy két világ közt elveszítlek majd.

Úgy ölelj, hogy érezd:

az álmod éppen új virágot hajt.

Nyújtsd a kezed, félek

hogy két világ közt elveszítlek én.

Légy velem, és érezd:

egy pillanat most több az életnél.”

(Crystal: Két utazó)

 

 

-Ő hol van, Sirius?

Falfehér arccal állsz előttem. Mennyi visszafojtott érzelem remeg a hangodban! Zavar, düh, megkönnyebbülés és… talán a szerelmünk halovány árnyéka? Bárcsak a lelkembe láthatnál, hogy azonnal megértsd az igazságot! De enélkül is rá fogsz jönni. Rá kell, hogy jöjj! Nem élem túl, ha még egyszer elveszítelek… Félek. Féltelek téged, féltelek kettőnket. Arcizmom sem rándul, ahogy lassan a patkányra mutatok. Úgy megfásultam a pokolban, hogy már azt sem tudom, hogy mutathatnám ki az érzéseimet.

-De hát akkor… - feszülten rám meredsz. Szinte érzem, ahogy a gondolatok száguldanak a fejedben. - Akkor miért nem mutatkozott meg eddig? Csak nem azért… -borostyánfényű szemed elkerekedik. Már tudod. Talán a szíved mélyén mindig is tudtad. -Csak nem azért, mert ő tette? Cseréltetek… és nekem nem szóltatok róla?

Egyenesen a szemedbe nézek, tekintetünk egymásba fonódik, ahogy lassan bólintok. Arcod híven tükrözi szíved felindultságát. Leereszted a pálcádat, és hozzám lépsz. Szemünk végig egymáson pihen.

-Lupin professzor- szól közbe Harry. – Mit jelentsen…

Nem szólsz semmit-, a tested beszél helyetted. Felém nyújtod a kezedet- hűs és határozott. Tizenkét év után most érintesz meg először. Hiányzott a kezed. Mohón kapaszkodom belé, amint talpra segítesz. A következő pillanatban már a karodban vagyok: szorosan magadhoz ölelsz. Forró lélegzeted a nyakamat simogatja. Beléd simulok. Mintha egy meleg forrás törne fel a mellkasomban, úgy árasztja el a szívemet egy réges-régi érzés: az otthonosság érzete. Egy pillanatra otthon vagyok. Megszűnik a világ. Nincsen árulás, halál, bosszú, félelem. Csak mi hárman vagyunk: Te meg én és a megbocsátás.

Egyetlen pillanat csupán, és mégis… több mindennél. Több az azkabani rabságnál, több a ködbe vesző ifjúságunknál. Több az életnél. Mert ebben a pillanatban te meg én… egyek vagyunk újra. És tudom, hogy többé semmi sem szakíthat szét minket.

 

 

Vége

2004. március 19.