Kígyófészek - G-Portál

Idén is hatalmas port kavart a Roxfortban a Valentin nap megérkezése. Február 14- én este 6 órakor hatalmas tömeg gyûlt össze a Nagyteremben, hogy együtt ünnepeljenek. Az igazgató halvány rózsaszínre festette a falakat, és vörös szívecskéket pingált rájuk. A fáklyák alig égtek, a diákok és tanáraik félhomályban táncoltak a terem közepén, vagy ültek le a félretolt asztalokhoz. Ám idén nem csak roxfortosok vehettek részt az ünnepen, mindenki hívhatott külsõs partnert.
Lassú, andalító zene szólt, de ötpercenként leálltak a megbûvölt hárfák és fuvolák, az igazgató kihúzott egy összehajtott, szív alakú pergament az asztalon álló urnából, felolvasott egy nevet és egy kis üzenetet, majd, ha volt, aláírást. Most ismét megállt a zene, és Dumbledore belenyúlt az üvegbe. Kivett egy rózsaszín cetlit, elmosolyodott, majd megszólalt:

- Ez a szám Myrtle- nek szól, Ronald Weasley üzeni, hogy szeret téged - kacsintott a kuncogó szellemre, aki Ronnal keringõzött. Ismét felcsendült a zene, és a tömeg izgatottan várta, ki lesz a következõ.

Hirtelen három csuklyás alak jelent meg az ajtóban. Csak néhányan vették észre õket, és kíváncsian pillantottak feléjük. Lassan bementek a terembe, de úgy jártak, mintha dementorok lettek volna, szinte lebegtek a föld felett. Aztán levették kapucnijukat, és megmutatták arcukat. Az egyiküknek hosszú, fekete, a másikuknak szõke haja volt, míg a harmadik feje sima volt, szinte megcsúszott rajta a fény.

- A következõ szám Neville Longbottomnak szól! Neville, a Nagyúr üzeni neked, hogy a tavalyi csatában teljesen beléd szeretett, és most szeretné neked megvallani az érzéseit. Tapsoljuk meg Lord Voldemortot, aki ilyen szép sorokat írt egy nála negyven évvel fiatalabb fiúnak!

Hatalmas éljenzés tört ki, Dumbledore édesen mosolygott, Voldemort pedig elindult a színpad felé, ahol a kis kapafogú Neville már várta. Megfogta a kezét, és szerelmes tekintettel nézett rá:

- Olyan bátor voltál, olyan gyönyörû! Elbûvöltél, egyszerûen megigéztél! Az az este mindannyiunk számára különleges volt... Mintha lett volna valami a levegõben. Bellatrix - mutatott hátra a fekete taláros nõre - teljesen beleszeretett Albusba... - ujjongás tört ki, és Bella a színpadra szaladt, hogy megölelje õsz kedvesét.

- Lucius nem tudott ellenállni Luna szépségének – folytatta s mágus, mire a két szõke mosolyogva biccentett felé, közben pedig egymás kezét szorították - , de mégis, mégis én voltam az, akit Amor leghegyesebb nyila talált el! Ó, Neville, hetekig nem tudtam aludni, csak te jártál a fejemben, téged láttalak mindenkiben, téged kerestelek mindenhol... És most úgy döntöttem, végre felvállalom érzéseimet! Szeretlek, Neville!

- Jaj, Tom - sóhajtotta boldogan a fiú, és a Nagyúr nyakába ugrott. Ismét tapsvihar tört ki, páran pedig – többek között Harry Potter – leájultak a székükrõl. Úgy látszott, szinte mindenki hihetetlen boldog, aki eszméleténél van.

Csak a sarokban ülõ férfi volt szomorú. Szeme csalódottságot tükrözött, szája sírásra görbült. Kezét összekulcsolta a mellkasán, és felhúzta lábait. Már harmadik éve tudta, hogy szerelmes, de nem mert lépni, hisz a fiú gyûlölte õt, rettegett tõle. Sosem lépett felé egy bíztató lépést sem. Hogy is tette volna? Úgy volt vele, hogy nem ront meg egy tizenéves kölyköt... És most saját szemével látta, hogy a korkülönbség semmit nem jelent. Myrtle és Ron között vagy ötvennégy, Lucius és Luna között huszonöt, Bellatrix és Dumbledore között pedig... ki tudja, hány év(tized) volt! És Neville, az õ örök szerelme egy negyven évvel idõsebb férfival lesz boldog. Perselus Piton utálta a Valentin napot.