Lythande: Jóga

Carol Stuart elmondása szerint:

„Ez nem igazság! Draco megússza az egészet, én meg mehetek este Pitonhoz, a büntetőfeladatomért” motyogtam magam elé, miután a harmadik emeleti lánymosdóban rendbe szedtem zilált külsőmet.
Röviddel becsöngetés előtt nézeteltérés támadt a mardekárosok és griffendélesek között.
Persze Draco rendesen adta alánk a lovat, de Piton, amikor kinyitotta az ajtót, csak azt látta, hogy épp Hermione hátán térdelek és megpróbálom a kezeit lefogni.
Még szerencse, hogy nem vont le pontot, de a saját házával szemben mindig elnézőbb volt.
Az egész napomat elrontotta ez az incidens, és messze elkerültem az embereket.
Mikor délután az órámra néztem-te jó ég! Mindjárt este hat!-, úgy éreztem, gyomrom helyén egy nagydarab kő fekszik. Tétován összeszedtem bájitaltan könyveimet és feltűnés nélkül kisompolyogtam a folyosóra.
Piton pincéjéhez vezető lépcső tetején egy pillanatra fontolóra vettem, hogy nem megyek, de túlságosan is jól ismertem a professzort ahhoz, hogy tudjam, később úgyis bepótoltatná velem az elmaradt büntetést.
Nagyot sóhajtva elindultam a lépcsőn.
Az ajtaja elé érve, gyomrom idegesen összerándult. Rápillantottam az órámra. Még két perc volt hátra hatig.
Felemeltem a kezem…

Perselus Piton elmondása alapján:

Már előkészítettem a diákom büntetőfeladatához a hozzávalókat és türelmetlenül az órámra néztem. Jaj neki, ha késik…
Még egy perc van hatig.
Ekkor kopogtattak az ajtómon. Elhúztam a számat, mert lélekben már felkészültem egy alapos megrovásra a késés miatt, majd hidegen csak ennyit mondtam:
„Az ajtó nyitva van!”
Az idegeimre megy, amikor a megszeppent diákok csigalassúsággal kúsznak be a terembe, ezért kellemes meglepetésként ért, hogy Carol Stuart kisasszony a félelem legkisebb jele nélkül, határozottan elém lépett.
Az egész lénye elszántságot tükrözött, de én átláttam rajta és tudtam, hogy ez csak álca.
„Lássuk, meddig bírja fenntartani…”, gondoltam kárörvendve.
Hirtelen szúró fájdalom hasított a jobb karomba, majd egy pillanat alatt úrrá lett rajtam a szédülés. Gyorsan leültem az író asztalom mögé.
Stuart kisasszony eközben nekilátott megfőzni az előkészített anyagokból a bájitalát.
A fájdalom nem erősödött, de szűnni sem akart, és én türelmetlenül vártam, mikor készül már el a főzet. Nem mertem felállni, mert így is nehezemre esett megküzdenem a szédüléssel és a légszomjjal.
„Talán el kellene mennem a betegszobára, de valószínűleg csak egy kicsit túlhajszoltam magam az utóbbi időben.”
Ezzel számomra a kérdés eldőlt…

Carol Stuart elmondása alapján:

Már majdnem elkészült a főzetem- és meglepő módon Piton egész idő alatt rám se hederített-, amikor egy tompa puffanásra kaptam fel a fejem.
A professzor összeesett az íróasztala mellett és viaszos arccal, zihálva feküdt a hátán.
Rögtön elrohantam Madam Pomfrey-ért. Szerencsére pár perc alatt visszaértünk.
A professzor még mindig a földön feküdt és erősen szorította a jobb karját.
Madam Pomfrey is azonnal felismerte a szívinfarktus jeleit, majd egy pálcasuhintással elővarázsolt egy fiolát, és megitatta annak tartalmát a halottsápadt professzorral.
Piton egy megkönnyebbült sóhajjal, rögtön álomba merült, majd Madam Pomfrey egy „vingardium leviosa”-val fellebegtette a betegszobára.
Madam Pomfrey megkért, hogy diszkréten értesítsem az igazgató urat, és én ennek azonnal eleget is tettem…

Albus Dumbledore elmondása alapján:

Épp az esti teámat kortyolgattam, amikor türelmetlenül kopogtattak az ajtómon. Azonnal kinyitottam.
Abban a pillanatban, hogy megláttam a diáklány sápadt arcát, tudtam, valami baj történt.
Stuart kisasszony kapkodva beszámolt a történtekről, majd egyenest a betegszobára siettünk.
„Stuart kisasszony, meg kell kérjem, hogy ezt tartsa titokban. Nem szeretném, ha holnap erről beszélne az egész iskola!” néztem szigorúan a lányra.
„Természetesen, igazgató úr! Nem mondom el senkinek!”
Mosolyogva bólintottam, mire elköszönt és magunkra hagyott Poppy-val, aki nagyon zaklatottnak tűnt, de hamar összeszedte magát.
„Nagy szerencséje volt igazgató úr!”, tördelte kezeit a boszorkány.
„Mi történt vele?”, ráncoltam a homlokom.
„Szívinfarktusa volt, de rendbe fog jönni. Rengeteg pihenésre lesz szüksége!”
„Perselus és a pihenés két külön fogalom.”, gondoltam cinikusan.
„Most alszik?”, néztem a szomszéd szoba ajtajára.
„Igen, holnap reggelig fel sem fog ébredni.”
„Bemehetek hozzá?”
Poppy válaszul kinyitotta előttem az ajtót, majd egyéb feladatára hivatkozva, magamra hagyott barátommal.
„Merlinre! Perselus…!”, szaladt ki a számon, a sápadt arcot fürkészve.
Hirtelen remek ötletem támadt, ami segítene Perselusnak, de a Roxfort többi lakójának is. Mosolyogva megsimogattam Perselus hideg fehér kezét, majd hangtalanul kiosontam a teremből.
Azonnal indultam intézkedni. Nem csak Perselus Piton itt az egyetlen túlhajszolt ember.
Mire az irodámba értem, már elkészült fejemben a terv.
„Nem fog tetszeni neki, az biztos, de kénytelen lesz részt venni benne…” Majdnem felkacagtam.
Kíváncsian vártam, milyen arcot vág majd Perselus, ha megtudja…

Perselus Piton elmondása alapján:

A reggeli napsütés bántotta a szemem, amikor kinyitottam. Zúgott a fejem és egyszerűen cefetül éreztem magam. Halványan rémlett, hogy mi történhetett, és amikor körbenéztem az üres betegágyakon, gyanúm beigazolódott.
Lassan, fejemet fogva felültem és megpróbáltam lábra állni, ami igazi kihívást jelentett.
Végül minden erőmet összeszedve nekiálltam az ágy melletti széken heverő ruháimat magamra kapkodni.
Épp időben végeztem felöltőm begombolásával, mert Dumbeldore feldúltan beviharzott a terembe.
„Perselus! Neked még ágyban a helyed!”, aggódott értem.
„Jól vagyok.”, hazudtam.
„Nem, nem vagy jól!”, csattant fel Albus tőle szokatlan módon. Nem hatott meg az erőszakossága.
„De, igen. És most megyek vissza dolgozni!”, jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.
„Nincs az az isten, hogy tovább feküdjek abban az ágyban!”, gondoltam borzongva.
„Épp most estél át egy szívinfarktuson!”, próbálkozott tovább.
Ahogy feldolgoztam ezt az információt, helyeselve bólogatni kezdtem.
„Gondolhattam volna, amikor fájni kezdett a karom…”
„Perselus! Ez nem tréfa!”, Albus arca már vörös volt, az elfojtott indulatoktól. Elállta előttem az utat, de fürgén kikerültem, és már az ajtóból szóltam vissza neki.
„Ne aggódj, Albus! Tényleg jól vagyok.”
Ezekkel a szavakkal kiléptem a folyosóra és egyenest a pince felé vettem az irányt.
Feltétlen utána kellett néznem egy megfelelő főzetnek…

Albus Dumbledore elmondása szerint:

Perselus már megint faképnél hagyott. Ebben utolérhetetlen mester. Hihetetlen ez az ember. Most már nincs bűntudatom a rendeletem miatt.
Ha harc, hát legyen harc!
Önkéntelenül is elmosolyodtam, amikor elképzeltem, hogy Perselus ezekben a pillanatokba éri el a szobáját, aminek ajtajára tapadó bűbájjal kibiggyesztettem a rendeletemet…

Neville Longbottom elmondása szerint:

Már megint nem tudtam reggelizni, mert egy falat se ment le a torkomon.
Ma dupla bájitaltan volt az első két órám. Idegesen forgattam ujjaim közt a ceruzám, miközben a többieket hátrahagyva a reggelinél, előre lementem a pincébe.
Ebben a pillanatban megláttam Piton professzort az ajtaja előtt egy papírt olvasni, és megállt bennem az ütő. Megdermedtem a legalsó lépcsőfokon, s lélegzet visszafojtva reménykedtem, hogy nem vett észre és mindjárt bemegy a szobájába.
Ám ehelyett Piton professzor letépte a pergament és vörös fejjel cafatokra szaggatta, majd elsápadt. Halkan felnyögött és zihálva az ajtónak támaszkodott.
„Ez nem lehet igaz! Miért pont velem történik ez?”, gondoltam keserűen. Még mindig képtelen voltam megmozdulni, de amikor a professzor négykézláb lerogyott a padlóra, rögtön magamhoz tértem.
Ledobtam a könyveimet és már rohantam is Pitonhoz. Mikor közelebb értem, láttam, hogy magánál van, de arca sápadt, tekintete zavaros volt.
Azonnal megfordultam és szaladtam Madam Pomfrey-ért, aki valamilyen oknál fogva egyáltalán nem tűnt meglepettnek, amikor a földön fekve találta kollégáját.
Madame Pomfrey szó nélkül, ajkait összepréselve ellebegtette a bájitaltan tanáromat.
A folyosón egy lélek sem volt, és most kapkodva összeszedtem szétszórt könyveimet, majd visszamentem a nagyterembe, ahol a többiek, a történtekről mit sem sejtve, még javában a reggelijüket fogyasztották.
Egy pillanatra megvilágosodásként ért a felismerés, hogy ma bizony nem lesz bájitaltan. Legalábbis nem Pitonnal, és nekem ez tökéletesen megfelelt.
Visszaültem a helyemre és jóízűen nekiláttam a rántottának.

Perselus Piton elmondása alapján:

Azt hittem menten agyvérzést kapok, mikor elolvastam Albus rendeletét. Még egyszer átfutottam, majd még egyszer, de nem találtam alóla kibúvót.
Éreztem, hogy felmegy a vérnyomásom, és ha nem tépem apró darabokra a pergament, felrobbanok.
A rendelet meggyalázása ellenére-vagy miatta-, újra szorítani kezdett a mellkasom, de ezúttal erősebben. Látásom elködösült, majd lerogytam a padlóra.
A lépcsőn álló fekete folt, mintha megmozdult volna, és felém tartott. Nem érdekelt. Nem kaptam levegőt.
„A pokolba! Mindjárt szétszakad a mellkasom!”, gondoltam elgyötörten, amikor a sötét folt szó nélkül elrohant mellőlem.
Egyedül voltam. Mint mindig.
Ezt az érzést régi ismerősként üdvözöltem, majd elragadt a sötétség…

Albus Dumbledore elmondása szerint:

Szegény Perselus újabb szívrohamot kapott, miután elolvasta a rendeletemet. Azt hiszem ezúttal kicsit túllőttem a célon.
Poppy egy egész hétre bezárta a gyengélkedőre, bármennyire is hadakozott Perselus.
Mosolyogva ránéztem a naptárra. Ma van a nagy nap!
Egy álló hétig vitatkoztam vele, de végül legalább megígérte, hogy az első alkalomra elmegy. Perselus persze még ekkor is fintorgott, de szemmel láthatóan megnyugodott. Még csak az kellene, hogy megint felizgassa magát!
„De figyelmeztetlek, Albus! Csak ez az egy alkalom!”, nézett rám szemrehányóan.
„Rendben, rendben. Most pedig hagylak felöltözni.”
Felálltam ágya széléről és megindultam az ajtó felé.
„Aztán ott legyél ma este, Perselus!”, intettem még egyszer kollégámat. Perselus sóhajtva forgatta a szemét, majd türelmetlenül intett, hogy menjek már.
„Ott leszek. Az üzlet, az üzlet…”, hallottam még morogni kifelé menet.

Perselus Piton elmondása alapján:

Még mindig nem akartam elhinni. Albus tényleg arra kényszerített engem, Perselus Pitont, hogy jógázni járjak!
Dühösen felrángattam a ruháimat.
Jóga! Ráadásul a házvezetőknek, meg a prefektusoknak kötelező a megjelenés! Már megint valami „muglicsodára” számított Albus!
Különben is, mi a fene az a jóga?!
Ennek most rögtön utána kellett néznem. A könyvtár felé menet több diák is összesúgott a hátam mögött, de nem vettem róluk tudomást.
„Igen, újra itt vagyok! Vége az egércincogásnak!”, gondoltam kárörvendve.
A könyvtárban kénytelen voltam Madam Cvikker segítségét igénybe venni, mivel sejtésem se volt, hogy merre keressem ezt a témát.
Két perccel később, kezemben a könyvvel, már úton voltam a szobám felé.
Mikor sóhajtva becsuktam magam mögött az ajtót, gyorsan letettem a könyvet az asztalomra, töltöttem egy pohár vörösbort, majd leültem, olvasni.
Az első fejezeten túljutva, a képek és egyéb ábrák hatására felálltam, majd magamhoz vettem, a maradék üveg bort is.
Mire a könyv végére értem, már két üres üveg állt asztalomon, és én sem láttam annyira tragikusnak a helyzetet. Az ugyanis KATASZTROFÁLIS volt!
Életemben nem láttam ennyi kitekert embert.
Szédelgő fejjel felálltam és megmozgattam elgémberedett végtagjaimat, s ujjaim hangosan recsegtek mikor tördelni kezdtem őket.
Mosolyogva elképzeltem, hogy fognak recsegni a csontjaim jógázás közben. Többet biztos nem hívnak majd.
Sóhajtva kidobtam az üres üvegeket, majd megállapítottam, hogy van teljes két órám az első jógaóráig.
„Megjelenés laza öltözékben!”, jutott eszembe. Csak ezt ne!
Feltéptem szekrényem ajtaját és vadul kutatni kezdtem benne. Mintha lett volna egyszer egy sötétszürke edzőnadrágom még hetedikből. Végülis nem nőttem azóta olyan sokat.
Aha! Már meg is találtam. Hamarosan kerítettem egy fekete pólót is a szekrény aljából.
A fennmaradó időben még gyorsan főztem egy erősítőfőzetet, mert ha csak eszembe jutottak a kifacsart pózok, rögtön szükségét éreztem fizikumom megerősítésének.
Átöltöztem, majd megfelelő cipő hiányában papucsa bújtam. Állítólag mezítláb leszünk.
Felhajtottam a förtelmes ízű főzetet, majd becsuktam magam mögött az ajtót.
Egyre csak arra tudtam gondolni, hogy már megint nevetség tárgyává teszem magam.
De megígértem Albusnak.
Sóhajtva álltam meg a nagyterem ajtaja előtt…

Carol Stuart elmondása szerint:

Teljesen kiakadtam, mikor megláttam Pitont edzőruhában befordulni. Persze nem kellett volna úgy meglepődnöm, hisz ma csak a mardekárosoknak és házvezetőjüknek lesz az óra megtartva. Az igazgató úr előrelátóan szétválasztotta a négy házat, így mindegyiknek külön-külön tartják a jógát.
Megtorpantam, amikor Piton az ajtónál tétovázni látszott.
Végre lenyomta a kilincset és szorosan a nyomában, beléptem a terembe. Alig ismertem fel a helyet. Az asztalok helyén most rendszertelen összevisszaságban színes matracok és párnák hevertek a földön. Az egész leginkább az Ezeregyéjszaka meséire emlékeztetett. A gyertyák a szokásosnál intimebb hangulatban világítottak, és valahol egy füstölő is égett.
„Á! Megjöttek az utolsók is! Helyes!” szólalt meg egy indiai kinézetű, alacsony vékony alkatú bajuszos varázsló.
„Kérem, foglaljanak egymáshoz közel helyet, mert a páros feladatoknál együtt kell dolgozniuk. Rendben…akkor talán kezdjük el.” A varázsló intett egyet a pálcájával, mire halk akusztikus zene töltötte be a termet. Piton a szemét forgatva csóválta a fejét.
Ekkor egy pillanatra megállt a szívverésem. Együtt? Párban? Pitonnal??? Ennyire nem lehetek szerencsétlen!
Ahogy körbepillantottam, néhány mardekáros osztálytársam részvéttel nézett felém. Sóhajtottam. Nem volt mit tenni.
Piton letelepedett a mellettem fekvő üres matracra. Az óra első részében légzéstechnikákat tanultunk. Törökülésben ültünk, majd szép lassan mélyeket lélegeztünk. Néha mintha Piton professzor dörmögését is hallani véltem volna.
A gyertyaállás remek szórakozásnak bizonyult, és legnagyobb meglepetésemre, Piton professzoré közel tökéletes volt.
Ettől persze kínosan éreztem magam, és még jobban igyekeztem.
„Nehogy már egy pasi lepipáljon!”, háborogtam magamban.
Lassan elérkezett a páros gyakorlatok ideje, mire zavartan pislogni kezdtem Piton felé…

Perselus Piton elmondása szerint:

„Ilyen ostobaságot! Lélegezni! Lélegzek eleget e nélkül is…”, dohogtam magamban. Idegesített ez a sok szuszogás körülöttem.
Igyekeztem nem gondolni a páros gyakorlatokra.
„Albus ezt még megkeserüli!”, fortyogtam tovább. A mellettem ülő mardekáros Stuart kisasszony felkapta a fejét.
Lehet, hogy hangosan mondtam? És, ha igen? Kit érdekel?
Ekkor új gyakorlatba fogtunk és képtelen voltam elhinni, hogy milyen megalázó dologra adtam a fejem…
Gyertyaállás. Remek. No, nem mintha gondot okozna, elvégre jó formában voltam, de hogy mindenki előtt!
Fogcsikorgatva nyújtottam ki tökéletes függőleges pozícióba a lábam.
Oldalra pillantva Stuart kisasszony csodálkozó tekintetével találkoztam. Elmosolyodtam magamban. Öregember, nem vénember…
Mielőtt észbe kaphattam volna, annyira ellazultam, hogy már élveztem ezt a kis tornát.
Na, ne!!!
Megint új gyakorlat jött. Jaj! Páros gyakorlat!
Gyorsan körbepillantottam a termen, de nem volt menekvés, ezt is végig kellett szenvednem. Szemmel láthatóan Stuart kisasszony is legalább ennyire kényelmetlenül érezte magát. És ettől egyből jobb kedvem támadt.
Gunyorosan elmosolyodva hátrébb léptem, hogy felléphessen a matracomra.
„Kérem a párokat, hogy feküdjenek le egymással szembe, de a fejük a másikuk lába felé mutasson”, utasított minket a kis fickó. Becslésem szerint valahol a hetven és a halál között járhatott a kis mitugrász.
„Na, vajon ebből mi fog kisülni?” ámélkodott Stuart kisasszony, nem számítva feleletre, ezért annál inkább meglepődött, amikor válaszoltam neki.
„Bármi is készül, csak ne csiklandozzon!” intettem hűvösen.
Ezt én mondtam volna? Merlin segíts! Kezdem magam jól érezni!

Carol Stuart elmondása alapján:

Az imént viccelt a professzor? Csiklandozni?
Egy pillanatra majdnem elnevettem magam, de Piton hideg tekintetét látván elfojtottam ezt a késztetést.
„Kényelmesen könyököljenek az oldalukon és fogják meg párjuk lábfejét, majd kezdjék el az akupresszúrás talpmasszázst. Lassan, de nyomatékosan dolgozzanak! Nyugodtan szóljanak a partnerüknek, ha valamit másképp szeretnének. A lényeg, hogy ellazuljanak! Kezdhetik!” utasított minket a jóga mester.
Néma csönd lett a teremben.
Mindenki döbbenten nézett a vele szembe fekvőre, majd szép lassan belefogtak.
Én is csak pislogtam, mint borjú az újkapura, majd megragadtam Piton jobb lábát és nekiálltam a talpmasszázsnak.
Egy pillanattal később a professzor is elkezdte az én lábamat masszírozni.
„Istenem! Milyen érzéki keze van!”, sóhajtottam magamban. Annyira beleborzongtam ebbe a kellemes érzésbe, hogy még a bőröm is libabőrös lett. A szemem sarkából rásandítottam, és figyeltem, hogy arca ellágyult, vonásai kisimultak, és átengedte magát ennek a kellemes kikapcsolódásnak.
A baj csak az, hogy tanár. Kellet nekem elkésnem? Most lehet, hogy egy helyes mardekáros fiúval lehetnék együtt, ha nem szökik el már megint az egerem. De nem, nekem el kellett késnem, és most masszírozhatjuk egymást Pitonnal!
De milyen istenien csinálja!
Halkan felnyögtem, amikor egy különösen érzékeny ponthoz ért, mire abbahagyta és kérdően rám nézett.
„Semmi, semmi, csak nagyon jól esett…”, sóhajtottam önkéntelenül.
Teljesen elment a maradék eszem is. Ő TANÁR!!!
Hogy is volt ez a mélylégzési technika?

Perselus Piton elmondása alapján:

A páros gyakorlat maga volt a pokol. Amikor Carol belekezdett a masszázsba, még csak nem is sejtettem, hogy mi vár még rám.
Ujjai hihetetlen ügyesen dolgoztak a talpamon, és annyira ellazultam közben, hogy erősebben megnyomtam a lány talpát, mire felszisszent. Azt mondta, csak azért, mert annyira jól esik neki, de ezt nehezen hittem el.
Miért is? Hisz nekem is jól esett!
Még vagy tíz percig harcoltam magammal, minek eredményeképp úgy döntöttem, ennyi kikapcsolódást én is megengedhetek magamnak. De csakis szigorúan ilyenkor.
Őszintén szólva, ebben a pillanatban még Potter se tudott volna felidegesíteni. Én voltam a megtestesült nyugalom.
„Ah, ez jó…Igen, ott…még egy kicsit lejjebb…”, hallottam egyszer csak magamat.
Ijedten rezzentem össze ettől az önkéntelen vallomástól, de Stuart kisasszony csukott szemmel, mosolyogva teljesítette kívánságomat, és szemmel láthatóan élvezte ujjaim érintését.
Hirtelen büszkének éreztem magam, amiért ilyen örömöt tudok másnak nyújtani.
Csalódottan felsóhajtottam, amikor a tanár felszólított minket, hogy forduljunk a másik oldalunkra és a másik lábat is masszírozzuk meg.
„Máris cserélünk? Hisz még alig kezdtük el!”, nyöszörögtem gondolatban, de megfordultam és a legnagyobb természetességgel kezembe vettem Stuart kisasszony lábát.

Albus Dumbledore elmondása alapján:

Belestem óra közben a nagyterembe, és örömmel láttam, hogy Perselus is részt vett a foglalkozáson. Bár elég messze volt az ajtótól, úgy láttam, nagyon is jól érezte magát.
Persze azért majd a körmére fogok nézni…
Fél órával később ismét ott álltam a nagyterem előtt, s türelmetlenül vártam, hogy kérdőre vonhassam Perselust. Kinyílt az ajtó és boldog, mosolygó diákok szállingóztak a folyosóra. Nevetgélve indultak meg házuk termei felé. Csodálkozva néztem utánuk, majd bementem a terembe.
Leesett az állam, mikor megláttam, hogy még mindig önfeledten masszírozták partnerével egymás lábát, és szemmel láthatóan még élvezték is.
„Khmm…khmm”, köszörültem meg a torkom. Erre mind a ketten ijedten felkapták a fejüket.
De hisz csak masszírozták egymás talpát! …Ugye?
Perselus egy pillanat alatt felpattant. Talán egy kicsit túlságosan is gyorsan.
„Na, Perselus, hogy tetszett? Ugye eljössz máskor is?”, kacsintottam rá tréfásan, mire felszegte a fejét és olyan arccal, mintha a lábára léptem volna, hűvösen csak ennyit mondott:
„Elvégre elrendelted, nem?” Felhúzta egyik szemöldökét, majd Stuart kisasszonyhoz fordult.
„A jövő héten ugyanekkor, ugyanitt. Jó éjszakát!” Sietve megfordult és nyugodt léptekkel elhagyta a termet.
Persze engem nem csapott be ez a nyugalom. Perselust nagyon is felkavarta ez a jóga.
Stuart kisasszony hitetlenkedve nézett a házvezető tanára után, és szemében izgatott csillogást véltem felfedezni.
Persze lehet, hogy nem csak a jóga keltette fel a figyelmét.
Tényleg a körmére kell néznem…

VÉGE