Cím: Kilencedik parancsolat

Író: Trilox
E-mail: trilox@freemail.hu

Jogok: A Harry Potter univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. K. Rowling tulajdona. Minden más az enyém :)

Rating: 12 év

Státusz: kész 2005.09.

Megjegyzés:
– Isten veled – mondta a róka, és nem állt szóba a butóka kis herceggel. Miért is tette volna? A rókák nem tudnak beszélni.

Tartalom: A fiatal Piton, egy lepke

Kilencedik parancsolat

A sötét ruhás fiatalember a rét közepén ácsorgott. Világos bõrét égette az erõs napsütés, a fekete talár pedig elviselhetetlenül szívta magába a meleget. A legkevésbé volt most kedve a zizegõs hangú, kabócaciripelõs forróságba a lepkehálóval szaladgálni. Pedig kell, az a lepkeszárny.
– Invito lepke! – nyújtotta ki a kezét és szinte hangosan felnevetett. Tudta, hogy amit tesz az butaság. Ez a varázsige csak konkrét dolgokra használható. Összpontosítani kell a tárgyra, amit szeretne magához hívni. Csak úgy, álltalában véve nem mûködik. Ha lehetne... micsoda örült röpködés következne be! Színtiszta életveszély lenne kimozdulni a szobából. Felnevetett a gondolatra. A keze kinyújtva maradt és figyelte, ahogy a nap egyre jobban perzseli a bõrét. Vajon ha elég sokáig tartja, meggyullad a szõr a kézfején? Megfordította a kezét. A tenyerét nem égette annyira a nap. Elõbb utóbb kénytelen lesz lepkehálóval rohangászni, különben megfõ a napon.

A lepke rászállt a kinyújtott tenyérre. A fiú sötét, félhosszú haja árnyékot vetett, ahogy hitetlenkedve közelebb hajolt.
– És most? Mi fog történni? – kérdezte a lepke.
– Ne aggódj! Semmi különös. Beteszlek egy üvegbe, azután bekerülsz egy gyönyörû lepkeházba, más lepkék közé. Ott soha sincs esõ, és viharos szél. Vannak virágok, gyümölcsök, úgyhogy remekül fogod érezni magad!
– Hazudsz. – szólt csendesen a lepke. – Hazudsz, de nem értem miért. Mi hasznod belõle?
– Eh! – fortyant fel a fiú. – Csak meg akartam könnyíteni neked.
A lepke megbillentette a szárnyait.
– Nekem így is könnyû! Nem félek, mert nem várok semmit.
– Buta kis bogár vagy! – nevetett fel sötéten a fiú. – Mindenki fél az ismeretlentõl!
– Én nem félek. Rászálltam a tenyeredre, és hiszem, hogy az fog történni, aminek történni kell. De ha nincs semmi dolgod... beszélgessünk egy kicsit. Imádok beszélgetni!
– Beszélgessek valamivel, aminek mákszemnyi agya van? Te hülyének nézel?
– Nem... jobban hasonlítasz valami varázslóra. Fekete haj, sötét szemek, nagy orr. Persze ettõl még lehetsz hülye is. De ezt így elsõre nehéz lenne megállapítani.
– Pondróbébi! Gúnyolódsz velem? Szórakozz csak nyugodtan, a végén úgyis én fogok kacarászni, amikor fõzlek a bájitalban.
– Szóval jól sejtettem. Varázsló vagy.
– Nem csak egyszerûen varázsló, hanem a legjobb bájitalkészítõ az egész iskolában!
– Milyen büszke és öntudatos csikó! – a lepke topogott kicsit a fiú tenyerén. – Azt megtudhatom miféle bájitalhoz kellene a segítségem?
– Segítség? Hm! Ha akarod, annak is nevezheted... az örök emlékezet, vagy idõtlen emlékezet itala. Még nem tudom, minek nevezem majd. Nem tudom érted-e? A lepkéknek talán nincsenek is emlékeik.
– Hajjaj! De mennyi van! És még bájital sem kell hozzá, hogy mindre emlékezzünk.
A fiú ösztönösen mégközelebb vitte a tenyerét az arcához, és megpróbálta tekintetével megkeresni a pillangó szemét. Bár a lelke mélyén buta ötletnek tartotta.
– Hiába próbálkozol legilimenciával. – kuncogott fel a lepke. – Az én fejembe nincsenek tervek. Az emlékeim hálójával pedig nem tudnál mit kezdeni. De ha akarod, mesélek neked.
– Mi érdekeset tudnál mesélni, te prücsök! – húzta el a száját gunyorosan a varázsló.
– Ismerek egy fiút, aki kilenc éves kora óta tudta, hogy mit akar csinálni az életben. Én kezdettõl fogva tudom, hogy mi vagyok. A hírvivõ. Olyan dolgok találkoznak általam, amik nélkülem sohasem érintkeznének. Olyan emberek kerülnek kapcsolatba, akik sohasem látták egymást. És gondolatok, amik nélkülem céltalanul a semmibe vesznének. Meséljek arról a másik fiúról? Arról, aki nem olyan, mint Te, pedig hasonlítasz rá...
– Nem érdekel!
– Pedig ugyanúgy magányos, mint Te. A lelkében ugyanúgy vadóc, min Te. Csak jobb nevelést kapott. És nem retteg az érzéseitõl. De ugyanazt keresitek mindketten.
– Persze! Egy ostoba mugli történetét fogom hallgatni! És egyébként is, mit tudod Te, hogy én mit keresek!
– Ti emberek, mind ugyanazt keresitek. Bizonyosságot, hogy nem hiábavaló a létetek. Pedig sokkal egyszerûbb lenne elfogadni, hogy hiábavaló. És boldogan élni, amíg tart. De az egészet feláldozzátok a kutatás oltárán. Keresitek az okokat, a magyarázatokat és az összefüggéseket. Minden morzsányi felismerés egy újabb világot nyit meg, és Istennek érezhetitek magatokat. El kéne fogadni, hogy nem tudsz nyomot hagyni, mert nincs miben. Csak lenni kéne. Egyszerûen, élvezni a létet. Olyan egyszerûen, ahogy most azt a fûszálat rágicsálod unalmadban.
– És az a fiú, Õ mivel foglalkozik?
– Varázsló, aki nem tudta magáról, hogy az. Azután rájött, és most varázsolni tanul. Ha majd megbékél a lehetetlennel, az egyik legnagyobb mágus válhat belõle.
– Marhaságokat beszélsz! Vagy mondjam inkább, hogy lepkeségeket?
– Úgy érted, hogy bogaras vagyok? – vigyorgott a lepke – Az lehet, de hangyás semmiképpen sem!
A fiatal varázsló felnevetett.
– Kérsz enni? Van nálam valami cukorféle.
Kihalászott a zsebébõl egy ragacsos savanyúcukrot. Kettéharapta és az egyik felét a tenyerére rakta, míg a másikat fintorgó arccal szopogatni kezdte.
A lepke vidáman nyalogatta az édességet és közben karcsú lábain ide-oda táncolt.
– És mi lett azzal a fiúval? – húzta fel egyik szemöldökét a varázsló.
– Nem tudom.– billegtette a csápjait a lepke.– Miért gondolod, hogy tudnom kéne?
– Azt hittem, barátok vagytok. Ha ilyen sokat tudsz róla.
– Igen. Barátok vagyunk. És?
– A barátok számíthatnak egymásra, meg segítenek egymáson, és kiállnak egymás mellett. Meg ilyesmi.
– Amirõl Te beszélsz, az a véd- és dac szövetség. Sohasem volt barátod, igaz?
– Nem kellenek! Nincs rá szükségem! – dacoskodott a fiú.
– A barátság valami más. Képes arra, hogy csak a szellemedet mozgassa és a tested csendben kövesse. Képessé tesz, hogy megérts valakit akkor is, ha nem értesz egyet vele. És képessé válsz rá, hogy elengedd a másikat, és örülj neki, amikor visszatér. Még akkor is, hogy ha csak egy másik életben... – nevetett fel a lepke.
– Jó ez a cukor! Szerencse, hogy a darázsderék nálam alkati adottság.
– Utolsó vacsora. – komorodott el a fiú. – Remélem, befejezted. Nincs több idõm rád. Essünk túl rajta!
– Azt azért még had kérdezzem meg, hogy miért teszed? – kérdezte a lepke pici sóhajjal és megállt az üveg peremén. – Miért hazudsz?
– Mert, gonosz vagyok! – csücsörített a fiú, kiélvezve a szó kiejtésénk minden vadságát.
– Ja... ha úgy döntöttél...
– Ez nem döntés kérdése! – Háborgott a fiatalember – Az ember ilyen, vagy nem ilyen. Így születik. Azzá lesz. Azzá válik...ami.
– Minden döntés kérdése. Az is, amirõl azt hiszed, hogy nem az. Döntés kérdése a hûség és a bizalom is. És persze a szeretet.
– Bááá! Ezt a szót gyûlölöm! Ezért akkor is megölnélek, ha nem kellene a szárnyad a bájitalba!
– Szeretet! Szeretet! – virgonckodott a lepke. – Egynél többször úgysem halhatok meg!
– Undorító, nyálas hazugság! A gyávák menedéke! Szeresd felebarátodat! Ó persze! a szeretet mindent legyõz! Hüpp, hüpp! Hát hogyne! – acsarkodott a fiú. – Azután otthagynak egy kapualjban, merõ szeretetbõl és 15 évig felém se néznek, szintén csupa szívjóságból, és akit szeretnék, az elhagy, mert legyõzi õt egy másik iránt érzett szeretet! Hagyd a süketelést! Kinõttem belõle!
– Tudod, az a szép benne, hogy mindegy, hogy hiszed vagy nem. Én tudom, hogy van, aki szeret téged. Érdek nélkül. Pusztán önmagadért. Fontos vagy neki és vár rád. Öröktõl téged vár, és mindegy, hogy mit teszel, amikor megtalálod, megértesz mindent, és nem keresel tovább. De szomorú leszel, mert elpazaroltad az idõt, ami adatott.
– Nem vagyok normális! Egy gyagya lepkével diskurálok! Elég már!
– Nincs semmi baj azzal, ha megölsz. Az csak megtörténik. De kérlek, ne hazudj! Ne hazudj magadnak, mert pokoli lesz amikor ráébredsz, hogy mit tettél.

A lepke beleröppent az üvegbe és néhány pillanat alatt elbódult. Nem érezte, amikor a gondos kezek kitépték az egyik szárnyát. Mire a másik került sorra, már nem élt. Nem fontos. Millió és millió hírvivõ van még a világon, és mindannyiunkat nem lehet elpusztítani.

Vége