Írta: Avednay

Disclaimer: A Harry Potter- univerzumot Ms. J. K. Rowling alkotta meg. Én csupán kölcsönveszem a szereplőit, és ezzel semmiféle hátsó szándékom nincsen.

Rating: PG-13

Típus: Hurt/Comfort, First Time

Warning: Az alábbi írás slash, vagyis homoszexuális tartalommal bír. Ha ez zavar, felháborít vagy egyenesen undorít, saját érdekedben NE OLVASD EL!!!

Megjegyzés Nr. 2.: Az idézett dal: Máté Péter- Ez majdnem szerelem volt. Köszönet érte. (Két sor helyét önkényesen megváltoztattam, elnézést érte!)

Megjegyzés Nr. 2.: A novella a folyton szerénykedő Larelind Malfoy felkérése és instrukciói alapján íródott. ;P

*******

Vádirat

 

Hát elmúlt, tudom minden véget ért,

Elszállt a nyár, oly messze jár…

 

Sosem fogom elfelejteni azt a vádaskodással teli éjszakát. Sirius, az én konok öreg barátom egyre gyakrabban nyúlt a pohár után, és az az este sem volt kivétel. Gyanútlanul léptem be a szobájába, mikor a Grimmauld téri ház, a Főnix Rendjének főhadiszállása végre elcsendesedett.

-Na nézzenek oda… Remus szán rám néhány percet a drága idejéből- jött Sirius goromba üdvözlése.

-Részeg vagy- sóhajtottam lemondóan. -Megint.

-Na és ha igen? Mit érdekel?

Közelebb léptem hozzá. A karosszékében ült, egy csaknem üres whiskey-s üveggel a kezében.

-Nagyon is érdekel, Sirius. Arra nem gondolsz, hogy mi lenne, ha Harry így látna?

-Harry… ugyan mit számítok én már neki? Mit számítok én akárkinek is?

-Az önsajnálatoddal nem oldasz meg semmit. Csak még mélyebbre süllyedsz!

-Ennél is mélyebbre?- Sirius keserűen fölnevetett. –Az aztán már művészet lenne! Be vagyok ide zárva, vegetálok, mint egy élőhalott, mindenki gyilkosnak hisz… jogom van sajnálni magam, Remus!

Nem ez volt Sirius első efféle cirkusza. Két kezemet a széke két karfájára téve bosszúsan föléhajoltam.

-Ha nem egyfolytában önmagaddal lennél elfoglalva, talán rájönnél, hogy vannak itt olyanok is, akik szeretnek, és tudják rólad az igazságot.

-Milyen igazságot? –kiabálta az arcomba olyan haraggal, hogy hátrahőköltem. –Hogy voltam olyan hülye, hogy a barátaim halálát okoztam?

-Sirius…

-Különben is… Minden a te hibád!

Sirius felpattant a székből, és megtaszított, hogy majdnem hanyatt estem. Döbbenettel vegyes dühvel pislogtam rá.

-Szóval már én vagyok a hibás, mi? –csattantam fel. –És elárulnád, hogy mégis mi a búbánatot követtem el?

-Miattad volt! Az egész miattad történt! Ha akkor nem viselkedsz úgy… Jamesék ma is élnének!

-Mégis hogyan viselkedtem?!- háborogtam.

-Folyton eltűntél… mindenféle söpredékkel kezdtél el barátkozni… azt hittük, átálltál Voldemorthoz, mint a többi vérfarkas. Ezért nem téged kértelek meg, hanem Petert, hogy cseréljünk… Ha őszintébb vagy, és elmondod, hová tűnsz el mindig, az egész nem történt volna meg!

-Nevetséges vagy!- ordítottam. –Miféle ócska vádirat ez? Nem érdemlem meg, és ezt te jól tudod! Nem vádolhatsz engem a saját bizalmatlanságod miatt! Tudnod kellett volna, hogy én nem „egy vérfarkas” vagyok, hanem a barátotok!

Sirius a falhoz vágta a whiskey-s üveget. A cserepek szanaszét repültek a szobában.

-Az isten verje meg Remus, én szerettelek!

Mindketten elnémultunk a váratlan vallomás hallatán. Mély levegőt vettem, hogy lecsillapodjak.

 

 

Ez majdnem szerelem volt, és majdnem igazi vágy,

Egy percig fölénk hajolt, már ment is tovább.

 

-Hogy érted ezt?- kérdeztem halkan.

-Úgy ahogy mondtam. –felelte Sirius tompán. Leroskadt az ágya szélére. Mintha tíz évet öregedett volna egyetlen perc alatt. –Hát még mindig nem érted? Féltékeny voltam rád… azt hittem van valakid. Valaki, aki rávett, hogy csatlakozz Voldemorthoz. Én… rettegtem. Mert tudtam, hogy bármit megtennék azért, hogy az enyém légy… még Jameset és Lilyt is feladtam volna neked… érted…

Sirius a kezébe temette az arcát, és ringatózni kezdett előre-hátra, mintha úgy akarta volna elűzni a fájdalmát. Halk, részeg zokogása szelíden kúszott elő az ujjai közül. Abban a pillanatban minden haragom és felháborodásom elszállt. Megértettem, hogy mi az, ami Sirius lelkét nyomja: a tudat, hogy az irántam érzett szerelme még a legjobb barátja életénél is fontosabb volt számára. Ezzel a borzalmas kereszttel él immáron tizennégy éve… Vádjai valójában saját maga ellen szóltak, pusztán kivetítette rám a bűntudatát.

Csoda, hogy még nem tébolyult bele.

Az irántam érzett szerelme… hát igaz!

-Megérdemlem a legsúlyosabb büntetést- nyögte. –Ítélkezz fölöttem te! Kérlek!

A szívem szakadt meg érte. Leültem mellé az ágyra, és átkaroltam rázkódó vállát.

-Shhh… Sirius, nyugodj meg!

-Tudom, hogy most gyűlölsz…

-Nem gyűlöllek, soha nem gyűlöltelek –És ez igaz volt.

Sirius lassan rám emelte gyötrődő tekintetét.

-Kérlek, Remus! Tégy velem valamit! Üss meg, köpj szemen… bármit! Nem tudom tovább elviselni magamat!

-Nem!- két kezem bölcsőjébe fogtam könnyáztatta arcát. –Nem… sohasem tudnálak bántani téged…

Ajkaimmal lágyan birtokba vettem reszkető száját. Olyan gyöngédséggel, olyan szerelemmel csókoltam, mint senki mást.

-Remus, mit csinálsz? - lehelte.

-Azt, amit már húsz éve kellett volna- válaszoltam egyszerűen. –Szeretni foglak, Sirius.

-Nem érdemellek meg…

-Megérdemelsz, mert… szeretlek. Szeretlek, mióta csak az eszemet tudom.

Mérhetetlen fájdalmat őrző, tiszta szemébe mondtam minden egyes szót. Nem vártam választ tőle, s hagytam, hogy helyettem is a testem beszéljen tovább. Remegő ujjakkal szabadítottuk meg egymást a ruháinktól. Húsz év elfojtott szenvedélye kapott erőre érintéseink nyomán. Sirius mohón és odaadón simult hozzám. Nem egyszerűen csak hagyta, hogy a magamévá tegyem, hanem nekem adta magát testestül-lelkestül. Testünk hangtalan gyönyörbe olvadt harmóniája olyan volt, mint a hazatérés egy hosszú és fájdalmas utazás után. Egymás otthonává lettünk: két nyomorult kitaszított, akik végre-valahára megtalálták a boldogságot…

 

 

Majdnem sikerült már, egy lépés volt csak az ég,

Az álmok ködfátyolát te tépted szét.

 

Másnap reggel egymás karjában ébredtünk. Nem sok időt tölthettünk kettesben, hisz már a többiek is ébredeztek. Az a nap később mindenkinek emlékezetes maradt. Aznap csaptunk össze a Minisztériumban Voldemorttal és csatlósaival. És egyvalaki nem tért vissza a főhadiszállásra.

Sirius Black azóta is úgy él az emlékeimben, ahogy akkor éjjel láttam: bűntudatosan, szenvedélyesen, szerelmesen. Fülembe cseng a hangjában rejtőző önutálat, de boldog, becéző suttogása is. Magam előtt látom szeme tört fényét, érzem a bőre illatát, és éjszakánként mintha testének odaadó melege ringatna álomba.

Egyetlen éjszaka volt csupán. Ennyi jutott nekünk. Először dühös voltam. Törtem –zúztam, átkozódtam. Ma már bölcsebb vagyok. De még most sem értem. Nem, ha ezer évig élek sem fogom megérteni, miért kellett elmenned… Sirius, szerelmem…

 

 

Hát elmúlt, ma sem értem, hogy miért,

Mégis úgy fáj, hogy elmentél, elhagytál…

Vége

 2004. július 29.