Fordítás, melynek eredetije Josephine Halloweentanz című műve.

Lythande: Hallowe'en-tánc

„Nem, nem és még egyszer nem! Ez szóba se jöhet Albus!” Perselus Piton bájitaltan tanár és a Mardekár ház vezetője most sötét tekintettel ereszkedett le a kemény tölgyszékre, íróasztala mögött.
Vele szemben ült Albus Dumledore a Roxfort igazgatója és egyenesen védence mérgesen szikrázó fekete szemébe nézett.
„Jaj Perselus”, sóhajtott és szomorúság futott át öreg arcán, „ez csak egy egyszerű bál, semmi sem árthat a tekintélyednek! Mindenki be fog öltözni. Természetesen jöhetsz feketében, hisz a félelmetes megjelenés szinte már kötelező!” Egy pillanatig erősen gondolkodott, ami persze Pitonnak is szemet szúrt és most várakozva felhúzta az egyik szemöldökét.
Vajon mi fog következni?
„És esetleg”, az igazgató elhallgatott és a megfelelő szavakat kereste, majd határozott hangon folytatta, „és esetleg végre egyszer magadat adhatnád.” A bájitaltan tanár felkészült egy cinikus megjegyzésre, mert tudta pontosan mire céloz mentora, de Dumbeldore egy határozott kézmozdulattal elvágta szavát.
„Ne ellenkezz Perselus! Erről nem nyitok vitát! Ha ügyesen csinálod, senkinek sem fog szemet szúrni, és még lehet, hogy te kapod meg a legjobb kosztümért kijáró díjat!”

A két varázsló még hosszú ideig nézett egymás szemébe. Piton tudta, nincs értelme tovább hadakoznia, mégsem volt az ínyére. „De Albus”, kezdte fenyegetően halk hangnemben, „mi van, ha valakinek feltűnik? A tanárok tudom, hogy tudják, de rajtad kívül senki se látott még olyankor. Amekkora szerencsém van, az egész botrányba fog fulladni, és várhatjuk majd a Minisztérium embereit…” Tekintete mégjobban elsötétült. „Nem Albus. Ebben nem veszek részt!”

Ami a sötét tekintetet illeti, az igazgató ugyan nem tudta a bájitaltan tanárral felvenni a versenyt, de ő maga is eléggé komoly ábrázatot tudott ölteni, ha kellett, és most a helyzet úgy kívánta.
„Ó, dehogynem Perselus, részt fogsz venni, még ha keményebb módszerekhez is kell, hogy folyamodjak!”
Piton szinte fújtatott. Tudta milyen módszerekre célzott Dumbeldore, de nem felelt, így az igazgató folytatta.
„Minerva, Poppy és a többiek annyira igyekeznek a nagyterem díszítésével, hogy kész legyenek estére. Mindenki el fog jönni, téged is beleértve!”
Gyilkos tekintet vetődött az igazgató irányába. A bájitaltan tanár újra makacsul megrázta a fejét.
„Pont ez hiányzott még nekem. Fogadni mernék veled, hogy ha megint Minerváé a munka felügyelete, ugyanolyan lesz a nagyterem, mint minden évben: egész egyszerűen unalmas!”

Az igazgató úgy tűnt pont egy ilyen megjegyzésre várt, mert szélesen elmosolyodott.
„Nos, ha te ezt így látod, akkor örömmel átveheted a vezetést, és saját belátásod szerint dekorálhatod a helyiséget! Szólok is mindjárt Minervának…”
„De…”
„Ezzel az ügy akkor le is van rendezve. Együtt dekorálsz ebben az évben a többi tanárral, a te ízlésed szerint, de kérlek”, nézett bizonytalanul a tanárra, „ne legyen túl síri!”
Piton fölényes mosolyt küldött a professzornak.
„Ha a nagyterem dekorálásához szabad kezet kapok…”
„Perselus!” intette kemény hangon Dumbeldore a védencét.
„Jól van, jól van,” dörmögte Piton, mire Dumbeldore mosolyogva bólintott.
„Tudtam, hogy meg fogjuk egymást érteni. Akkor most már siess fel segíteni a többieknek. Mindjárt szólok Minervának, hogy rögtön érkezel hozzájuk az utolsó simításokat elvégezni. Ugye nem bánod?”
„Természetesen nem”, felelte a bájitaltan tanár mosolyogva.
„Csodálatos”, vélekedett az igazgató, majd felállt, „Mindjárt szólok a többieknek…”Odament az ajtóhoz és kinyitotta, de amikor már félig kinn volt, egyszer csak visszadugta a fejét a terembe és Piton felsóhajtott. „Van még valami Albus? Ne félj, rögtön indulok!”
Dumbeldore mosolygott. „Abban nem is kételkedem, Perselus. Csak azt akartam mondani, hogy mennyire örülök, hogy eljössz, és kíváncsi vagyok, mit fogsz ma este viselni.” Egy kacsintással az igazgató teljesen eltűnt.
Piton hallotta lépteit kinn a lépcsőkön, melyek felvezetettek a várba. Sóhajtott, és átkulcsolta kezét a tarkója mögött. Most meg megint mibe ment bele?

„Nem, Flitwick. Ne a létráról aggasd a mű pókhálókat, úgy még egy hét múlva se végzünk! Ezt majd Minerva megoldja egy lebegtető bűbájjal, te inkább helyezd el a sírokat a földön!”
Perselus Piton ma már vagy századjára fogta a fejét, mikor a kis Flitwick professzor belegabalyodott a mű pókhálókba és egy sikollyal leesett a létráról, majd a hálón csüngve lengett a terem közepén.
A bájitaltan tanár idegesen nyögött, amikor látta, hogy Minerva egy egyszerű bűbájjal kiszabadította kollégáját ebből a kínos helyzetből, majd egy lebegtető bűbájjal visszaragasztotta a fehéren csillogó pókhálókat a falra és a mennyezetre.

Már csak egy fél órája maradt elkészülnie a teremmel és a kedves kollégái elég ügyetlenül dekoráltak. A nagyjával már szerencsére kész voltak, így a házak asztalai, valamint a tanári asztalok is átadták helyüket a régi, sötét színű, ütött-kopott asztaloknak és székeknek, melyek a nagyteremnek régies, rusztikus külsőt adtak. Az új bútoroknak nagyon sötét barna színük volt, olyan, amilyen már majdnem fekete.
Az asztalokra mindenütt nagy gyertyákat állítottak, melyek színe a sötét pirosostól a feketén át a mély zöldig változott. Ma az asztalokon arany tányérok, kelyhek és evőeszközök helyett minden ezüstből lesz. A terítők fekete selyemből készültek és asztaldekoráció gyanánt mű pókháló és igazi pókok, - melyeket úgy varázsoltak el, hogy az asztalt ne tudják elhagyni -, csont és hagyományos konfetti szolgált. A padló is el volt varázsolva, akárcsak a mennyezet, és most élethűen tükrözte egy temető képét. Persze nem hiányozhattak a kelta keresztek és a sírkövek sem, melyek kiemelkedtek a padlóból, és igen fenyegető látványt nyújtottak ahhoz, hogy egynémely tanulóra a frászt hozzák, de Perselus úgy találta, hogy így is nagyon visszafogta magát.
Még rengeteg aprólékos részletet ki tudott volna dolgozni, ebben biztos volt.

De igazán büszke a mennyezetre volt. Úgy varázsolta el, hogy az ünnep kezdetekor egy tomboló őszi vihart jelenítsen meg esővel és biztos is, hogy esni fog. Hogy igazi vagy sem, azt még nem tudta, de ha az esőáztatta Remus Lupinra gondolt, mosolyognia kellett. Lehet, hogy mégsem olyan rossz ötlet az igazi eső…

Segített a kis Flitwick professzornak az utolsó nagy kelta keresztet felállítani, melyet csak nehezen tudtak kitámasztani, majd megszemlélte a művét. Minerva már befejezte a pókhálók felhelyezését, melyek most a mennyezetről egész hosszan csüngtek, és nagyon valódinak tűntek. Majdnem a padlóig értek, így mindenképp meg kellet küzdeni velük, ha az ember le akart ülni. A hálók és fonalak úgy ragadtak, mint az igaziak, hidegek voltak és kísérteties fehérben világítottak, ahogyan a Roxfort szellemei is.

„Tökéletesen néz ki!” Minerva most Perselus mögé lépett, aki Flitwick professzorral egyetemben épp az utolsó sírkövet rögzítette, és elégedetten körbetekintett a termen.
„Ha nem tudnám, hogy ez mind… csak műsor, úgy tényleg elfogna a félelem!” Mikor feltekintett a borús mennyezetre, kicsit kirázta a hideg. „Csak én érzem úgy, vagy itt tényleg ilyen hideg van?” Kérdően pillantott a bájitaltan tanárra.
Perselus vigyorgott. „Hideg? Nem tudom, mire gondolsz Minerva!” Az átváltozástan tanárnő megrázta a fejét. Nagyon is jól tudta Perselus, hogy mire gondol, ez látszott rajta.

„Nos hát”, vélekedett ebben a pillanatban Lupin professzor, aki az utolsó gyertyatartókat helyezte el a falnál, majd maga is elbizonytalanodva nézett körbe,” úgy gondolom, ha már készen vagyunk, akkor menjünk átöltözni. Egy óra múlva nyitják a bált és nekem még sminkelnem is kell!” Rákacsintott kollégájára, mire mindannyian nevetni kezdtek, Perselust kivéve. ”Igaza van!” helyeselt Hooch professzor, „menjünk. Tényleg készülődnünk kellene!”
A tanárok egymás után hagyták el a nagytermet. Perselus Piton utolsóként ment, szorosan Lupin mögött, majd egy apró kézmozdulattal bezárta a nehéz ajtószárnyakat maga mögött. Remus Lupin feléje fordult. ”Mi leszel ma este Perselus?” Érdeklődve fürkészte a bájitaltan tanárt és mosolygott, mire a másik csak szárazon felelt. „Mint bájitaltan tanár, mégis mit gondolt!?”
Lupin arcán egy pillanatra elhalt a mosoly, csak azért, hogy mégjobban felderülhessen az arca.
”Értem már, meg akarsz minket lepni! Hát most már tényleg felcsigáztál!” Megállt a szobáihoz vezető ajtó előtt.
„Akkor találkozunk egy óra múlva, bájitaltan tanár.” Ezekkel a szavakkal kitárta az ajtót, majd eltűnt mögötte. Piton tovább ment a kőlépcsőhöz, mely levezetett a pincébe és mosolyogva ingatta a fejét. Ha ezek tudnák…

Perselus Piton áthatóan tanulmányozta saját tükörképét, majd sóhajtott. Olyan rég volt már, hogy a sötétség teremtményeként láthassa magát, olyan rég.
Egyet pislogott, mert fekete szemei vad villogása egy kissé irritálta.
”Te jó ég, tényleg le kell vetnem időnként az emberi alakomat, hisz még én is alig ismerek magamra!” suttogta maga elé és megrázta hosszú fekete haját, mely selymes tincsekben hullott az arcába.

A bőre olyan fehér volt, mint a márvány, akárcsak az ajkai. Fekete szeme vadul csillogott, attól függően, hogyan verte vissza a kandalló tüzének mélyvörös fényét. Selymesen fekete haja is most hosszabb volt a szokásosnál, szabadon omlott egészen a lapockájáig. Perselus halványan elmosolyodott és abban a pillanatban legbelül, mintha összerándult volna benne valami. Már azt is elfelejtette, hogy milyen hosszúak és hegyesek a szemfogai, melyek most hófehéren tükröződtek. Tényleg el merjen menni ilyen fogakkal a bálba? Persze elég sok diák öltözik vámpírnak, de kételkedett abban, hogy bármelyiküké is megközelítené egy igazi vámpír öltözékét.

Ismét sóhajtott, majd egy gyors pillantás az órájára, és tudta ideje indulni, mert már így is késett tíz percet. Mégegyszer végignézett magán a bájitaltan tanár. Egy fekete bársony köpeny vörös szatén béléssel. Hosszú fehér ujjaira, és éles feketén csillogó körmeire fekete bőrkesztyűt húzott. Fekete csizmái - szintén bőrből -, röviddel a térde alá értek. Valami még hiányzott, de mi?

Hosszú léptekkel viharzott át a termen, egy kézmozdulattal eloltotta a gyertyákat és a tüzet, mikor hirtelen eszébe jutott, mi az ami hiányzik. Meg merje kockáztatni…?
Piton fújtatott. Legyen. A tanárok tudták róla, hogy micsoda, és valószínűleg egy diák sem ismeri fel a több ezer éves vámpírklán jelét, melyet a nyakláncán, és övcsatján lehetett látni.
Az övet nem hordhatta a lobogó köpenye miatt, de a nyakláncot kivette egy öreg faládából, végigsimított hosszú fehér ujjával az ezüst kelta keresztet ábrázoló ékszeren, melyet vérvörös rubinokkal díszítettek, majd a nyakába akasztotta. Végre maga mögött hagyta a pincét, és sietve megindult a bálterem felé.

Amikor a roxforti diákok először beléptek a nagyteremben, csak csupa „Óh” meg „Áh” hallatszott mindenhonnan. Ez volt az első év, hogy a nagytermet teljesen másképp díszítették fel. Sokak arcáról lerítt a félelem, nem bíztak a mennyezetről alálógó pókhálókban, sem a padlóból kiálló sírkövekben. A tanárok természetes tudták, mire számíthatnak, de még ők sem tudtak betelni a félelmetes látvánnyal. A mennyezeten felvillantak az első villámok, a gyertyák lángjai vad táncba fogtak, és a diákok jelmezeit is meglebbentette a hűvös őszi szél.

Mindenféle jelmez volt itt: boszorkányok, varázslók, szép nők és hercegkisasszonyok, de vérfarkasok, szellemek, mocsári szörnyek, trollok és vámpírok, amit csak el lehetett képzelni.
A tanárok többsége csak egy mókás kalapot, vagy valami hasonlót húzott a fejébe, de sokan voltak olyanok is, akik tényleg nagy gonddal készítették el a jelmezüket.
Az igazgató szellemnek öltözött, ami jól összeillett a hosszú szakállával. Arcát fehérre festette, derekára pedig egy csörömpölő láncot tekert. McGalagony professzor egyfajta családi kísértet volt, haja színesre volt festve és borzasan lobogott. Lupin professzoré volt a legeredetibb jelmez, ő ugyanis fekete mágusnak öltözött.

„A sors nővérei” komor rockzenéje csendült fel a nagyteremben, és az ünneplés megkezdődött. Az étel ugyonalyan finom és gazdag volt, mint máskor, és már csak egy valaki hiányzott: Perselus Piton.
„Szerinted, eljön?” fordult Remus Lupin az igazgatóhoz, aki épp a halloween-puncsból szopogatott jóízűen. Az igazgató rejtélyesen rámosolygott a sötét varázslatok kivédése tanárára.
„Persze, hogy el fog jönni, Remus.” Ujjával a terem bejárata felé mutatott, mire Lupin majdnem magára öntötte a saját puncsát, melyet az imént emelt a szájához.
„Te jóságos…” tört elő belőle és a többi tanár is kerek szemekkel figyelte a lobogó köpenyben belépő sötét alakot.

A diákok is az ajtó felé néztek és megdermedtek, kivéve a mardekárosokat, akik rajongva füttyögtek és tapsoltak. Fekete hullámzó köpenye még mögötte jó egy méterrel is súrolta a padlót, és ahogy a meleg gyertyafényben a plafonról lecsüngő pókhálók közt végigment a termen jó pár diák akadozva vett levegőt. Ha azok a diákok, akiket megérintett a köpenye, ki tudtak volna térni előle, bizonyára meg is teszik, mert valami számukra is megmagyarázhatatlan oknál fogva a köpeny anyaga jéghidegnek tűnt.
A bájitaltan tanár időközben mereven maga elé tekintve megérkezett a tanári asztalhoz és leült a helyére. Végignézett a diákokon a jól bevált szigorú tekintetével, és fekete szemei most olyan fenyegetést sugároztak, hogy a legtöbb diák rekordot döntött a szemlesütésben.
„Tudtam, hogy el fogsz végül jönni!”
Piton balra fordította a fejét és egyenest Albus Dumbledore befestett arcába nézett, aki mellesleg cinkosan vigyorgott. Piton csak röviden bólintott és a poharának akarta szentelni a figyelmét, amikor észrevette, hogy már tele van, méghozzá sötétpiros folyadékkal.
Újra az igazgató felé pillantott, aki röviden rákacsintott, majd visszafordult a tányérjához.

Piton felhúzta az egyik szemöldökét és megfogta keskeny ujjaival a kelyhet. Csak nem…? Még egy kicsit feljebb emelte a kelyhet, hogy jobban megszagolhassa és a szemöldöke még magasabbra kapaszkodott. Igen, semmi kétség se férhet hozzá, a folyadék, melyet az igazgató volt szíves neki töltetni, vér volt. Ösztönösen körbenézett, hogy nem figyeli-e valaki, majd sietve lopott egy kortyot a kehelyből. Rögtön érezte, hogy perzseli a hőség, és egy pillanatra megdermedt. Mi van, ha észreveszik? Megint ránézett az igazgatóra, de az vagy nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni. A bájitaltan tanár ez utóbbira tippelt. Ivott még egy jó nagy kortyot és óvatosan visszatette az asztalra a kelyhet, mikor észrevette, hogy figyelik.

Piton idegesen fordította jobbra a fejét, és Remus Lupin sápadt arcába nézett, aki áthatóan fürkészte őt. „Úgy-úgy, Perselus. Bájitaltan tanárnak öltöztél?” Lupin mosolygott. Piton nem méltatta válaszra, helyette szedett egy szelet süteményt, mely ott állt minden izében és pompájában, hívogatóan édesen, jópofa szellem marcipánokkal a tetején. Lupin még egy kicsit közelebb húzódott Pitonhoz, akinek ez szörnyen kellemetlen érzés volt, de nem panaszkodott. „Úgy határoztál, hogy az éjszaka gyermekeként öltözöl be? Merész húzás, és egyáltalán nem vártam volna tőled, de nagyon örülök, hogy rászántad magad!”
„Lupin!” sziszegte Piton halkan és fenyegetően. „Nem lehetne későbbre halasztani a beszélgetést, ha már mindenáron bosszantani akar? Szeretném megenni ezt a darab süteményt, de úgy képtelenség, ha állandóan válaszokat követel tőlem!” Lesújtó pillantást vetett kollégájára, akinek ennek ellenére csak mégjobban kiszélesedett a mosolya. „Ah, Perselus. Közben is meg tudod enni a sütidet és különben is”, kacsintott oda Pitonnak,” a vámpírok nem esznek süteményt, ha jól tudom!?”
„Ha nem hallgat el hamarosan, akkor még fontolóra veszem, hogy Önt válasszam-e a süti helyett!” Egy pillanatra bizonytalanság sugárzott a vérfarkas szeméből és Piton gonoszan mosolygott, miközben először villantotta ki hosszú hófehér szemfogait, aminek láttán Lupin visszahőkölt.

Elégedetten a kis mosolya eredményével, újra nekilátott a sütijének, és sűrűn kortyolgatott az ezüst kehelyből. Érezte, hogy az előbb még oly hideg bőre megmelegszik, majd hirtelen megdermedt. – vajon látszik már rajta?
A legtöbb diák már befejezte a vacsorát és már javában táncolt a teremben. A tanárok is beálltak párosával és komótosan táncoltak a pókhálók között, miközben Flitwick professzor, aki kis koboldnak öltözött („Milyen találó!” gondolta Piton) és Trelawney professzor, aki látszólag ráncos boszorkányként jött el ma („Ez se rossz!”) volt a legkomikusabb páros. Dumbeldore professzor McGalagony professzorral táncolt, Sprout Hagriddal, Sinistra Vektorral és Hooch Binns professzorral, miközben ők is érdekes párost alkottak, mivel Binns szellem volt és nem lehetett egy jó táncpatner, a ruhájáról nem is beszélve.
Csak Piton és Lupin ült még az asztalnál és a bájitaltan tanárnak volt egy olyan érzése, hogy kollégája nem ok nélkül maradt mellette.

Mintha csak a gondalatait olvasná a sötét varázslatok kivédése tanár előrehajolt hozzá és halkan megszólalt. „És Perselus? Van kedved táncolni?”
A bájitaltan tanár magából kikelve meredt rá. „ Mihez? Lupin szerintem, nincs ki mind a négy kereked! Felejtsd el, én biztosan nem táncolok veled!” Ezzel Piton számára a téma le volt zárva, és még azt se vette észre, hogy a kollégáját letegezte, de Lupin, aki nem is számított más válaszra, mosolygott, lassan felállt és a bájitaltan tanárt is magával húzta.
„Lupin! Mi a …?” Máris áttaszigálták a tanári asztal elé, a táncparkett irányába.
„Lupin!” sziszegte Piton mérgesen. „Figyelmeztetem. Nehogy megpróbálja megtenni azt, amire most készül, különben tényleg ellátogatok önhöz ma éjjel!” Lesújtó pillantást vetett a mágus felé, aki már majdnem teljesen betuszkolta a tánctérre, de amikor ráébredt, hogy hidegen hagyja a másikat a fenyegetése, hangja jéghideg lett, akár az acél. „Lupin! Ne!”
De már késő volt. Elérték a táncparkett szélét („Legalább a szélénél megállt” gondolta Piton ironikusan) és Lupin végre elengedte. Piton el akart tűnni innen olyan gyorsan, ahogy csak lehet, de Lupin mintha csak erre számított volna, megragadta a karját, és szélesen elmosolyodott. „Most, hogy már itt vagyunk, nem akarsz ugye csak úgy meglépni? Ugyan már, csak egy tánc és semmi több. Ha már úgyis beöltöztél, ez már nem számít!”
A bájitaltan tanár fújtatott és ellegyezett baloldalra egy felé tartó pókhálót. „Lupin, biztos, hogy nem fogok veled táncolni, hogy nézne az ki? Felejtsd el!” Határozottan megfordult, hogy újra elsomfordálhasson, mikor Dumbeldore professzor McGalagony professzor kíséretében odatáncolt hozzá, és bizalmasan a fülébe súgta: „Táncolni fogsz Perselus. Szórakoztató, és még lehet, hogy meg is fogod kedvelni!” Még egyszer rámosolygott a bájitaltan tanárra, majd egy gyors pörgéssel tovatáncolt.
„Szóval így állunk”, sziszegte Piton, „mindannyian benne vagytok, ugye!?”
Lupin szégyenlősen vigyorgott, de ez válasznak bőven megtette. Sorsába beletörődve sóhajtott Perselus. „EGY tánc, Lupin! Nem több!”
Lupin mosolyogva elkapta Piton kezét, és még mielőtt a másik tiltakozhatott volna, már ő is a zenével keringett a teremben.

„A sors nővérei” egy gyors, ütemes számot játszottak, ami erősen hasonlított az ír zenére és Lupin kertelés nélkül átvette a vezetést. Legnagyobb meglepetésére Pitonnak semmi gondot nem okozott követnie őt, és könnyen lehetett vezetni, miközben mozdulatai könnyűek és simulékonyak voltak.
„Bármennyire is hadakoztál, Perselus, nem először táncolsz, ugye?”
„Elhiszed, vagy sem, Lupin. Táncoltam már régebben egynéhányszor, de nem sokáig. Útálok táncolni!” Hidegen végigmérte a professzort, mire az belül összerezzent.

„Ezek a vadul lobogó szemek nem könnyítik meg éppenséggel”, gondolta, mikor megpróbált továbbra is Piton szemébe nézni. Tisztában volt a csodálkozó tekintetekkel, amikkel a diákok illették őket, de nem érdekelte, csak mosolygott tovább a partnerére, aki még mindig sötéten tekintett le rá, mivel Perselus majdnem egy fejjel magasabb volt nála.
„Gyerünk már, Perselus! Annyira nem lehet szörnyű!”
„Ó, dehogynem, Lupin!”
Remus Lupin összerezzent és megdöbbenve nézett Pitonra. „Te tudsz…?”
Meglepetésére a bájitaltan tanár hangosan felnevetett, miközben kivillantak hosszú szemfogai, haja, és köpenye csak úgy lobogott a gyors tánctól, meg a hideg őszi széltől, mely a nagyteremben fújt.
„Mit gondoltál? Vámpír vagyok, mint ahogy azzal neked is tisztában kellene lenned, és igen, tudok gondolatot olvasni és közvetíteni. Ebbe kénytelen leszel belenyugodni!”
Különös kifejezéssel a szemében mosolygott Lupinra, és annak meglepetésére átvette a vezetést, mihelyt a „A sor nővérei” egy lassabb dalba fogtak.
„Perselus…”, kezdte Remus Lupin, de a hangja elhalt.

Perselus Piton lazán fogta Lupin két kezét, forgott vele a fehér pókhálók között, bő köpenye lobogott mögötte. A diákok azonnal helyet adtak a furcsa párnak, akik a nagy táncolásban észre sem vették, hogy már csak ők keringtek, forogtak, nevettek a táncparketten.
A bájitaltan tanár hosszú fekete haja az arcába hullott, ami kísérteties külsőt varázsolt neki, mert úgy tűnt, szemei jobban csillognak a gyertyafényben, mint korábban valaha. Lupin nem tudta mit mondjon, arról már nem is beszélve, hogy hogyan viselkedjen az egyébként oly zárkózott, morcos professzorral szemben, és hagyta, hogy az vezesse őt.

A tanárok elbűvölve figyelték a széléről kollégáikat, akik a zene dallamára, hol lassabban, hol gyorsabban táncoltak, és tánc stílusából következtetni lehetett arra is, hogy éppen ki vezet.
„Annyira...másképp néz ki”, suttogta Minerva Dumbledore igazgatónak oda, aki mosolyogva figyelte a parketten kibontakozó eseményeket.
„A dal teszi, Minerva”, vélekedett halkan és elmosolyodott.
„A dal? Ezt nem értem, Albus…”, rázta meg a fejét.
„Ez egy igen régi dal. Egyike azon keveseknek, melyekről biztosan tudjuk, hogy a vámpírok ünnepeken játszották. Ez az éjszaka teremtményeinek a dala és Perselus felismerte.”
Minerva McGalagony bólintott. „Értem.”
Figyelmét ismét a felemás párosra irányította és enyhén megborzongott, amikor Perselusra nézett, hisz most annyira látni lehetett a vámpírt benne…

Felpillantott az elvarázsolt mennyezetre, ahol épp egy vihar tombolt. A vakító villámok cikázása és a morajló mennydörgések, annyira valódinak tűntek, hogy megijesztettek néhány diákot.
Minerva mosolygott. Ez tényleg ragyogó ötlet volt Perselus részéről.
Az egész terem egyszerűen csodálatosan volt megtervezve. Sötét és félelmetes látványt nyújtott, ami híven tükrözte a bájitaltan tanár jellemét, de mégis a maga módján…lebilincselő, majdnem szép volt.

A terem közepén Lupin és Piton még mindig lobogó köpenyekben táncoltak, és lehet, hogy Minerva csak beképzelte magának, de neki úgy tűnt, hogy mintha most már közelebb állnának egymáshoz, és valahogy a bájitaltan tanár szemének csillogása egy kis félelmet keltett benne.

VÉGE