Nyarth: Egy Slytherin emlékiratai

Megjegyzések az elsõ bejegyzéshez: Úgy képzeltem ezt az egészet, mint egyfajta naplóbejegyzést, memoárt, melyet Snape ír a "Tûz serlege" eseményei után.
Felidézi magában mindazt, amirõl ír, amirõl oly nehezére esik beszélni, ezért folyamodik írás közben a skizofrén "mi"-hez, holott egyes szám elsõ személyben beszél magáról. Eloszlatja a lelkiismereti terheket, így könnyebb kimondani azokat, s még mentálisan tökéletesen egészséges embereknél is elõfordul, hogy traumatikus élmények esetében ehhez a védekezési mechanizmushoz fordulnak, különösen, ha azokban felelõsnek érzik magukat.
'A holló' Edgar Allan Poe verse (Tóth Árpád fordítása). Ha csak egyetlen verset olvasol, mielõtt meghalsz, ez legyen az.
A 'Szenvedély és Hiúság'-passzus Melville-tõl van. Sajnos csak parafrázis, miután mi sem nem találjuk a kötetet.

"Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
S fejtve titkot, szõve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár
        Õ nem nyomja - soha már!"

Lil olvastatta ezt velem hangosan, mikor már ilyen szép bársonyos hangom lett, de annyiszor, hogy halálosan elegem lett belõle, õ pedig egyre csak hajtogatta, hogy milyen gyönyörûen hangzik. Be kell ismernem, én is szerettem ezt a hülye verset - tizenhárom éves fejjel. Némelyik muggle költõnek megvan a maga varázsa. Az istenek áldják meg érte Lilyt.

A legelsõ dolog, amit Lily Evans nekem mondott, valami ilyesmi volt: "Hú, te aztán furcsán beszélsz!" Már nem emlékszem, mit válaszoltam. Talán hebegtem kissé. Nem szoktam hozzá, hogy sárvérûek ilyen hangnemben szólítsanak meg, vagy hogy egyáltalán szólni merjenek hozzám.
De feltûnõen elnézõ voltam vele, mikor elõször találkoztunk, csak hogy összezavarjam a Gryffindor bandát, akik azt hajtogatták neki, hogy ne álljon szóba velem. Tulajdonképpen ez is egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket elsõ találkozásunkkor mondott nekem. Kérdõre vontuk, hogy ugyan miért nem száll le rólunk, és így felelt, egy tizenegyéves kislány minden méltóságával...:

- Sirius Black, õ ott Sirius Black, na õ mondta, hogy ne álljak szóba veled, mer' Slytherin vagy. Azt hiszi, parancsol nekem….
Nocsak, a kis Lilian, egy sárvérû a Hogwartson, és Sirius Black, akinek minden felmenõje velejéig Gryffindor volt, mióta világ a világ.

Rémes karácsonyaik lehettek odahaza.

***

Jó barátok voltunk, már amennyire lehettünk. Mármint Lil és én. De nem szerettem belé, bármit pletykáljanak is. Másodikos korunk elején közölte velem, hogy hozzámegy James Potterhez - én pedig kinevettem és gúnyolódva mondtam "Ó, egek csak Potterhez ne!", de a féltékenységnek szikrája se volt bennem. így volt rendjén, hogy James Potter felesége legyen, hogy legyen egy rakás gyerekük és kviddicst játszanak vasárnap délutánonként. Lil elég elszánt volt ahhoz, hogy a saját szájíze szerint alakítsa a jövõjét, és a sors sosem mert vitába szállni vele.

További híresztelésekkel ellentétben nem töltötte ki minden éber pillanatomat a tetves Gryffindorok iránt érzett gyûlölet, s éjjel sem miattuk került el az álom. Tizenéves lévén sokkal súlyosabb dolgok tartottak ébren éjszakánként akkoriban. Ó, rohadtul utáltam õket, félreértés ne essék, de hogwartsi éveimet három nagy megszállottság kötötte le, s õk nem voltak benne e háromban.
A feltevésem az, hogy halott leszek, mire ezt bárki is olvassa, így hát most õszinték lehetünk. A három dolog, aminek megszállottja voltam a Hogwartson:

Elültetni és életben tartani a tûzrózsát! A könyvtárban találtuk ezt a gyönyörûen agyafúrt varázslatot, s évekre a mániánkká vált. A magot villámlás fényénél kell elvetni, temetõ földjével betakarni, s mikor megnõ, a virág zsarátnokot vérzik. Bármilyen bájitalhoz adva megháromszorozza annak hatását. Egy lap ki volt tépve a könyvbõl, így hát nagyrészt magunktól kellett rájönnünk, hogy is csináljuk, hogyan tápláljuk a kis férget, ahogy kidugja fejét a földbõl. Fõként vérre szomjazik, s egyéb kis felajánlásokra, mint csont vagy kiesett fogak. Az állati is megteszi, de legjobb, ha emberé. Virága egészen páratlan, mintha fortyogó tûzhányót tartanánk a tenyerünkön. Itt van egy most az asztalunkon. Egy Slytherin prefektustól kaptam ajándékba, mikor elvégezte az iskolát. Annyira meghatódtam, mikor odaadta, majdnem könnyekben törtem ki. Szegény lány, azt se tudta volna, hova legyen, ha így történik.
Kettes számú megszállottság: valahogy William Rosier bársonyos bõre alá jutni. Szegény nem él már, így nem haragszik meg rám, ha elmondom, akkoriban abszolút ennivalónak találtam.
Ugye hármat mondtam?
A harmadik a teteje mindennek: Lord Voldemortot lerázni meglehetõs megszállottsággá vált. Nem is lehetne másképp, különben ezt most poszthumusz írnám.

Nos, történt, ahogy történt, egy a háromból megvolt, elvetettük azt a hülye tûzrózsát a mennydörgõs mennykõ fényénél, s mikor ezzel megvoltam, azt gondoltam, milyen tökkelelütött vagyok, s már nem is érdekelt az egész, odaadtam Lilynek, mert úgy láttam, tetszik neki.

(Igazából közelebbrõl megismerkedtünk Rosierrel is, de az csak iskolás ostobaság volt. Nem jelentett sokat, s mire oda jutottam, már az sem érdekelt igazán. Sokkal súlyosabb dolgokon rágódtam akkoriban, ott volt például a Kígyók Istene, aki a sarkamban volt apám halála óta. A Slytherin házban sem volt sok rajongóm, mivel minden éjjelente gyakran riasztottam fel az egész hálótermet üvöltözõ rémálmaimmal. Rosier a szobatársam volt, ilyenkor általában ráugrott az ágyamra, s úgy rugdosott ébrenlétre, hogy elmondott mindennek, például esztelen állatnak, amitõl aztán sokkal jobban lettem, de tényleg.)

Mellesleg Rosierbe se voltam a szerelmes, csak épp nagyon kedvem telt benne. Milyen furcsa, hogy így gondolok rá, most, hogy halott, a megbánás szikrája nélkül. Talán mert még most is úgy van elõttem, amilyen tizennégy évesen volt: dörzsölt és megnyerõ. Halálfaló-családból jött persze, csinos és agyafúrt fiú, s ha valaha egy pillanatra is megingott magabiztosságában, hát elõttem sosem mutatta ki.

- Potter barátnõjére fáj a fogad? - kérdezte alattomos vigyorral.
- He? - mondtam. Vagy valami hasonlóan értelmeset nyöghettem ki. Oly nevetségesen távol volt ez épp akkori gondjaimtól.
- Szegény kis sárvérû... Azt hiszem, teljesen odavan érted, Sev...
Nos, mégsem volt valami nagy emberismerõ ez a szegény Rosier. Késõbb a Nagyúr szolgálatában érte a halál. Gondolom, ezzel bejött a számítása.

Sosem utáltam a muggle-véreket. Tényleg nem. De másnak tartottam õket, mint mi vagyunk. Úgy látom, az ölükbe pottyan ez a hihetetlen adottság, és fogalmuk sincs, hogy mit kezdjenek vele. Kérdezzék csak Albus Dumbledore-t, mennyit morgok és panaszkodom, hogy a latin nem kötelezõ tárgy a Hogwartson. A varázslócsaládokban úgy nõnek fel a gyerekek, hogy hallják és beszélik, nem így a sárvérûek. S hogy legyen nagy boszorkány vagy varázsló abból, aki hadonászik a pálcájával, s olyan szavakat kiabál, amelyeket nem is ért teljesen? Akár tanulmányt is írhatnék errõl.
Hagyjuk ezt. Nem a vér számít, hanem hogy mit kezdünk vele. Néha a sárvérûek - pardon, muggle-vérek - sokkal keményebb munkára vannak kárhoztatva a képességeikért, s végül így múlják felül a többit. Ott a kis Hermione Granger. Történetesen nagyon kedvelem, bár álmában se gondolná, amilyen csúful bánok vele. De a Slytherin ház feje vagyok, az ég szerelmére, hát mit vár tõlem, verseket szavaljak?!

"...láttam akkor, ahogy Szenvedély és Hiúság az élõ és hatalmas világot tapossák, de a föld nem változtatta forgását, s az évszakok sem változtak miatta."
Csak nem Melville? A muggle irodalom sosem volt az erõsségem, s nem is találom a Moby Dicket egy ideje. Lil olvastatott velem ilyesmit, s így visszagondolva nagyra értékelem.
Az alkotás és uralom iránti vágy éltetett, s hogy ezáltal legyek eggyé a földdel, melyen élünk.

Mindig is komoly varázserõvel rendelkeztem, fõleg anyám révén, s tévedtem, mikor azt hittem, hogy Voldemort olyan erõkkel ruházhat fel, amelyeket azelõtt még nem birtokoltam. Hogy Õ adta meg nekem, amire másképp nem tehettem volna szert. Csacska gyermek. Albus Dumbledore volt az (aki, írassék ez itt most le, nagyobb rohadt vámpír, mint én leszek valaha is), bizonyos értelemben új Urunk és Teremtõnk, maga a cukorkák és limonádé istene... haha! Albus Dumbledore, aki megmutatta, hogy az erõnk mienk és csakis a mienk, és nincs senki és semmi, aki vagy ami adhatná és elvehetné azt.

Vegyük a lelket vagy szellemet vagy "qi"-t, hogyha tetszik, azt, ami által élünk, és ami által azok vagyunk, akik vagyunk. Ez az, amit a dementorok kiszívnak az emberbõl, amit a Sötét Úr szeret: köré fonja ujjait és megszorítja. A vámpírokról azt tanítják, hogy míg az emberi lélek földbõl származik, s a földben gyökerezik, a vámpírlélek forrása a levegõ. E kettõ fattyának, a dhampírnak lelke levegõbõl és földbõl is áll, ezek együtt pedig vizet alkotnak, s így ez a lélek örökké változik. A kettõsség így lényem lényege, az volt mindig, akár tudtam róla, akár nem. Ravenclaw és Slytherin, két nemhez vonzódó, vámpír és ember, Halálfaló és kém - a szívem mindkettõé és mindegyiké.

Gyûlölöm a kifogásokat, felfordul a gyomrom tõlük, és nem próbálom tetteimet kimagyarázni lényem természetére hivatkozva. De igen, dhampír vagyok, s ezt nem tudtam, majdnem egész felnõttkoromig, tehát nem is remélhettem, hogy megértem a felfordulást, ami bennem volt. Mintha valaki a tûzrózsa parazsát szórta volna serdülõkorom kelyhébe, hogy az háromszor olyan keserû legyen!

Igen, dühöngve tagadtam az iskolában. Csak azért, mert nem tudhattam, holott származásom riasztóan nyilvánvaló volt mindenki számára körülöttem. Hála anyám szemeinek. Aki embernek született, annak a szeme sosem teljesen fekete. Ha feketének tûnik is, valójában csak nagyon sötét barna. Az enyém fekete, fekete, fekete, fekete. Hát így állunk. Tanítják ez vajon a "Sötét tudományok kivédése"-órákon, hogy a kis kölykök ránézzenek Hagridra vagy rám, s a hideg rázza õket a gyönyörûségtõl a skandalum láttán?

Anyám - a vámpír - meghalt, mikor egészen kicsi voltam, apám pedig sosem mondta el róla az igazat, sõt, tagadta, amikor rákérdeztem. Dühös voltam, kétségbeesett, rettegtem és gyûlöltem magamat. Csúf, nyamvadt, visszataszító kreatúra voltam a magam szemében, saját erõ és akarat nélkül, csak az árulásért létezõ lény; mert úgy hittem, elárultam mindent, ami nekem valaha drága volt. Elárultam a Hogwartsot, elárultam Lilyt, elárultam Rosiert, elárultam apámat, elárultam anyámat, s végül elárultam a Nagyurat, ahogy elárultam Albus Dumbledore-t. Kitûntem az árulásban. Fantasztikusan ment nekem. Elárultam árulásaimat, ahogy árulásaim ellentmondásba keveredtek egymással. Ezt kellene tanítanom, nem a bájitalokat.

Mintha többes számban beszélnénk. Úgy hangzik, mint a királyi többes, nem? "Mi, a kém és a Slytherin." Mi, a kettõsség, ami bennünk van, amin nem tudunk változtatni, és úgy tûnik néha, mintha csakugyan ketten lennénk. Kettéhasítva, hogy jobban végezzük a munkánkat.
S én bájitalkotyvasztást tanítok! Nevetséges. Tûzrózsát vetettünk villámfénynél! A Sötét Tudományokat akarjuk tanítani, és nem köpünk arra, akinek ez nem tetszik. Nem taníthatjuk? Hiszen mi magunk "Sötét Varázslat" vagyunk!

Nos. Volt pár jó nagy baklövésünk.

Hogy miért gyûlölöm James Pottert? Nem, nem azért, amire az emberek általában gondolnak. Az semmiségnek tûnik most már. Ugyanez áll Lupinra! Annyira gyermeteg dolog volt, de persze még mindig nem hagy nyugodni, s nem állhatom Pottert, nem állhatom Blacket vagy Lupint, de ezek már nem ugynazok az érzelmek. Egyszerûen máshogy élnek bennem most azok az érzések, mégis, lélekben a régi maradtam

Nagy a csend itt lent a pincében. Úgy tûnik, rengeteg idõnk van, tehát most elmesélünk mindent. Csendet és figyelni!

Említettem apámat, Cygnus Snape volt a neve, s a Snape-eké õsi angol aranyvérû varázslócsalád az idõk kezdete óta, s mindörökkön örökké, ámen.
Teljes nevem Severus Cygnus Snape. "Cygnus" hattyút jelent, ami a Snape-família címerállata, az elsõ Cygnus után, aki hattyú-animágus volt.

Gyûlölöm az animágusokat.

Apám hitványabb varázsló volt elõdeinél, s egy szem utódánál is. Bár kezdem azt hinni, hogy bírt volna a kellõ erõkkel, de azt belefojtotta a félelmébe, ahogy én magam is félelembe fojtottam a lelkemet.
Anyámat azért vette el, mert egy gyönyörû és tehetséges vámpír férjeként fölényben érezhette magát. Felfoghatatlan, hogy anyám miért ment hozzá, talán mert vagyonos volt, mert ki hallott már vámpírról, aki egy közönséges, nincstelen emberhez kötötte volna életét?
Aztán anyám meghalt, én már nem is emlékezhettem rá, s ezután apám egy kissé labilissá vált, finoman szólva. Haha!

Megszállott. A vér és tiszta származás megszállottja. Különös, hogy míg a dhampír Voldemort szemében a tiszta vér netovábbja, apám szemében csak korcs fattyú voltam, fekete, fekete szemekkel, a mesalliance nyilvánvaló jeleként. Sokkal erõsebb varázsló voltam nála, már gyerekkoromban is, és ezt gyûlölte a végsõkig. Félholtra vert minket, valahányszor felülkerekedett benne a rossz hangulat, ami gyakran megesett.

A James Potter Gyûlölet a harmadik osztály elején kezdõdött, ha jól emlékszem. Persze sosem szerettük a pofátlan, behízelgõ rohadékot, végsõ soron Gryffindor volt, ráadásul épp az, akire a drága, okos Lillian elpazarolja majd az életét. De ettõl eltekintve nem volt bennünk igazi rosszindulat irányában - csak egy volt a sok kviddicsbajnok közül, akivel idõnként vaskos sértéseket váltottunk, majd mentünk a dolgunkra.

Apám elragadtatta magát és jó alaposan fejbevágott egyszer, pár nappal az iskolaév kezdete elõtt. Eléggé megriadva, megpróbálta bûbájjal eltüntetni az árulkodó sebeket, de ezzel csak rontott a dolgon, s így harmadik évünk kezdetén úgy néztünk ki, mintha fejjel rohantunk volna a falnak. Mindenkinek azt mondtuk, hogy eltalált egy bludger - micsoda ügyetlen kölyök! - és mindenki bele is nyugodott, kivéve az öreg démont, aki semmibe sem nyugszik bele, és semmi nem kerüli el a figyelmét. Albus Dumbledore megállított bennünket a folyosón, vetett egy pillantást az arcunkra, megkérdezte, hogy telt a szünidõ, és hogy lenne-e kedvünk felkeresni õt az irodájában délután háromkor, mivelhogy beszélni szeretne velünk. Mi persze "elfelejtettünk" menni, túlságosan lefoglalt az önsajnálat és a tûzrózsáink. De végül elkapott minket, cseles módon ránk uszította McGonagallt, s a végén ott álltunk az irodájában, egyik lábunkról a másikra toporogva, készen harcra vagy futásra.

- Ah, Severus Snape, a Slytherinbõl... üljön le, drága fiam. Egy kis medvecukrot? No, nem kér?
Bámuljuk, mint a támadni készülõ kígyót.
- Jól telt a szünidõ, ugye?
Ó, igen. Remekül, és köszönjük szépen.
- Mi történt mégis?
Eltalált egy bludger és elég a kérdésekbõl, ravasz vén szatír.
- Igazán? Egy kicsit nagy ütés ez egy bludgertõl...
Nos, ez van, mehetnénk végre?
- Akad esetleg valami, amit szeretnél elmondani nekem, Severus?
Nem, nem, ezerszer is nem, hadd menjünk már!
De ekkor terít: minden jó lap nála van.
- Tudnod kell, bárki is teszi ezt veled, nincs joga hozzá. Ennek véget kell vetni. Nem ezt érdemled, és véget is vethetsz neki.
Mirõl beszél, igazgató, mondom, bludger volt, bludger, bludger, befejezi végre és mehetünk már?
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
És semmi köze hozzá.

Tehát nem adtuk be a derekunkat és végül elengedett minket, azzal a furcsa pillantással - hiszen mindnyájan ismerjük azt a pillantást. Ahogy végigfuttatja a dolgokat elméje óramûvén. Tik-tak, tik-tak.
Feldúlt a dolog, egy kicsit - nagyon - beszélni szerettünk volna, de nem lehetett, pokolian szégyelltük magunkat, s így álljunk apánk elé, aki nagyon csalódott lesz, és biztosan kitekeri a nyakunkat. Félrevonultunk a kedvenc zugunkba, a legmagasabb erkélyre a lépcsõ tetején, ahonnan a denevéreket szoktuk lesni, lekuporodtunk és sírdogáltunk.
És hogy az a tetves James Potter éppen akkor szerencsétlenkedett oda, hogy belénk botoljon, hát nem bántotta a büszkeségünket? Szegény kölyök, halálra rémült, mikor meglátta, hogy a nyálkás közellenség épp kisírja a szemét. Gúnyolódjon? Vigasztalja? Mit tegyen? Az utóbbival próbálkozott, de a Sértett Büszkeség rögtön támadott és õ menekült, sûrû bocsánatkéréseket dadogva.

Még mindig utáljuk õt, pedig tudjuk, hogy nem tehet róla. De én dédelgetem a sérelmeket a lelkemben, mert ott, úgy tûnik, más nem nagyon terem meg. Terméketlen talaj. Ó, a melodráma! Lily, a Poe-rajongó, annyira büszke lenne! Fura, pedig én sosem akartam úgy élni, hogy attól rettegjek, mikor zörgetnek cellám ablakán.
A holló. "Sohamár!"

Potter aggódott kissé, és, a sebeimet látva, meglehetõsen tanácstalan volt. Mesélt a dologról a barátainak, fõleg Sirius Blacknek, míg én a könyvtárba mentem, hogy összeszedjem magam, a tûzrózsákról fantáziáljak, fecsegjek azzal a kábakirálynõ Lilyvel, és szemezzek Rosierrel. Black nagyon utálta, hogy Lilyvel beszélgetek (vagy inkább azt, hogy õ kereste a társaságomat), utálta, hogy azzal a ringyó Rosierrel szórakozom, tehát ahogy kifelé menet elhaladt mellettünk s én valami csípõs megjegyzést vágtam hozzá, azt mondta:

- Miért nem bújsz el valahol sírdogálni egy kicsit, Snape?

Potter mögötte állt és eléggé riadtnak látszott, de a mi szemünkben a helyzet már menthetetlen volt. Azt hittük, Blackkel kibeszéltek és kigúnyoltak engem, mikor az egész nem a mi hibánk volt, ugyan nem vágytunk rá, hogy az a vén szarházi megríkasson minket, de hát nem tehettünk róla, satöbbi, satöbbi.
Mocskos, nyálas, aranyos Gryffindorok, remélem, mind a pokolban rohadtok.

A java még hátravan. Mert az a szemét megmentette az életünket, mikor Black megpróbált bosszút állni. Lily ugyan Potteré lett, mégis Black volt az, aki annyira gyûlölt minket a barátságunkért. Lil mesélte, hogy egyszer próbálkozott nála, de õ visszautasította. Talán ezért volt féltékeny, de nem verhette el Potteren, a legjobb barátján, minden jó forrásán, hát minket büntetett érte.

Akárhogy is, Lupin volt a hab a tortán, mert enyhén szólva érdekes belegondolni, hogy az az idióta Tapmancs akkora felhajtást csinált félvámpír voltunkból és beteges hajlamainkból (milyen jó megfigyelõ volt, istenkém!); az õ a legjobb cimborája meg egy megveszekedett vérfarkas volt, és könyörgöm, ez sem zavart senkit!
Dumbledore megtiltotta, hogy elmondjam bárkinek is, de az egész iskola tudta, hogy történt valami közöttünk. Történt például, hogy az a zseni Lucius Malfoy azzal állt Lupin elé, hogy:

- Mit csináltál azzal a nyomorult Snape-pel, Lupin? Egész éjjel sikoltozik álmában, senki sem tud aludni tõle a Slytherin házban. Rohadtul elegünk van belõle…
A Gryffindor vérfarkast persze lerohanja az a nagy lelkiismerete, odajön, hogy beszéljük meg, vajon miatta vannak-e rémálmaim. Reméli, hogy az idióta viccükkel nem sebezték meg túl mélyen a szegény kis Slytherint.
Mi meg úgy megijedünk, hogy tud a rémálmainkról (és nem kétséges, vihogva ki is beszéli a cimboráival), és annyira van magától, hogy azt hiszi, az a kis incidens VELE, egy vacak vérfarkassal, elég, hogy ennyire kiborítson minket, mikor annyival komolyabb dolgok foglalkoztattak minket... nos...Szegény fickó, sosem fogja megtudni, mi a fenétõl ugortunk neki aznap olyan szörnyû dühvel!

Apám akkor nem élt már, a Kígyók Istene pedig a sarkamban járt mindenhol, a mi Sötét Urunk és Mesterünk; s gyönyörûséges és sötét titkokat suttogott a fülembe, felvert álmomból és halálra rémített egészen az észvesztésig. Nem keresek mentségeket. Borzalmas és ostoba dolgokat követtem el, és mindent vállalok, de most, hogy visszagondolok az egészre - az ég szerelmére, tizenöt éves voltam és nem volt senkim a világon.

...rosszul vagyok a kifogásoktól. Micsoda idióta voltam, micsoda szemét arrogáns Slytherin! Beálltunk halálfalónak, miután a Sötét Úr vigyorogva elénk állt és elmondta az igazat apánkról és anyánkról. Egy vámpír zongorista és a fekete hattyú leszármazottja. Az egész csak ócska viccnek tûnik most már. De annakidején féktelen düh töltött el minket, apánk miatt. Az a kurvapecér átvert minket, tönkretette az életünket, mert elhitette magáról, hogy számít valamit.

Voldemort ugyanakkor... annyira más volt. Sosem lett volna szabad rábízni magunkat, egyetlen percre sem, de egy perc épp elég ahhoz, hogy az ember elkártyázza a lelkét.
Azt mondta, olyan vagyok, mint anyám volt, nagyon tehetséges fiú, és nagyra viszem az életben. Õ volt az elsõ, aki valaha ilyesmit mondott nekem. Persze nem tartott soká.

A gyilkolás nem volt erõs oldalam, rosszul voltam tõle. Dhampír lehetek, de mészáros nem vagyok. Illetve akkor még nem voltam, nem volt a vérünkben, de késõbb megtanultuk lenyelni az undort, és megtenni, amit vártak tõlünk.

Rettegve, dühösen és halálra rémülten, nem sokkal a vérfarkas-incidens után, megszöktünk az iskolából. Hiba volt, az iskola volt az egyetlen hely, ahol biztonságban voltunk, de nem bíztunk Dumbledore-ban, barátaink mind halálfalók gyerekei voltak, Lilyt pedig eltaszítottuk magunktól.
Szegény buta Lily, érezte, hogy valami megváltozott, de nem mondtunk neki semmit, sem akkor, sem máskor. Nem voltunk kegyetlenek, de bezárkóztunk elõtte. Nem bírtuk nézni a szemrehányást a tekintetében, majdnem megtörtünk és azt mondtuk:

- Ó, Lillian...
De neki már elege volt az egészbõl, és felcsattant:
- Kit érdekel!

Azzal elvonult szórakozni a többi Gryffindorral, én meg megkaptam, amit akartam. Hogy egyedül lehessek a balsorsommal és a Kígyók Istenével.

(Sajnos Dumbledore azonban sosem hagy félbe semmit, szólt hát a házunk fejének, hogy ugyan beszélgessen már el velem a sérüléseimrõl, hátha tud segíteni szegény megruházott fiúcskán. Az a nyálas vén múmia Tulley volt a Slytherin ház feje abban az idõben, pontosan emlékszem még tartalmas beszélgetésünkre a folyosón:

- Minden rendben, Snape?
- Jó napot, tanár úr.
- Kviddicsbaleset, ugye?
- Igen, uram.
- Semmi baj, fiam! Tessék gyakorolni szépen, és akár visszakerülhet a csapatba is. Hogy van az apja?
- Remekül, uram.

Azzal továbbvonult. Régi barátja volt apámnak, és jól tudta, hogy én léptem ki a csapatból egy év után, mikor Black rákezdett a pletykálkodásra. Fogó voltam, egy vámpír reflexeivel, de a Gryffindor csürhe azzal szórakozott, hogy azt kántálta rám: "Vérszopó! Vérszopó!" Ez még nem aggasztott volna, de egy pár közülük rákapott arra, hogy "Faszszopó!", s ekkor kissé megrémültünk és elment a kedvünk a kviddicstõl.)

És megszöktünk.

Nem jutottunk messzire. Betegek lettünk, nem ettünk, mocskosak voltunk, nem aludtunk, a jel égett a kezünkön, de nem engedelmeskedtünk neki; egy kissé elvesztettük a fejünket. A muggle járókelõk azt hitték, koldulunk.
A dhampír fogai arra valók, hogy marjanak, én pedig fáradt voltam, pihenni akartam, hát a csuklómba haraptam, és megpróbáltam kimarcangolni a jelet, én idióta, nem tudtam, hogy csontig ér. Buta kölyök. Egy asszony megállt mellettünk, pénzt adott, és megkérdezte a nevünket. Csak pislogtunk rá, mint egy álmos bagoly. A világ kezdett távolodni, ahogy a víz szép lassan elcsordogált a lelkembõl. Azt hittem, muggle, de kiderült, hogy Arabella Figg volt az. Elment és szólt Dumbledore-nak, hogy megtalálta a tékozló fiacskáját, és Dumbledore jött és megtalált minket. Dideregtünk, több sebbõl véreztünk, öntudatlanok és éhesek voltunk. Visszavitt a Hogwartsra, külön szobába a kórházban, enni adott, és hagyott aludni. Mikor felébredtünk, testben erõsebbnek éreztük magunkat, de szellemileg tompák voltunk. Kicsit megkönnyebbültünk, azt hittük, vége az egésznek.

A dolgok végképp kicsúsztak a kezünkbõl. Pomfrey látta a jelet a kezünkön, ellátta a sebet, kapkodva és óvatosan, mintha attól félne, harapunk. Dumbledore ki-be járkált, tette a dolgát.

Nem beszéltünk vele. Õ nem kényszerített. Tette a dolgát, meghagyott minket az önsajnálatnak. A szobában ücsörögtünk, mivel nem volt hova mennünk. Lehet, hogy el voltunk varázsolva, hogy ne akarjunk elmenni, nem tudom, nem is próbálkoztam. Zsibbadtak voltunk és biztonságban éreztük magunkat. Kibámultunk az ablakon, a gyógyuló bõrt vakargattuk a karunkon, várakoztunk és nem szóltunk három teljes napig, de végül az öreg démon nyerte a játszmát. Megkérdeztük, mikor jönnek az aurorok...

Nem nevetett ki, nem mondott semmit, csak megkérdezte, mi történt. Azt mondtam, hogy rohadtul éreztem magam, és meg akartam halni. Õ velem maradt és nagyon jó volt hozzám. Sírtam egy kicsit, azaz nagyon sokat, azt mondtam, ostoba vagyok és sajnálom, sajnálom, de nagyon féltem, nem tudtam, mit tegyek, és egek, mi lesz most velem. Azt mondta: "psszt", megölelt, mint egy kisgyereket és hagyta, hogy sírjunk, míg meg nem elégeltük. Végül megnyugodtam, és beszélni kezdtem, elmondtam, hogyan, miért és hol, és tessék, kém voltam, aki elárulja a gazdáját. Nem kommentálta a dolgot.
A jel hamarosan ismét égni kezdett, és én ugrottam a parancsra, mint minden rendes halálfaló. Kihívóan néztünk az öregre, õ pedig bámult ránk szomorúan, és csak ennyit mondott:

- Menj hát, vár a mestered.

Értetlenül futottunk el, sõt: sértõdötten. Segítséget kértünk a vén gazfickótól, erre visszaküld Voldemorthoz. Visszadob minket a Kígyók Istene elé, és ránk bízza a dolgot.

Visszamentünk Hozzá, okos kisfiú, és vissza az iskolába, és olyanok voltunk, mint minden rendes halálfaló, és azt se bántuk, ha ölni kellett, mert megtanultuk elfojtani az undort. Zsibbadtak voltunk. Fémpáncélba burkoltuk az idegvégzõdéseinket és megpróbáltunk nem érezni semmit.

Telt-múlt az idõ. Szörnyû rossz tanuló voltam Vagy inkább szeszélyes tanuló, mert idõrõl-idõre, ha megragadott valami az órákon, mint például a tûzrózsa, belefeledkeztem, mégpedig minden más kárára. Kivéve persze Uramat és Mesteremet.

Többinyire nem csináltunk semmit. Állandóan büntetést kaptunk, de sosem jelentkeztünk érte. Üres dolgozatokat adtunk be, ellógtuk a vizsgákat. Egyik tanár a másik után vont félre, hogy "elbeszélgessünk a viselkedési problémáiról, Snape..." Ilyenkor úgy tettem, mintha figyelmesen hallgatnék, ajkaimon gúnyos mosoly játszott, s merõen bámultam a levegõbe. Egy idõ után feladták és valószínûleg mentek panaszra Dumbledore-hoz. Dumbledore nem tett semmit.

De elfáradtunk és szerettük volna újra érezni a világot körülöttünk. Emlékeztünk az öreg démonra, néha összefutottunk a folyosón és kerültük a tekintetét. Emlékeztünk, hogy elküldött. De elõtte kedves volt hozzánk, türelmes, vigasztaló, ahogy még senki sem volt hozzám. Elmentem hozzá. Nem sírtam, nem rendeztem jelenetet, megálltam az irodájában, ismét megmutattam a jelet és azt mondtam:

- Halálfaló vagyok.

Azt mondta, emlékszik.
Feladom magam, mondtam.
Igazán? mondta. Nem tett semmit.
Azt mondtam, halálfaló vagyok. Feladom magam. Nem akarom tovább csinálni.
Igazán? mondta.
És a szemétláda nem tett semmit. Ismét összezavarodva távoztunk. Segítségért mentünk hozzá, de õ nem segített, mintha nem is érdekelte volna az egész.

Aztán visszamentem, tizenhat éves fejjel, és azt mondtam a vén igazgatónak:

- Maga most süket, õrült vagy szenilis? Halálfaló vagyok, halálfaló, érti? Nem érdekli?

Azt mondta, nagyon is érdekli.
Akkor miért nem tesz semmit? kérdeztem.
Mit kellene tenni? így õ.
Hívja az aurorokat, mondtam, tartóztasson le!
Azt felelte, gyerek vagy, csak egy a sokból, akit rám bíztak.
Azt mondtam, na és, halálfaló vagyok, a Sötét Úr követõje, a Kígyók Istenét szolgálom.
Nekem nem úgy tûnik, hogy nagyon szolgálnád, felelte. Állandóan fel akarod adni magad.
Próbálom, mondtam, de nem sikerül!
Álltam, míg ezt mondtam, de akkor dühömben leültem, és megpróbáltam valahogy megérteni a vén sátánfajzatot.
Mondtam neki, hogy veszélyes vagyok, hát nem érti, ha enged kisétálni az irodájából, egy halálfalót enged szabadon.
Erre azt mondta, hogy 'mindig engedlek kisétálni, te meg mindig visszajössz'.
Azt kérdezem, mégis mit akar ezzel az egésszel?
Nem válaszolt. Én beszéltem, hogy kitöltsem a csendet. Megpróbáltam bizonyítani, hogy mindent tudok, beszéltem Voldemortról, a halálfalókról, hogy mit tettünk és mit fogunk tenni.
Azt mondta látott pár képet anyámról, és hogy nagyon hasonlítok rá.
Megkérdeztem, hogy jön ez most ide.
Azt felelte, apád tönkretett téged és ez nagyon nagy kár.
Csak bámultam rá, tátott szájjal, megpróbáltam kitalálni, hogy mit is akarhat mindezzel.
A sérelmekrõl beszélt egy ideig, én meg azt mondtam, nem fog megint megríkatni. Azon én már túl vagyok.
'Igazán?' kérdezte.
Dühítõ alak.
Azt mondtam, ez nem így mûködik, nem azért jövök ide, hogy kipanaszkodjam magam.
Rendben, felelte, rendben. Nézett egy ideig és megkérdezte, tisztelném-e, ha megütne.
Nem, te jó ég, nem, feleltem, az apámnál se mûködött soha, õ pedig mosolygott az õszinteségemen.
Megint csak mosolygott. Azt kérdezte, 'mivel tudnám kivívni a tiszteletedet?'
Ezen elgondolkoztam, de nem tudtam kiötleni egyetlen értelmes hazugságot sem, így inkább megmondtam az igazat: túljárt az eszemen, és ezért máris tisztelem.
Azt mondta, remek.
Megkérdezte, tisztelem-e Voldemortot. Az õszinte kérdés ismét kiprovokálta az õszinte választ.
Azt mondtam, Voldemort hazugságokkal üzérkedik, melyeket az igazság köntösébe bújtat, és én ezt megelégeltem.

Akkor kezdtem érezni, hogy a kérdésekre, melyeket feltett, réges rég tudja a választ.

Szépen, barátságosan elücsörögtünk az irodájában, egyetlen társaságunk Fawkes, a fõnix, s végig farkasszemet néztünk egymással.
Fekete szemek, kék szemek.
Milyen fura alak, gondoltam, ahelyett, hogy megpróbálna megfélemlíteni, vagy hazugságok hálójába fonni, inkább arra késztet, hogy leüljek és gondolkodjak. Vén róka, gondoltam, és attól a pillanattól fogva teljesen odavoltam érte.
Úgy tûnt, ezt észrevette.
Tréfálkozva kérdezte, mit tennél, ha megint elküldenélek?
Visszajönnék, mondtam.
De miért?
Hogy elmondjam, mit láttam és mit tettem.
Azt mondta, okos gyerek vagy Severus, de ezt igazán nem kérhetem tõled. Tudnod kell, hogy mivel jár ez.
Akkor irány Azkaban, mondtam.
Erre azt felelte:

- Ha abba akarod hagyni, akkor abbahagyjuk. Gondoskodni tudok a biztonságodról, és meg is teszem, ha erre kérsz. Nagyon veszélyes játék ez egy gyereknek.

Játszom, vagy Azkaban, mondtam. Nem megyek vissza Voldemorthoz.
Nem megyek, nem mehetek, biztosított róla, és én egyszerûen imádtam érte.
Valahogy így történt. Nem egészen, de nagyjából.

A vén róka nagyon ravasz, nagyon, lefogadom, hogy Slytherin volt. De nem, õ nem tartozik sehová, mert mindenhová tartozik, és minden hozzá tartozik. Igen, még a Slytherinek is.

Mi vagyunk a négy elem, ahogy azok a nyavalyás vámpírok mondják. Hufflepuff a föld, a Ravenclaw a levegõ, a Gryffindor tûz, a Slytherin a víz (valahogy mindig itt kötök ki, vízzel a lelkemben), s ha az egyik hiányzik, a többi sem lehet teljes. Mindegyikben van érték, s egy nagy elme kell ahhoz, hogy lássa, mindegyikbõl szárba szökhet a nagyság, s még a Slytherinek se mind kárhozottak. Csak rettentõ veszélyesek vagyunk.

Õ nemkülönben, mert igaza volt már akkor az elején. Ha segít nekem annakidején, mikor elõször jöttem hozzá, s kivágjuk a Sötét Jelet, végül visszamentem volna Voldemorthoz. Az olyan megoldás lett volna, melyet nekem nem kellett kigondolnom, vagy cselekednem érte, így végsõ soron nem jelentett volna sokat. De addig játszott velünk, míg megtanultuk tisztelni, ahelyett, hogy használni akarnánk, és ahogy ezzel megvolt, teljesen az övé voltunk és Azkaban összes dementora se tudott volna visszakergetni a Kígyók Istenéhez.
Nagyon ravasz, igazán, és néha megrémít, hogy mennyire ismer engem.

Beszélgettem Lillel az utolsó nap, mielõtt elhagytam volna a Hogwartsot. Jobb gyerek lettem, jobb tanuló, Albus rávett, hogy dolgozzak és beszéljek. Kettõs életem minden hazugsága dacára se tudtam volna hazudni neki. De most már a látszat kedvéért is távol kellett tartani magunkat Liltõl, aki nyomorult kis sárvérû volt, senki és semmi egy igazi halálfaló szemében. Ez volt az ár, amit meg kellett fizetnem. De mégis, beszéltem vele még egyszer és utoljára a halála elõtt.

Láttam, hogy egyedül jön az erdõ felõl, kipirulva (találkáról Jamesszel, mint késõbb megtudtam), odaugrottam hozzá és azt kiabáltam:

- Lillian, Lillian, üdv Lillian! - és nevettem, ahogy tizenegy évesen nevettünk utoljára.

Egy kicsit hûvösen méregetett, mintha már el is felejtette volna, hogy valaha barátok voltunk, s csak annyit mondott:

- Üdv, Severus Snape.

- Ne haragudj, Lil, de az élet nagyon szemét volt hozzám - mondtam.

- Te voltál szemét - felelte.

Ez nagyon tetszett, szinte örömtáncot lejtettem körülötte és azt kiabáltam:

- Ó, a rettenthetetlen Lillian Potter!
Végre elnevette magát, kissé óvatosan, és megkérdezte:

- Akkor hallottad?

- Micsodát?

- Hozzámegyek James Potterhez.

- Ezt már rég hajtogatod.

- De most tényleg.

- Mi?

- Ezúttal õ is tud róla.

- Jesszusom, Lil, James Potter? No és ugyan mit vegyek neked nászajándékba, gumicsizmát?

Gyûlöltem Pottert a boldog, rendes életéért. De tréfálkoztam Lil kedvéért, hogy tudja, mindent megbocsátok.

- Micsoda? - most már tiszta szívbõl nevetett.

- A sáros hajnalokra a kviddicspályán!

- Ó! - ismét nevetett. - Severus, olyan idétlen vagy! Ennek örülök. De tudod, nekem James a herceg a fehér lovon... És te mihez kezdesz most?

- Ó, tudod, van ez meg az...

Egy kis kémkedés a Sötét Úr után, egy kis rajongás Albus Dumbledore-ért.
Fürkészõ tekintettel nézett rám.

- Fura egy alak vagy - állapította meg.

- Úgy bizony - mondtam béketûrõen - Mikor lesz az esküvõ, Lil?

Mesélt még egy kicsit a boldogságáról, és ez volt az utolsó beszélgetésem vele, aki késõbb a "Fiú-Aki-Nem-Bír-Megdögölni" anyja lett, és az én drága, bolond barátnõm volt.

Milyen kár, hogy Harry ennyire hasonlít Jamesre. Ezt Lil sem vitatná. Bolond, bolond lány. Néha hiányzik, de én más utat választottam, és annak ez volt az ára.

Tehát. Azért írom le mindezt, hogy tisztázzak pár dolgot, mert nagyon jól tudom, mennyire szeretnek egyesek spekulálni. Nem akarom, hogy bárki olvassa, hacsak fel nem fordulok hirtelen, most, hogy Voldemort ismét a karomnál fogva rángat. Dögöljön meg a kis Potter. Nem tudta békén hagyni a Kígyók Istenét, hogy legyen egy kis nyugalmam.
Mégis, nemcsak az õ hibája. Mindig tudtuk, hogy egyszer visszajön, hát úgy is lett. Elõször az a holdkóros Quirrell, aztán a Titkok Kamrája, aztán meg Pettigrew... Sosem gyanakodtam Pettigrewra, ördög tudja, miért. Voldemort azt mondta, hogy Potterék titoktartója elárulja õket. Dumbledore azt mondta, Sirius Black volt a titoktartójuk. Ebben egy percig sem kételkedtem. Azt gondoltam, a féltékenység vette rá végül. Az a rohadt patkány! Még láttam is, ott kúszott-mászott a Nagyúr elõtt, rezegtette a bajszát és remekül érezte magát. Pettigrew! Ha azok a hülye Tekergõk nincsenek annyira eltelve magukkal, és elárulják, hogy animágusok, akkor tudhattam volna, hogy a patkány Pettigrew. Figyelmeztethettem volna õket.

Mindegy, ami történt, megtörtént, mondja a vén róka. Ami megtörtént, megtörtént, a halott csak halott. Lil és a hercege rég elrohadtak a halhatatlan földben. Voldemort pedig inkább megfojtana, semhogy bízzon bennem.
Üres szavak. Voldemort könnyûszerrel megfojthatna, ha akarna. Nem bízik bennem, ezért nem mondta el az igazat Potterék titoktartójáról, s ezért gondolom, hogy hamarosan megelégeli a velem való szórakozást és végez velem. Dumbledore kissé eltúlozza a képességeimet ebben a kérdésben. A halott csak halott. Nagyon furcsa, hogy azok közül, akik itt tolonganak, és kárhoztatják magukat - vagy épp valaki mást - Potterék halálért, egy se említi azt, aki ténylegesen elkövette a tettet. Mindenki Pettigrew-t hibáztatja, Sirius Black saját magát hibáztatja, én Sirius Blacket hibáztatom. De a pálcát egyikünk sem emelte Potterék torkának.

Albus azt mondja, ha vége az egésznek, elmegyünk csónakázni. Bérelünk egy csónakot és lecsorgunk a folyón. Én evezek. Õ kormányoz. Esténként kártyázunk majd, és a csillagokat bámuljuk. Néha azon gondolkozom, talán megbolondult, hogy ilyeneket gondol. De nincs vita, kezet adtunk rá. Ha vége az egésznek, elmegyünk csónakázni. Meg tekézni. Tekézni!

Elmondtam az aggályaimat, hogy Voldemort nem bízik, bennem, az idõsebb Malfoy sem bízik bennem, senki sem bízik bennem, és nekem végem.

"Borongok zsongva, fájón".

Rám nézett a szemüvege fölött, ahogy mindig szokott, és azt mondta:

- Badarság, Severus, te mindenre képes vagy. Ha esetleg megöleted magad, tudni fogom, hogy csak azért tetted, hogy ne kelljen eljönnöd csónakázni.

Hogy lehet, hogy mindig tudja, mi jár igazán a fejemben?