Cím: Ötödik parancsolat

Író: Trilox
E-mail: trilox@freemail.hu

Jogok: A Harry Potter univerzum szereplõi, és minden hozzá kapcsolódó egyéb név J. K. Rowling tulajdona. Minden más az enyém :)

Rating: Fogalmam sincs.
14 évesen ennél durvábbakat olvastam. Viszont nem szívesen rongálnék vele másokat.

Státusz: kész 2005.09.

Megjegyzés:
"Tudják, mi a legjobb a fájdalomban? ... Abból érzik, hogy még élnek." G.I. Jane

Tartalom: Piton

Ötödik parancsolat

Piton idegesen dobolt az ujjaival. Az elõtte ülõ vékony, sötétszõke fiatalember szavai csak távoli zsongásként jutottak el hozzá. Dumbledore megígértette vele, hogy egy fokkal udvariasabb és két fokkal türelmesebb lesz, az alatt az idõ alatt, míg helyettesíti az igazgatót.
Ezeken a fokozatokon tûnõdik magában Piton.
Néha eljutott hozzá egy-egy szó a másik monológjából és megzavarta. Mint most is
– …és beállíthatnánk plazmatévéket a klubhelyiségekbe!
– Plazmatévét. Az mi? – kérdezett vissza Piton, de az érdeklõdése felszínes volt. Pusztán azt a célt szolgálta, hogy zavartalanul tovább folytathassa elmélkedését. A fiatalember kiváló ajánlóleveleket hozott a Mágiaügyi Minisztérium Oktatásireform Osztályától. Egyébként azzal kezdte, hogy szereljenek be lifteket a Roxfortba a kiszámíthatatlan lépcsõk helyett. És ha szerencséjük van, csak ritkán fog két emelet között megállni – derült ki késõbb. Ajánlotta ezenkívül, hogy a régi portrék helyett rakhatnának ki néhány modern festõt. Andy Warhol-t például. Vagy lehetne néhány Monet. Esetleg Miro. A bagollyal való üzengetés helyett használhatnának mobiltelefont… és a könyvtárba jól jönne néhány touch-screen, a morcos könyvek olvasásához…
– …lehetne használni számítógépet, az elavult üstök helyett!
– Üstök? – kapta fel a fejét a professzor
– Ugye milyen nagyszerû? Egy egyszerû szoftver modellezhetné a bájitalkészítést.
– Modellezhetné. – sóhajtott lemondóan Piton, és tovább merengett. "Biztosan bolond. Egy minisztériumi elmebeteg. Még várok egy kicsit, és kiteszem"
– Mit szól hozzá, professzor úr?
– Hm… Ezen a szinten, nem vitatkozom! – nyögte Piton és visszamerült a gondolataiba.
Még egy kicsit kibírja. Egy kicsit, de nem tovább. Talán ha számolná a másodperceket…1, 2, …7, 8…

A zsongító beszéd elálmosította és csak néha-néha egy szófoszlány ért el a tudatáig.
"képek"… "Sötét"… "gyertyák"… "Meleg van itt"… "nedves"… "meleg"
Valóban, milyen meleg van. És valahogy, kényelmetlenül szûk a ruha, ami körbeöleli. Ez nem is a ruhája, maguk a falak préselõdnek szorosan köré! Félelmetes ez a hely, pedig Õ sohasem fél. Árulás! Valamiért bezárták ide. Voldemort lehetett. Az Õ aljas bosszúja az árulásért. Ki kell innen szabadulnia! A falak egyre fájdalmasabban szorulnak köré. Meg fog halni – suhant át a gondolatain. Még nem akar! Nem akar meghalni! Nem akar itt lenni! Miért van itt ilyen sötét? Meg fog fulladni pillanatokon belül ezen a szûk, nedves helyen. Valaki ezért felelni fog! De most legjobb lesz, ha kiereszti a dühét és üvölt. Attól többnyire minden elrendezõdik.
Érezte a köldöke tájékán az ismerõs rántást. Mintha egy kampót akasztottak volna bele. Akkor most hoppanál? De Õ nem. Nem akart. Nem marad abba az émelyítõ hullámvasút. Csak szelídül. Már kap levegõt, és a dühe is elszállt. Ringatózik ebben az ismeretlen valamiben és hallgatja a zsongást. Nem tudja, hogy miért érzi úgy, hogy már nincs baj. Résen kellene lenni, de olyan álmosító ez a hang. Édes és megnyugtató. És ez az íz a szájában. Olyan régen érezte ezt. Semmihez sem hasonlítható. Nem lehet betelni vele.
– Nem nézed meg? Elég gyenge, lehet, hogy nem marad meg.
Ez az anyja hangja. Nem tudja, hogy honnan tudja, pedig már nem emlékszik rá. És mi az, hogy õ gyenge? Nem az! Soha nem is volt! Most egy kicsit fáradt talán, és megint nehezen kap levegõt, de majd jobban lesz. Csak pihennie kell.
– Ha megmarad, megnézem!
Ezt a reszelõs, durva hangot is ismeri. És az érzést, ami felkúszik a nyelõcsövén. Rettegés és menekülési vágy. Rugdosni kezd és üvölteni, hogy eresszék. Tud egy átkot, ami porrá zúzza az ilyeneket, mint ez a valaki, aki így beszél róla.
– Ssss! – hallja az anyja hangját és érzi a félelmet, ami árad belõle. – Sssss! Ne sírj! Nincs semmi baj. Nem engedem, hogy bántson.
Bántani? Õt? A varázsvilág legnagyobb bájitalkeverõjét? Voldemort árulóját? Egy ilyen senki mugli… mert csak az lehet…nem bánthatja… senki… senki…

Piton kinyitotta a szemét. Minden a helyén. A polcokon az üvegek. A lombikok. A pergamentekercsek szépen, egymás mellett. Kategorizálva, katalogizálva, keresztkatalogizálva és indexelve. A kitömött állatok. A kibelezett kígyók és békák, sárkánygyíkok és egyebek a formalinban. Ott van a kedvence, a kétfejû majom. Évekbe telt, amíg megszerezte. Minden a helyén. Csak azt nem érti, miért fekszik az asztalon, és miért nem tud megmozdulni. Voldemort fogságba ejtette a saját dolgozószobájában? Akkor döbbenet, hogy még él. De Voldemort nem juthat be a Roxfortba. Akkor ez nem a Roxfort. Ez nem az õ szobája.
Egészen biztos, hogy nem! Õ sohasem égetne mirhát angyalgyökérrel. Ennek a füstölõnek a szagát sohasem bírta elviselni. Egyszerûen lebénul tõle. Valaki tudta ezt! Azért nem tud megmozdulni.
A démon hirtelen jelent meg. Nem hallotta, ahogy közelített.
A bõre fehér, a szeme alatt lilásan ütnek át az erek a halvány bõrön. Hosszú, sötét haja szinte eltakarja a keskeny arc egyik felét. De Piton látja a gyógyulófélben levõ véraláfutásos sebet az arccsont felett. A nõ fölé hajol és mosolyog. A szája széle fel van repedve és a mosoly fájdalmas fintorrá torzul. A szeme nedvesen csillog. Vagy inkább lázasan? A szájából alkoholszag hömpölyög és Piton elhúzódna, de a hatalmas gyönyörûséges fekete szemek rabul ejtik. Örvényleni kezd a szoba és már nem látja a könnyeket a nõ arcán. Összemosódik minden és újra a ringatózást érzi és a puha meleget, ami elálmosítja.

Lassan magához tér. Még lebeg egy ideig álom és ébrenlét határán. Hallgatja a halk duruzsolást és érzi a kandallóból áradó meleget, és füstszagot. Nyírfa és tölgy. Az álmosító zsongásból szavak válnak ki és elérnek hozzá. "szeret"… "elmúlt"…
– …mert nem volt mindig ilyen vad. Amíg nem tudta, hogy ki vagyok, addig kedves volt.
Ostobaság volt azt hinnem, hogy a szerelmünk elég erõs ahhoz, hogy elviselje az igazságot. Az én hibám. Már nincs visszaút. Nem eszi meg az ételt, amit adok, mert fél, hogy netán megmérgezem. Félholtra ver, hogy utána a kedvét töltse velem. Azt hiszi, hogy olyan állapotban nem tudnám megátkozni. Semmit sem tud a mágiáról, és nem is akar tudni róla. Nem akarja, hogy kitudódjon, hogy a felesége boszorkány. Ha megtudnák, õ lenne az elsõ, aki megkövezne. De Te mágusnak születtél. Látom a szemeden. Szerettem õt és nem tudom elfelejteni, hogy õ is szeretett. Ha értenéd, kisfiam milyen is ez. Azt a valakit szerettem, ezt az ember eltûröm. Nincs hova mennem. De neked más sorsod lesz. Csak ne add fel! És ne gyûlölj azért, amit teszek. Én sem gyûlölöm õt. Ha lehetett volna máshogy, minden máshogy történt volna…

Hintázik megint. Démon-anya karjában, és érzi a fûszerek illatát. Táncolnak az asztal körül, az üst körül. Most rózsalevél, most farkastorok került az üstbe. Ismeri ezeket a szagokat. A gyertyák fényei lobogva táncolnak a falakon. Most Helonias, és ez a keserû illat, ez Aletris. Bagolyvelõ, pár csepp Verbéna. Ez pedig a Mézfû illata. Mézfû??? Mézfüvet nem vegyítünk soha Aletrissel. Csak ha gyönyörûséges, boldog halált keverünk. Mámoros, kegyes végzetet.
Már nem táncolnak. Maga elõtt látja az üstöt, benne a forrongó fõzet párolog, émelyítõen.
Az asszony leteszi õt az asztalra. Érzi, ahogy puha ujjaival jeleket rajzol az arcára. Simogatja és rajzolja a mágikus köröket. És már a varázsigét is hallja.

Õsi törvény fogja,
Buja vágy ne rágja,
Szerelem kerülje,
Az igazat lássa.
Fájdalom ha éri,
Bosszút álljon, ártson.
Lidércfény remegjen
Rémült pillantáson.
Reggelre, mi vágy volt,
Hulljon porba, szûnjön.
Lásson át a fátylon,
Bájakon és könnyön.
Erejét ez átok soha ne veszítse
Szeretetbõl fonott tövisbe merítve.

Üvöltene, hogy ne! Nem akarja! Nem akar meghalni! Szépen se! Sehogyan! De az anyja ujjai csak simogatják és rajzolják a köröket. Aztán a nõ belemeríti a kezét a forró varázsfõzetbe, és az égetõ fájdalomtól könnyes szemmel Piton szájába nyomja az ujját. Mar, és éget a bájital, ahogy a cseppjei elérik a torkát. Érzi, ahogy az arca összehúzódik és eltûnik róla a hús. A bõre ráfeszül a csontjaira és a szeme lángba borul. Lángokban ég az egész teste, és csorognak a könnyei, míg ki nem apad és el nem szárad minden fájdalom és félelem. Már nem fontos az sem, hogy látja, ahogy az anyja telemer egy kelyhet a forró itallal, és két tenyere közé fogva, óvatosan fújni kezdi.

Piton torkán furcsa érzés kúszott felfelé. Eddig sohasem ismert dolog, a sírás fojtogatta. De azután valahogy mégis nevetéssé változott. Hisztérikus, rémisztõ vihogássá.
– Az anyám… megátkozott! – bugyborékolta Piton meredten nézve maga elé. Kezén elfehéredtek a bütykök, ahogy belemarkolt a szék karfájába, és halántékán vékony izzadságpatak csordogált lefelé, ahogy megpróbálta visszafojtani a megállíthatatlan, fájdalmas röhögést.

A szõke fiatalember felállt. Hangja az eddigi zsongító, álmosító hanghordozás helyett keményen és céltudatosan szólt.
– Üdvözlöm! Gil Grison vagyok az Ártó Emlékek Elhárítás Fõosztály ügynöke. Önnek egy darab az életét gátló, elhárításra váró emléke került felszínre. Eldöntheti, hogy mit tesz vele. Átadom Önnek ezt a két üvegcsét. Ezek a szerek kizárólag a minisztérium engedélyével, a minisztérium laboratóriumában gyártható érzelem, és értelem szérumok. Rendkívüli pszichés veszélyei miatt a szérum csak felügyelet mellett használható. Van néhány perce, hogy döntsön. Az ön életének áttekintésére legközelebb 2016-ban kerül sor. Kérem, írja alá az átvételi elismervényt!
Piton keze már alig remegett. Megszokta, hogy uralkodjon magán, és dühös volt az elõbbi gyengeségéért. Ráfirkantotta a nevét a papírra és zavartan rázogatta a tenyerén a két apró üveget. A felirat szerint az egyik az érzelem. Ez lenne a másik fajta élet? Tele fájdalommal, érzésekkel. Barátságokkal, amik szárnyalnak és szétszakadnak. Talán gyerek is, aki ragaszkodik hozzá és aki neki is fontos és aki elhagyja majd. És szerelem. Szívfájdító, zsongító, halálos, megalázó és felejthetetlen szerelem. Bánat és veszteség. Kín, önmarcangolás, szomorúság. És végül félelem a haláltól. Vagy választhatja a másikat is. A mostanit. És élhet ugyanígy tovább. Ravaszul és számítóan. Gyors, nyomtalan örömökkel. Biztonságos, okos elõrelátással. Fájdalom és félelem nélkül. Most már dönthet róla.
– Gondolom, késõbb nem lehet visszacsinálni – morgott az ügynökre, aki válaszképp fintorogva rázta a fejét.
– Tudja mit? Nem kell egyik se! Majd én megoldom.
A férfi elnézõ mosollyal nézett rá.
– Tartok tõle hogy, félreérti a helyzetet. Attól, hogy kiásta a szörnyet, még nem tudja agyonverni. Legfeljebb kénytelen nézni, ahogyan pusztít. És húzhatja a strigulákat, amíg végül teljesen felfalja magát a kétkedés.
Piton gyanakodva nézett a férfira, de az állhatatos tekintet elbizonytalanította. Ez a terület ismeretlen volt a számára. Sohasem foglalkozott sem a saját, sem mások pszichéjével. Minden az, ami. Egész életében arra törekedett, hogy mentes legyen a mögöttes tartalmaktól. Mondta amit gondolt és õrjöngött ha valaki megkérdezte tõle, hogy "Professzor úr, ezt úgy érti, hogy…" – "Úgy értem, ahogy mondom" üvöltötte ilyenkor.
És most valahogy kicsúszott a száján:
– Ezzel azt akartam mondani… – elharapta a mondatot, de legszívesebben a nyelvét harapta volna le. Dühösen kirántotta az üvegcse apró dugóját és felhajtotta a folyadékot. A másik üveget visszalökte a meglepett férfi elé, és felállt, hogy kikísérje az ügynököt a kapuig.

Vége