Lythande: Különös álom

Dermesztő hideg vette körbe, és borzongva nézett a semmibe. Egyik pillanatról a másikra egy sűrű ködfelhőben találta magát.
„De hisz ez lehetetlen” gondolta bosszúsan Piton, aki az előbb még a Roxfort alagsorában a bájitalát kavargatta. „Most ráadásul még a bájitalom is tönkre megy! Hol a fenében lehetek…?”

A semmiből egyszer csak nagy szél támadt, és amilyen gyorsan jött, olyan sebesen el is oszlatta a bájitaltan tanár körül a ködöt. Piton megdöbbenve vette észre, hogy egy öreg erdőben találta magát, az éjszaka kellős közepén. Hirtelen valami zavarni kezdte, de nem tudott rájönni, hogy mi, így nekiindult az erdőnek, hogy kövessed a keskeny út kacskaringózását, mely tőle alig pár méterre húzódott. Csalódottan vette észre, hogy a pálcája nincs nála, de ha szerencséje lesz, nem is lesz rá szüksége. Ahogy rótta az utat, egyre csak azon járt az agya, hogy vajon mi történhetett vele. Nem tudott racionális magyarázatot adni arra, hogy hogyan került a szobájából egy erdőbe, és ez a végletekig bosszantotta.

Nem sokkal előtte ritkulni kezdtek a fák, és Perselus Piton lassan egy tisztáson találta magát, majd megdermedt.
Az égen két hold volt. Az egyik bíborszínű, a másik egy kicsit kisebb és szürke volt.
„Ez képtelenség…”kapkodott levegő után. Ekkor meglátta a tisztás túloldalán a kikövezett utat, mely egy hegyre vezetett fel. Ösztönösön megindult, majd egy félórányi gyaloglás után, megpillantotta a tornyokat. Újabb öt perc elteltével már az egész kastély látható volt. Az egész területet különös köd vette körbe. A csúcsos, cifrás, de mégis hatalmat parancsoló kastély függőhídja már leereszkedett, mire odaért. Piton kíváncsian felhúzta egyik szemöldökét, majd döngető léptei kíséretében, belépett a kastély udvarába.
Első ránézésre észrevette, hogy lakják, mert a kert gondosan ápolt volt, és a bokrok is formás gúlákra lettek nyesve. Szembe vele kitárult a várba vezető hatalmas tölgyajtó. Mind a két szárnyra tüzet okádó sárkányokat véstek nagyon aprólékos munkával. Piton fanyalogva elhúzta a száját, de nem habozott tovább, belépett…

„Üdvözlöm a kastélyomban Piton professzor” a hang gazdája egy igen magas, rövid fekete hajú, fekete szemű alak volt, és most a lépcsőn lefelé egyenesen Piton felé tartott. Az idegen köpenye lobogva követte gazdáját, majd, mikor leért, védelmezően eltakarta annak testét. Piton összehúzott szemöldökkel méregette a másikat, és egyetlen pillanat alatt világossá vált számára, hogy mit furcsállt annyira. A fekete szemek ugyanazt a vad táncot járták, mint a sajátjai, a fekete haj, akárcsak az övé, és, igen a körmök is ugyanolyan hosszúak, élesek és feketék, akár …

„Ez képtelenség! Hol a fenében vagyok, és ki az ördög ez itt?” fújtatott Piton és dühösen hátracsapta, immáron lapockájáig érő, hullámos fekete haját. „Vámpír vagyok.” Jegyezte meg magában. Ez nem volt újdonság a számára, de az, hogy akarata ellenére, egy idegen bolygón vámpírként találja magát, egyszerűen kiborította. Még egy rendes cinikus megjegyzés sem jutott az eszébe. Pedig biztos talált volna a másikon kivetnivalót, bár az öltözéke erősen a sajátjára emlékeztette, még a köpenye is fekete volt, vörös béléssel. A különös ismeretlen talán egy kicsit lazábban gombolkozott be, és nyitott nyakán megvillant egy medál, mely Piton számára sem volt ismeretlen. Ennek az ékszernek a mása most otthon feküdt a ládája mélyén, övcsatjával együtt.
„Jaj, elnézést, még be sem mutatkoztam. Engedje meg”, ekkor az idegen egy cifra meghajlást mutatott be Piton felé, majd anélkül, hogy ajkai megmozdultak volna, Piton tisztán hallotta a hangját. „Strahd von Zarovich gróf, vagyok. Isten hozta Baroviába!”
A bájitaltan tanár komoran körbenézett kiélesedett érzékeivel, és legnagyobb megdöbbenésére, kellemes emlékeket idézett fel benne ez a hely. Piton számára a telepatikus beszélgetés túlságosan is személyes jellegű volt, ezért hangosan szólalt meg.
„Hogy kerültem ide?”
„Oh, a köddel!” felelte Strahd, mintha ez közismert tény lenne bárki számára.
Végigsimított rövid haján, majd egy kézmozdulattal mutatta Pitonnak, hogy menjenek fel.
Strahd közben folytatta.
„A ködöt senki sem tudja befolyásolni, van, akit akarata ellenére ragad magával, de vannak, akik a köddel utaznak. Most is érkeztek újabbak Baroviába. Cigányok.” Egy vállrándítással lezárta a témát.
„És hogyan lehet haza jutni?” vetette oda Piton von Zarovich gróf hátának. Az megállt egy ajtó előtt, és visszafordult Piton felé.
„A köd visszavisz, ha elérkezett az ideje. És ne kérdezd, hogy mi célból hozott el magával, ezt senki sem tudja. De, amikor a köd elérkezettnek tartja az időt, visszaküld. Én már hét éve vagyok itt. Sokan már pár hét után visszautaznak. Úgy hiszem, a köd el akar érni valamit, valami változást az emberekben.” Itt elmosolyodott, kivillantva hosszú szemfogait, mert eszébe jutott, hogy ő nem ember. És Piton sem az.

„Hoppá!” kiáltott fel Strahd. „Majdnem elfelejtettem, hogy van itt Baroviában egy nagyon fontos szabály, legalábbis számunkra vámpíroknak: a nap elpusztít. Szóval nappal nyugodtan pihenhet a kastélyomban, és oda megy, ahová csak akar, kivéve a pincébe,” itt újra elmosolyodott,” az ugyanis az én lakrészem. Nem messze innen, ha végigmegy az úton, talál egy falut. A helybéliek roppant ízletesek, tudom ajánlani Bowman-ékat! A polgármesterrel vigyázzon, rendszeresen befokhagymázik, és egyszerűen élvezhetetlen a vére!”
Piton beleborzongott a fokhagyma ízű vér gondolatába, majd egyúttal rá is döbbent, hogy most nem tud emberi ételeket fogyasztani. Amióta ideérkezett próbált újra meg újra emberi formát ölteni, de képtelen volt.

Időközben Strahd bevezette Pitont egy hatalmas szobába, melynek ablakai be voltak falazva, ajtaja, pedig három zárral is zárható volt. A szoba hátsó falánál egy hatalmas baldachinos ágy állt, melyet egy az egyben körbe lehetett függönyözni a vastag zöld bársonnyal. Jobbra egy sor szekrény, könyvekkel, balra ruhásszekrény, majd az ággyal szemben egy kis asztal és két fotel állt. Pitonnak meg kellett hagynia, hogy nem is rossz a berendezés.

Strahd kihátrált a szobából, és egy sejtelmes mosollyal meghajolt.
„Érezze otthon magát Perselus Piton! Remélem, hamar haza talál…” ezekkel a szavakkal becsukta maga mögött az ajtószárnyakat, és Piton végre magára maradhatott a gondolataival. Mint mindig, a bájitaltan tanár most is logikusan fogott hozzá a helyzet elemzéséhez.

„Nem véletlen, csakis ahhoz lehet köze, hogy vámpír vagyok! De mi? Soha nem öltem ok nélkül.” Bár azt maga sem gondolta komolyan, hogy ez a bűnhődésről szólna. Nem, ösztönei inkább azt súgták, hogy túl régóta fojtotta már el magában a vámpírt. Igen, valószínűleg ez lesz a titok nyitja. Elégedetten mosolygott, kivillantva hegyes szemfogait, majd végigdőlt az ágyon, és kavargó gondolatokkal a fejében, elaludt.

Másnap korábban kelt fel, minthogy a nap lenyugodott volna, ezért még tett egy kis sétát a kastély impozáns falai között. A folyosókon páncélos lovagok sorakoztak és Pitonnak az volt az érzése, mintha figyelnék minden mozdulatát. Talán úgy is volt…

Épp elérkezettnek látta az időt, a tegnap említett falucska meglátogatásához, amikor a lépcső tetejéről észrevett egy feltűnően karcsú, hosszú fekete hajú lányt a hallban sétálgatni. Úgy tűnt, mintha nem tudná rászánni magát valamire. Piton rögtön megindult a lépcsőn, de tartása olyan egyenes volt, mintha karót nyelt volna, és igyekezett nem feltűnően bámulni a porcelánbőrű teremtést. Amikor a lány a léptek hangjára felkapta a fejét, szeme kitágult, és épp, hogy el tudott fojtani egy halk sikolyt. Piton is megdöbbenve lépett hátra egyet, hiszen ez itt…
„…maga, itt, professzor úr…?” hangja elcsuklott, és ha lehet, még sápadtabb lett a bőre. Perselus Pitonnak ez a két másodperc tökéletesen elég volt ahhoz, hogy összeszedje magát, és készen álljon egy frappáns és kemény megjegyzéssel. Ám ahogy a lányra nézett, aki olybá festett, mint aki itt helyben elájul („Még csak az hiányozna nekem!” állapította meg Piton keserűen), elvetette az ötletet, helyette felvette szokásos komor ábrázatát, és összeráncolt homlokkal méregette a lányt, aki nagyon ismerősnek tűnt.
„Sands kisasszony! Kíváncsian várom, hogy mivel magyarázza…” itt elhallgatott, hisz még ő maga sem tudja, hogy mi ez az egész. Dühösen fújtatott egyet, majd alaposabban megnézte a lányt. Fehér bőr, fekete haj, fekete körmök…
”Ez lehetetlen, nem lehet, hogy ő is…” és miközben ezt gondolta, már tudta, hogy igaza van, mert a lány felkapta a fejét, majd szintén gondolatban válaszolt neki.
„Én is pont ezt gondoltam magáról, professzor úr!” megkönnyebbülve felsóhajtott, majd mosolyával felcsillantotta fogait is.

Piton halkan nyelt egyet, mert soha nem tudta elképzelni, hogy ilyen… erős hatással legyen rá egy ilyen gyönyörű mosoly. Azok a szemfogak… Egy pillanatra visszaemlékezett, milyen érzés is volt, ha beleharaptak a nyakába, és enyhe borzongás futott végig a testén.
Levette tekintetét a mardekáros lányról, aki ha emlékei nem csalnak, emberi formájában kevésbé vonzó. De hát egy vámpírnak vonzónak kell lennie.
Eszébe jutott egy ötlet és lelkesen odafordult a lányhoz.
„Sands kisasszony! Volna kedve velem tartani a vadászaton?” Piton egyszerűen szabadnak érezte magát, és észrevette, hogy hullik le róla lassacskán a kemény páncél, amit emberként viselt.

Alexa Sands megdöbbenve fürkészte a bájitaltan tanárt, aki most annyira más volt. Akárcsak jómaga. Ő is ugyanazt a felszabadultságot érezte, amit a professzoron is észrevett.
Vadászat… Ez lesz élete első vadászata, és elképzelni sem merte, hogy ezt Pitonnal fogja átélni. Gyomra hirtelen bizseregni kezdett, ami nála a szerelem első jelei voltak, de mellette még egy kellemes éhségérzés is gyötörte.
„Örömmel önnel tartok, professzor úr!” mosolygott Alexa szélesen. Megigazította bő ruháját, majd odalépett a tanárhoz, és belékarolt. Piton visszamosolygott a lányra, Őt is magával ragadta a vadászat varázsa és… a lány is felkeltette a figyelmét. Kiléptek a fülledt éjszakába, és elindultak a falu felé.

Lassan sétáltak és beszélgettek, hiszen ki akarták várni, hogy az emberek nyugovóra térjenek.
Pitonnak fel sem tűnt, mikor váltottak át a „néma” társalgásra, de utólag gyanította, hogy akkor, mikor már egymás mondatait kiegészítve vitatták a bájitalok előnyét szemben a mugli gyógyszerekkel.
Alexa nem emlékezett, hogy beszélt-e már egyszerre ennyit életében, de Piton mellett ömlöttek belőle a szavak. És a legszebb az volt, hogy a tanára érdeklődve hallgatta! Végre valaki odafigyelt rá, ráadásul maga is vámpír! Legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy Perselus Piton is vámpír lehet - elmosolyodott. Néma csendben értek fel a domb tetejére, ahonnan remek kilátásuk volt a falura. Keletre tőlük vezetett az út, melyről már korábban letértek. Aznap este ünnepség volt a faluban és még most is sok helyütt táncoltak. Piton csalódottan felsóhajtott.
„Úgy látszik, még kénytelenek leszünk várni egy kicsit.” Egy pillanatra fontolóra vette, hogy kikérdezi a lányt, neki vajon van-e ötlete, hogyan kerülhetnének haza, és minél többet rágódott rajta, annál inkább érezte, hogy felteszi a kérdést, de a lány megelőzte

„Magának van ötlete, hogy mehetünk haza?” - kérdezte Alexa, ezzel Piton lemondóan felsóhajtott.
„Nem, sajnos semmi” mondta csendesen, majd elmesélte, amit ettől a bizonyos van Zarovich gróftól megtudott. Végül elérkezett az idő, mikor mind a két hold magasan járt az égen, és a falubeliek eloltották lámpáikat.
Olyan halkan suhantak a fűben, hogy még a szél is megirigyelhette volna őket. Elérték az első házakat, majd kiélesedett látásuk és szaglásuk segítségével megkeresték a megfelelő házat. Piton egy fiatal házaspárt szemelt ki. A fiú jó lesz Alexának, neki pedig a kis szőke jut. Önkéntelenül is végigsimított nyelve hegyével éles szemfogán, majd elmosolyodott. Már szinte reszkettek a vágytól, hogy végre szájukban ízlelhessék a vért.

Odaosontak a ház bejáratához, és egy intéssel kitárták az ajtót. Odabenn még érződött a sült hús illata, de a vámpíroknak most másra fájt a foguk. Gondolkodás nélkül felmentek a lépcsőn és benyitottak a hálószobába, ahol a fiatal pár mélyen aludt.
Innentől az események felgyorsultak, és Piton meg Alexa egyszerre martak bele a mit sem sejtő fiatalokba. Alexa mohón ivott és úgy érezte, rögtön felemészti a perzselő gyönyör, de a bájitaltan tanár is valami hasonlót élhetett át, mert mély hörgés hagyta el ajkait.

Pár perccel később már kifelé osontak, bár az ájult házasok még ágyúszóra sem ébredtek volna föl.
Piton rögtön észrevette Alexán a friss vér okozta változásokat, és ámulva figyelte a lány halványan fénylő, márvány-fehér bőrét, telt vörös ajkait, feneketlenül mély sötét szemét, és életre kelt haját. Nem tudott betelni a látványával.

Alexa leplezetlen áhítattal bámulta a férfit, aki szintén hasonló változáson ment keresztül, és most egyszerűen úgy nézett ki, mint…mint, egy vámpír. Igen, ez a legmegfelelőbb szó rá. Miután beértek a fák közé ismét belekarolt a bájitaltan tanárba, de ezúttal nem sokon múlott, hogy ne kezdjen el remegni. A hideg, szó szerint hidegen hagyta, de a pillangók a gyomrában egyre vadabbul kergetőztek, egyre szédítőbb táncba fogtak.

Perselus többször is nagy levegőt vett, de aztán csak kifújta és nem mondott végül semmit. „Észnél kell lennem, hisz mégiscsak a diákom. De egy igen különleges diák. Ha jobban bele gondolok, amilyen ügyesen álcázta eddig magát, akkor ezt sem lesz nehéz neki titokban tartania.” Hirtelen komisz kisfiúnak érezte magát, aki kitervelt valami rossz tréfát, és izgatottan várja, hogy lebukik-e vele, és ez nem volt ínyére. Szerette volna megmondani Alexának, hogy mennyire szereti, de még csak egy napja ismerték egymást, és egyáltalán nem biztos, hogy a lány viszonozná érzéseit.
„Túl sok a „de”, meg a „ha”. Inkább nem mondok semmit, akkor nem érhet kellemetlen csalódás.” Ezzel sóhajtva kiengedte az addig visszatartott levegőt.

Alexa elmosolyodott, mikor észrevette, hogy milyen zavarban van a tanára. Valahogy tetszett neki ez a játék, sőt, szerelmes lett Perselus Pitonba, a bájitalok utolérhetetlen mesterébe. Ugyanakkor neki is átfutott a fejében az a gondolat, hogy ezt az iskola szabályzata tiltja. „Végülis, idén végzek, csak nem lesz belőle baj.” A szeme sarkából Pitonra sandított, aki újabb adag levegőt fújt ki, és szemmel láthatóan nagyon el volt merülve a gondolataiba. Alexának nem volt szüksége arra, hogy letapogassa Piton gondolatait, azokat anélkül is kitalálta. Tiszában volt vele, ha ő nem kezdeményez, akkor soha nem történik semmi, ha pedig nemet mond… De előbb jusson el odáig. Vett egy mély levegőt és megállt Pitonnal szemben. A tanár nem számított erre, és a lendület tovább vitte, egyenesen Alexa karjaiba.
A lány agya őrülten dolgozott azon, hogy vajon mit kellene mondania, de a végén egyszerűen csak megfogta Perselus fejét, magához húzta és szenvedélyesen megcsókolta.

Perselus miután majdnem fellökte Alexát, azon gondolkozott, hogy megcsókolja-e a lányt, de mielőtt alaposabban is elemezhette volna a helyzetet, az magához húzta és érzékien megcsókolta. Eszébe se jutott tiltakozni. Szorosan megragadta a lány derekát, majd beletúrt fényesen csillogó hajába, hátrafeszítette a fejét, hogy nyaka szabadon kérethesse magát. Óráknak tűnő percekkel később heves csókokkal hintették egymás száját és nyakát. Piton teste megfeszült és érezni akarta a lány minden porcikáját, meg akarta ízlelni a vérét. Vadul tépni kezdte a lány ruháját, de Alexa sem kímélte Piton köpenyét. Lehajította a földre, majd lerángatták maradék ruháikat, és a köpenyre döntötték egymást. Ha most valaki arra járt volna, azt hitte volna, hogy két kísértet ölelkezik a domboldalban.
Piton óvatosan a lány fölé feküdt, majd halk nyögést kapott válaszul a nyakára lehelt csókért.
Elégedetten mosolygott, majd egyetlen mozdulattal beleharapott az előtte lüktető nyakba. A vér olyan erős volt, hogy szinte marta a torkát, de ugyanakkor mámorítóan édes ízű. Nem tudott vele betelni, de most erőt vett magán, hisz nem akarta, hogy Alexa elájuljon.
A lány halk sikollyal megfeszült alatta és kéjesen vonaglott, ahogy Piton a vérét itta.

Újra megkeresték egymás száját, és szinte falták egymást. Alexa most már minden porcikájában reszketett, annyira kívánta ezt a férfit. Türelmetlenül felhasította körmével a férfi nyakát, és mohón rávetette magát, majd nagyokat nyelve kapaszkodott Perselusba. Piton pár korty után eltolta magától.
„Elég lesz. Nekem már nagyon erős a vérem.” Küldte gondolatban ezt az üzenetet Alexának, mire a lány csalódottan felnézett rá, de arca hamarosan türelmetlen vágyakozást tükrözött, és Piton most már nem feszítette a húrt. Egyetlen mozdulat. Mély, meleg, megrázó és egyre csak többet követelő mozdulat. És Alexa pontosan erre a mozdulatra várt eddig, és mikor megkapta, sikoltva, zihálva vájta körmét Piton hátába, majd egy pillanatra megdermedt, arca kipirult, és mosolyogva legyezgetni kezdte magát.
„Ezt át kell élni ahhoz, hogy tudd, milyen érzés…” Gondolta a lány. Piton teljes mértékben egyetértett a lánnyal, mert jó maga is alig bírta pár másodperccel tovább, majd egy mély hörgéssel hátrafeszült a háta, és beleordított az éjszakába.
Nem beszélgettek többet, csak feküdtek egymást szorosan ölelve a köpenyen, és nézték a csillagos eget, míg el nem nyomta őket az álom. Már nem látták, ahogyan értük jön a köd, hogy visszavigye őket az otthonukba.

Perselus Piton reggel a saját ágyában ébredve, a különös álmon rágódott. Egyszerűen olyan valóságosnak tűnt, mintha megtörtént volna mindaz.
„Túl sokat képzelek oda, ahol semmi sincs. Ez csak egy álom volt. Biztosan sokat ettem vacsorára és az megfeküdte a gyomrom.” Piton ezt az egy megoldást találta elfogadhatónak. Lassan felkelt és a tükörbe nézve megállapította, hogy teljesen emberi a kinézete. Felöltötte magára a felöltőjét és a talárját, majd felindult reggelizni a nagyterembe.

Útközben összefutott egy csapat mardekárossal, de hiába fürkészte őket, olyan lányt, mint az álmában nem látott.
Kapkodva megette reggelijét, ami két zsömléből és lekvárból, meg egy csésze teából állt, majd visszament az alagsorba, hogy megtartsa a végzős mardekárosok bájitaltan óráját.
Szokásával ellentétben megállt a terem ajtajában, hogy egyenként megnézhesse magának a befelé csoszogó diákokat.
A sor végén leghátul állt egy fekete hajú, sötét szemű lány. Bár most nem tűnt annyira karcsúnak és a szeme sem csillogott olyan szikrázóan.
Piton megpróbálta magát megnyugtatni.
„Csak egy álom volt… Nem történhetett semmi…” Igyekezett nem feltűnően nézni Alexát, de csak rá tudott gondolni. Bosszúsan beviharzott a terembe, mielőtt a lány elhaladhatott volna előtte, és odalépett a táblához. Köpenye suhogva viharzott utána, majd felvett egy krétát és nagy lendületes betűkkel felírta a mai óra témáját: VÁMPÍROK.

Alexa döbbenten nézett Pitonra, mert egész idő alatt azon gondolkodott, hogy vajon álom volt-e amit látott, vagy sem. Erről csupán a nyakán található apró két kis lyuk árulkodott.
Hogy Piton ezt a témát választotta, nem lehetett véletlen.
Felnézett a mellette elhaladó professzorra, majd mintegy véletlenül, végigsimított a kézfején, és mélyen belenézett a szemébe.
„Nem álmodtunk, Perselus!” - Alexa annyi mindent akart volna mondani egyszerre, hogy egyszerűen semmi nem jutott az eszébe.

Perselus Piton egy pillanatra megdermedt, miután elhaladt Alexa Sands kisasszony asztala mellett. Bénultságát, Alexa hangja okozta, amint azt mondja neki, hogy nem álmodtak!
Perselus el akarta mondani a lánynak, hogy mennyire szereti, hogy nem árulhatják el magukat, és…

„Hagyd,...tudom, mit akarsz mondani” előzte meg a lány. „Nem kell miattam aggódnod... ez a mi titkunk…”

Ekkor egy kis szőke fiú majdnem felrobbantotta az üstjét, amiben a vámpírharapás ellenmérgét rotyogtatta, de inkább hasonlított folyékony sárra, mintsem áttetsző zöld folyadékra, és Pitonnak épp az utolsó pillanatban sikerült eltüntetni a főzetet.
Az óra további részében a bájitaltan tanár szándékosan kerülte Alexát. Amikor kicsöngettek, ő volt az első, aki elhagyta a termet.
Fekete talárja úszott utána a levegőben, ahogy szinte futott a szobája felé.
Gondolkodnia kell…
Időre van szüksége…
Nyugalomra…
Alvásra…
És… Alexára…

VÉGE