Írta: Avednay

Disclaimer: A Harry Potter-univerzumot Ms. J. K. Rowling alkotta meg. Minden jog őt illet. Én csupán kölcsönveszem a szereplőit, és ezzel semmiféle hátsó szándékom nincs.

Rating: PG-13

Típus: Songfic, Fluff

Warning: Az alábbi írás SLASH, vagyis homoszexuális témát dolgoz fel. Két férfi intim szerelmi viszonyáról szól. Ha zavar az ilyesmi, undorítónak tartod, kérlek inkább ne olvasd el! Nem célom senki megbotránkoztatása, érzelmeinek megsértése!

Megjegyzés: A dal, amire a történetet komponáltam: Queen-Las Palabras de Amor.Köszönet érte a szerzőjének, Brian Maynek!

*******
A szerelem szavai

Sosem felejtem el, milyen nehéz volt megtalálni a szavakat…

Don't touch me now, don't hold me now
Don't break the spell darling, now you are near
Look in my eyes, and speak to me
The special promises I want to hear
Las palabras de amor
Let me hear the words of love
Despacito mi amor
Love me slow and gently…

A karomban tartottalak ócska búvóhelyünkön egy borzalmas holdtölte után. Úgy kapaszkodtál belém, mintha az én kevély vállamtól remélted volna a megváltást, pedig még arra sem voltam méltó, hogy egyáltalán megérintsem a keresztedet. Falfehér voltál, kimerült és gyönyörű. Rám függesztetted komoly, borostyánfényű tekintetedet, és csak néztél némán. Tudtam, hogy azt figyeled, vajon felbukkan-e az arcomon a szánalom vagy az undor jele. Milyen bolond voltál! Hogyan is hihetted, hogy a látványod vagy az érintésed bármi mást is kiválthat belőlem, mint azt a reszketeg gyönyört, melyben akkor még csak néhányszor osztoztunk? Félelem ült a szemedben. Féltél, hogy a karom biztonságos melege illúzió csupán, és szétfoszlik majd, mint a telihold lusta felhőköpönyege az égen. (Drága bolondom! Hisz te voltál a mindenem: szerelmem, boldogságom, múltam, jelenem és jövőm.) Puha csókokkal borítottam fáradt arcodat, de éreztem, hogy a kételyeidet másképp kell eloszlatnom. A csóknál, ölelésnél erősebb bizonyságra volt szükséged: a kimondott szó erejére. Elengedtelek hát egy pillanatra, és mély levegőt vettem. Soha azelőtt nem okozott gondot szavakba önteni a mondanivalómat, ám akkor elakadt a szavam. Hullámzott az egész belsőm, mintha jeges örvény támadt volna remegő gyomromból. Szívem a torkomban dobogott, míg végre sikerült eldadognom azt, amit sem előtted, sem utánad nem hallott tőlem senki más:

-Szeretlek!

*******

Sosem felejtem el, milyen nehéz volt megtartani a szavakat…

One foolish world, so many souls
Senselessly hurled through the neverending cold
And all for fear, and all for greed
Speak any tongue but for God's sake we need
         Las palabras de amor
         Le me hear the words of love
         Despacito mi amor
         Let me know, this night and evermore…

Egész éjjel szeretkeztünk, amikor beköltöztünk a közös otthonunkba. Hangosak voltunk és önfeledtek. Milyen forrón öleltél, én édes, mohó szerelmem! Akkor végeztünk a Roxfortban, és tele voltunk tervekkel, vágyakkal. Az aurorképzőbe készültünk, és még nem sejtettük, hogy vérfarkasként te nem is nyerhetsz felvételt. Amikor elutasították a jelentkezésedet, minden megváltozott. Addig a Roxfort megvédett mindentől, váratlan ökölcsapásként ért hát a világnak ez az első elutasítása. Mindenfelé próbáltál munkát találni, persze sikertelenül. Az első kudarcok után már titkoltad betegségedet, de mindig lebuktál, és egy hónapnál tovább senki sem alkalmazott. Nyugtalan lettél, keserű, és egyre csendesebb. Már nem beszéltünk egymással olyan nyíltan, mint régen. Eltávolodtunk egymástól. Nekem ott volt James és Lily, akik ugyanazt az utat választották, mint én. Most már tudom, hogy jogosan érezted magad kirekesztettnek közöttünk. Próbáltam lelket verni beléd szavakkal és a szerelmemmel, de egyre nehezebben tudtam közel férkőzni hozzád. Elzárkóztál a külön kis világodba, amit önsajnálatból és keserűségből építettél magadnak.
Az ágyban is néma maradtál, mintha gondolatban máshol jártál volna. Nem osztottad meg velem a fájdalmadat, csalódottságodat, azt gondoltad, úgysem érteném meg, hiszen nekem minden sikerült, amibe csak belefogtam. Sajnáltalak. Túl önfejű és ostoba voltam, hogy magamtól rájöjjek: nem részvétre, sajnálatra van szükséged, hanem arra, hogy közönséges emberként kezeljenek. Emlékszem a legkomolyabb veszekedésünkre: azt ordítottad, nem bírod elviselni, milyen szánalommal nézek rád, a „bukott vérfarkasra”. Én részeg voltam, még annyi tapintat sem volt bennem, mint egyébként, így azt feleltem: „hiszen tényleg az vagy!” Akkor elrohantál, és én nem mentem utánad. Ez volt a legnagyobb hiba, amit életemben elkövettem. Mert aztán rendszeresen el-eltűntél. Először azt hittem, van valakid, és a poklokat éltem át, amíg haza nem jöttél, de aztán… igen, aztán elkezdtem gyanakodni rád. Folyt a háború Voldemort ellen, és tudtam, hogy sok sötét teremtmény átállt hozzá. Olyan lények, akiket a varázslótársadalom kiközösített. Vámpírok, óriások, vérfarkasok… Elhitték Voldemort ígéreteit, és nem is lehetett őket hibáztatni, hiszen csak a jogaikat szerették volna végre megkapni. Könnyebb volt a hiúságomnak azt hinni, hogy eleged lett a megaláztatásokból, és átálltál a sötét varázsló oldalára, mint azt, hogy megcsalsz. Mindketten tagjai voltunk a Rendnek, és úgy tűnt, egyedül akkor találsz magadra, amikor a rád bízott feladatokat viszed véghez. Akkor már alig szóltunk egymáshoz, pedig szerettelek, ugyanúgy szerettelek, mint azelőtt, de már nem bíztam benned. Aztán eljött az a borzalmas éjszaka, amikor James és Lily meghalt. Végre rádöbbentem, hogy mekkorát tévedtem, de nem tudtam elmondani, nem tudtam bocsánatot kérni, elmondani mennyire szeretlek. El kellett kapnom Petert. És aztán… aztán vége volt mindennek. Utoljára a minisztériumban láttuk egymást. Mindkettőnket kihallgattak. Engem az aurorok hurcoltak be Kuporhoz, éppen amikor téged elengedett. Olyan megvetéssel és gyűlölettel néztél rám, hogy meg sem próbáltam magyarázkodni, persze nem is lett volna rá idő: már rángattak befelé. Egyetlen szót kiáltottam csak neked, a legfontosabbat. Elfordultál, és keményen felszegett fejjel, egyenes tartással távoztál. Abban a pillanatban megszakadt bennem valami. Nem érdekelt, hogy mi lesz a kihallgatáson, hogy bűnösnek találnak-e, hogy mit tesznek velem. Nélküled úgysem volt már értelme semminek. Mindentől megfosztva, mindenről lemondva léptem át azt a küszöböt. A folyosó rideg, fehér falai még gúnyosan visszhangozták előbbi kétségbeesett kiáltásomat:
-Szeretlek!

*******

Sosem felejtem el, milyen nehéz volt elveszteni a szavakat…

This room is bare, this night is cold
We're far apart and I'm growing old
But while we live, we'll meet again
So then my love we may whisper once more: „It's you I adore”
         Las palabras de amor
         Let me hear the words of love
         Despacito mi amor
         Touch me now…

Tizenkét évig tartott fogva a némaság Azkabanban. Nem a dementorok közelsége vagy a bezártság érzése mardosott leginkább, hanem a végtelen, üres csend. A csend maga a volt a pokol. Csak akkor hallottam emberi hangot, amikor a dementoroknak köszönhetően újra és újra átéltem életem legszörnyűbb emlékeit: az öcsém halálát, James és Lily halálát, az elvesztésedet. A szép emlékek mind kitörlődtek, csak a fájdalmat és a haragot láttam magam előtt. Az emlékeknél csak a valóság volt rosszabb: egyedül kuporogtam sivár cellámban. Piszkos lettem, elhanyagolt és sovány. Izmaim elsorvadtak. És a csend körbefont, foglyul ejtett, mint valami hatalmas, puha és kíméletlen pók. Néha hallottam, ahogy a többiek magukban beszéltek, de hamar elcsendesedtek. Én a te arcodat láttam a korhadó falon, a foszladozó plafonon, a rácsok halovány fényén is. Hozzád beszéltem eleinte. Ezerszer is kértem a bocsánatodat, a szerelmedet. Olyan élesen láttalak magam előtt, hogy gyakran csak a falak hideg, nedves érintése térített vissza a valóságba. Lassan tudatosult bennem a hiányod, és már nem beszéltem többé a falaknak. Megtanultam együtt élni a csenddel, és megtanultam a magam hasznára fordítani. Némán meghúztam magam, és elhatároztam, egyszer kikerülök innen, bebizonyítom az ártatlanságomat. Csak azt nem tudtam, téged vajon visszanyerhetlek-e még. Beleolvadtam a némaságba, a részévé váltam, úgy, ahogy az az én részemmé. Nem szóltam többé, de amikor feljött a telihold, és megvilágította az ablakom rácsait, a szívem vadul ordította:

-Szeretlek!

*******

 Sosem felejtem el, milyen nehéz volt visszanyerni a szavakat…

Las palabras de amor
Let us share the words of love
For evermore…

Ott álltam az ajtód küszöbén és képtelen voltam megszólalni. Csak néztük egymást megrendülten és félve. Egy éve tudtad meg az igazságot. A Szellemszálláson nem futotta többre egy baráti ölelésnél. Habár azóta tartottuk a kapcsolatot levélben, a személyes találkozás mégis más volt. Egyikünk sem tudta, mit kéne mondani, hogyan kéne kezdeni. Zavartan beinvitáltál. Nem beszéltünk az érzéseinkről, a mindennapi kis szükségletekre koncentráltunk. Enni adtál, és végre megfürödtem. Elmeséltem mi történt a Tusán, és már mindketten tudtuk, hogy újabb háború kezdődik hamarosan. Komoran néztük az üres kandallót, mintha egy láng fellobbanását vártuk volna. Végül te tetted meg az első lépést: hátrasimítottad vizes hajamat az arcomból. Félénken közelítetted ajkadat az ajkamhoz, és lágyan megcsókoltál. Mintha mázsás súlyt emeltél volna le a mellemről, egyszeriben helyére került minden. A karodba olvadtam, oda, ahová mindig is tartoztam. A szemedben saját vágyam tükröződött: egyek voltunk megint, mint régen. Az újra megtalált boldogság viharos erővel söpört végig a testemen, és tizenhárom év után először suttogtam neked:
-Szeretlek!

******* 

For evermore!

Most te tartasz engem védelmezőn a karodban, mint valaha én téged. A gyűlölt családi ház sem tud megálljt parancsolni szenvedélyünknek. Te persze aggódtál: mi lesz, ha Harry megtudja, mit fognak szólni a többiek, de azért csak ölelsz mohón és önfeledten. Mint húsz éve. Engem nem érdekelnek a többiek, csak Harry. De még nem is jött rá senki. Tegnap Tonks megkérdezte, van-e barátnőd. Észrevetted vajon, mennyire tetszel neki? Persze, hogy nem. Senki mást nem látsz rajtam kívül, ahogy én is csak téged akarlak. Így kell lennie: te meg én, örökre együtt. Lázasan köréd fonom a karomat és a lábamat, és szenvedélytől elfúló hangon nyögöm:

-Szeretlek!

Vége

2003. dec. 20.

- Sirius Black emlékére -