- Ma van vége tíz éve a háborúnak – gondolta Perselus Piton, Roxfort volt bájital- és SVK tanára egy szomorú estén, munkája fölé hajolva.

A harcok után élete visszatérhetett volna a rendes kerékvágásba. Bebizonyította az auroroknak, hogy Dumbledore megölése egy nagyszabású terv része volt, amely segítségével sikerült a Sötét Nagyúr közelébe férkőznie annyira, hogy segíthesse a döntő pillanatban Harry Potter és segítői dolgát.
Nem került az Azkabanba, de jutalmat sem kapott. Albus Dumbledore halála túl fájdalmas emlék volt mindenki életében.

Megpróbálta visszakapni állását Roxfortban, de Minerva, az új igazgató nemet mondott. Köszönte Piton háborús érdemeit, de a társaságából többet nem kért.
Volt tanítványai is elfordultak tőle. A mardekárosok megvetették, a többiek eddig sem szerették.

Hirtelen teljesen új életet kellett kezdenie. Nem volt otthona, munkája, egzisztenciája.
Néhány évig alkalmi munkákból élt.

Néha a segítség váratlan helyről érkezik. Piton egy nap állásajánlatot kapott, amire égetően szüksége volt. Mégis habozott elfogadni, hiába ígérkezett izgalmasnak a munka. Az állásajánlatot ugyanis volt tanítványa, Neville Longbottom tette.

Neville az évek során sokat változott. A háborúban hősiesen harcolt szerelme, Luna oldalán, akit aztán feleségül is vett. Született két gyermekük, közben pedig szép karriert futott be nemesített különleges növényeivel. Gazdag lehetett volna – nagyon gazdag -, ha nem költötte volna minden pénzüket felesége hóbortjaira. Szabadnapjaikon és hétvégén a kis család felkerekedett, és rejtélyes kirándulásokat tettek titokzatos lények után nyomozva, ismeretlen növényeket kutatva. Nem is sikertelenül – több olyan növény- és állatfaj egyedeit fedezték fel, amely addig csak legendákban létezett.

Neville élvezte ezeket a kirándulásokat, hétfőre mindig kipihenten és feltöltődve térhetett vissza a munkába. Imádta életét, családját. Boldog volt.

Egy új ötletén gondolkodva eszébe jutott volt tanára neve. Tudta, ő lenne a legalkalmasabb a feladatra, de nehezen szánta rá magát az állásajánlatra. Már rég nem félt a férfitől – túl sokat látott és tapasztalt a háborúban -, ráadásul azok közé az emberek közé tartozott, akik elismerték, szükség volt Pitonra Voldemort legyőzéséhez. De azt is tudta, hogy nem sokat változott az évek során. Szerényen él, nem kap munkát, de büszkesége a régi. Végül mégis ajánlatot tett neki. Sejtette, hogy a válasz nem lesz, de azért próbát kellett tennie.

Meglepetésére néhány nap múlva felkereste volt tanára. Gúnyos volt, arckifejezése felsőbbrendű, mégis megtört és üres. Mint aki már nem vár semmit az élettől.

Piton rég érzett lelkesedéssel vetette bele magát új munkájába. Végre valami kihívás!
Neville-hez nem sokat szólt, de többet nem próbálta bántani. Elismerte a férfi bátorságát. Öt éven át megkeserítette mindennapjait, mégis ő az, aki segít neki.

Neville-nek hatalmas boltja volt, tele szebbnél szebb és különleges növényekkel. Az üzlet mögött volt a labor, ahol az alkotó munka folyt. Piton feladata az volt, hogy segítsen volt tanítványának olyan növényeket nemesíteni, amelyek valamilyen fontos bájitalt teremnek. Hamarosan elkészült az első növény, amelyből levelei összezúzásával sebzáró kenőcs fakadt, majd azt követte a többi különlegesség.

A bolt forgalma megduplázódott, Piton alkalmazottból társsá lépett elő. Anyagi gondjai megszűntek. Pénze volt – csak minden más hiányzott.

Az egyedüllétet megszokta már élete során, de most még magányosabb volt. Neville-lel ha nem is baráti, de kölcsönös tiszteleten alapuló viszonyt alakított ki. Mással alig tartotta a kapcsolatot. Munkája volt az élete.

Szegény Neville! Miután alkalmazta Pitont, egyfajta zarándokhellyé változott boltja. Összes volt osztálytársa felkereste csak azért, hogy közölje: nem normális. Egyetlen ember jött el csak azért, hogy megmondja: jól döntött. Mindenkinek jár egy esély.
Ahogy telt-múlt az idő, barátai belátták: tántoríthatatlan. Lassan békén hagyták.

Piton általában hétvégén is a laborban dolgozott. Így történt ez azon a hideg januári szombat délutánon is, tíz évvel Voldemort halála után.

Egy asztal előtt ült, és egy virágot nézett. Most nyitotta ki szirmait. Ez volt legújabb bájitalt adó növénye.

Egy rózsa volt. Mélyvörös selymes szirmai puhán ölelték körül egymást. Levelei haragoszöld színben pompáztak. Már ránézésre is szemet gyönyörködtető volt. Illata pedig: mint egy mező, eső után, egy langyos tavaszi délutánon.

A virág különlegesen működött. Ha ajándékba adták egy hölgynek, enyhén megszúrták ujjait a száron található apró tüskék. Így tette lehetővé, hogy közvetlenül a véráramba jusson az az enyhe szerelmi bájital, amit a növény termelt.

A bájital nem okozott vonzalmat olyan ember iránt, aki nem tetszett az „áldozatnak”, de a már meglevő vonzalmat felerősítette.

Pitonnak a virágról egy nő jutott eszébe. Egy nő, akit évek óta nem látott. Egy nő, akinek arca olyan selymes lehet, mint a rózsa szirmai. Akinek a bőre olyan puha lehet, mint a virág levelei. És akinek apró nyelve olyan szúrós lehet, mikor – mindenkinél többet tudva – magyaráz, mint a rózsa tüskéi. A NŐ, akinek egész lénye erősebben hatott rá, mint akármilyen szerelmi bájital.

Neville hétfő hajnalban ment a boltba, megnézni, minden rendben van-e. Az öntöző bűbájok működtek, a páratartalom és a fény erőssége is pont megfelelő volt.

A laborba lépve megpillantotta Piton legújabb művét, egy gyönyörű rózsát. Mellette egy kártyán ott voltak a növény legfontosabb adatai. Ilyet mindig készítettek. Tartalmazta a növény tulajdonságait, képességeit, és egy ajánlatot arra nézve, mi legyen a neve.

- Igen, ez a szerelmi bájitalos. Végre kész. Éppen az utolsó pillanatban – gondolta Neville.

Pillantása ekkor a kártya név rovatára esett. Ezt Piton mindig üresen hagyta, társának hagyva a fáradságos munkát, hogy egy jó névvel még eladhatóbbá tegye művüket. Ennél a virágnál a név mező is ki volt töltve. Ennyi volt odaírva: „Hermione”.

Hetek múlva Piton hajnalban dolgozni ment. Meglepődött, hogy nyitás előtt fél órával már egész nagy sor tolongott a bejárat előtt. Alig tudott bejutni – mindenki utána akart nyomulni a boltba.

Hirtelen megakadt a tekintete a kirakaton. Egyetlen fajta virágból volt benne rengeteg, szív alakban elrendezve.

- Valentin nap – jutott hirtelen eszébe. Mindenkinek a szerelmi bájitalos virág kellene?

Közelebb hajolt a növényhez, amikor megakadt szeme a feliraton. „Hermione” állt a növény neve helyén. Ha képes lett volna rá, most azonnal elpirul. Azon az éjszakán nem csak gondolt a nőre, hanem a nevét is leírta?

Neville pedig észrevette, és így hagyta. De miért? Mire gondolhatott?

Neville a pult mögött pakolászott, amikor meglátta belépő kollégáját. Tisztán látszott arcán a meglepődés. Hiába, Piton is öregszik.

Tehát észrevette a virág nevét. Mit tesz most? Dühösen ráordít, hogy változtassa meg? Már késő. Minden fontosabb újságban így hirdeti: „Hermione - a szerelem virága”.

Meglepetésére Piton nem szólt semmit, csak köszönésképpen biccentett, majd dolgozni ment.

A virágnak a nap folyamán olyan sikere volt, hogy az alkalmazottaknak besegített Neville is. Piton segítségére is szükség lett volna, de nem volt hajlandó egy pult mögé állva rózsákat eladni. Nagy nehezen arra lehetett csak rávenni, hogy legalább időnként töltse fel a kiürült polcokat virággal. Éppen az üvegházból lebegtette ki a rózsákat, amikor – aznap sokadszorra – nyílt a bejárati ajtó. Odapillantott – mire a virágok majdnem a földön landoltak.

Az ajtóban egy harmincas nő állt. Arcát kicsípte a hideg, haja kócos volt a kinti széltől. A pulthoz lépett. Pitont nem vette észre.

- Szia Neville – köszönt.

- Hermione! – fordult felé örömmel a férfi. – Sejtettem, hogy benézel a napokban!

- Igen – pirult el a nő. Nem sokat változott iskolás évei óta, pedig háta mögött volt már egy válás – két évig bírta Ron Weasley-vel -, és több éves aurori pályafutás is. Az utóbbi néhány évben gyógyítóként dolgozott.

- Igazából a virág miatt jöttem. Láttam a hirdetéseidet. És a valóságban is gyönyörű – mutatott félszegen a kirakat felé. – Azt szeretném kérdezni, hogy rólam van elnevezve? Mert a Hermione elég egyedi név… és… és nem értem, miért pont rólam… úgy értem, ez egy szerelmi bájitalos virág. Nem… nem kellett volna ezt inkább Lunáról elnevezned?

Neville finoman felnevetett, majd a lányra mosolygott.

- Lunáról már vagy egy tucat virágot elneveztem – mondta. – De most rossz embert kérdezel. Nem én adtam a virág nevét, hanem a társam. – Hirtelen Piton felé fordult, aki eddig egy polc mellett álldogált, és a beszélgetést figyelte. – A virágot Hermionéról nevezted el, ugye Perselus?

Neville látta, ahogy Hermione csodálkozástól elnyílt ajkakkal Piton felé fordul, majd mélyen elpirul. Ugyanaz a gondolatsor játszódhatott le az ő agyában is, mint azon a januári hajnalon a férfiében. Piton elnevezett egy virágot volt tanítványáról. Miért?

- Igen, róla – válaszolta Piton mereven. Szemét Hermione szemébe fúrta.

- Nincs kedve sétálni egy kicsit? – lépett mellé a nő. – Séta közben elmesélhetné nekem a… történetét – mosolygott a férfira, majd a kezét nyújtotta.

Piton alig egy pillanatig habozott, majd igyekezett viszonozni a kedves mosolyt – nem sok sikerrel. Megfogta a felé nyújtott kis kezet, enyhén megszorította, majd az ajtó felé indultak.

- Azért kabátot vihetnél – szólt utánuk Neville, de süket fülekre talált. Kettejüknek már nem hallatszott a külvilág. Kézen fogva kiléptek az ajtón, és eltűntek a sűrű hóesésben.


Van amikor egy virág kezdete valaminek. Elmondja azt, ami szavakkal nem kifejezhető. Megnyit két szívet, összeköt két életet.