6

Ellectrico vexo

Bár sikeresen átfetrengte a napot, Eszesz mégsem úszta meg a délutáni melót. A lelkiismerete -vagy valami hasonló- kergette ki az ágyból, mely egyébként nem ágy volt, csak egy ócska matrac a földön, a nyirkos fal mellett. A fiúk még nem értek haza a déli portyáról, így hát úgy döntött, maga sem heverészik tovább. Felkászálódott, kimászott a szűk ablakon, s pár perc múlva már London utcáit rótta.

Konkrét úti célja volt: a mellékutca, melyben az a furcsa öregember a múltkor megajándékozta egy csomaggal. Nem csak a hetven körüli ipse volt bejáratos ugyanis az antikváriumba: a hely Eszesz egyik kedvenc boltja volt.

Most is, ahogy bekanyarodott a keskeny kis mellékutcába, elfogta a kellemes izgalom. Ma érkezik új szállítmány! A gondolat, hogy kedvére turkálhat a sok kincset érő régi album, enciklopédia és tankönyv között, szinte mámoros örömmel töltötte el.

Ahogy lelépett a keskeny, rozoga kőlépcsőkre, elfogta az a melankolikus hangulat, ami minden ittjártakor. Ócska kesztyűbe bujtatott keze nyomán halk nyikordulással feltárult az ajtó, felcsilingelt a csengő, s ő bent találta magát a kissé naftalinszagú, de számára oly kellemes helyiségben.

Mr MchHintosh, a bolt tulajdonosa egy kecsesnek épp nem nevezhető mozdulattal feltápászkodott székéről, és végigmérte a jövevényt. Miután megállapította, hogy nincs veszély, mert a kuncsaft már jópárszor járt itt, és ismeri a titkokat, visszazöttyent kilencven kilós habtestével a szerencsétlen bútorra, és foghegyről odavetette Eszesznek:

- Na, mi kéne, fiú?

Eszesz összehúzott szemekkel körbekémlelt, és seperc alatt felfedezte a fal mellett álló nagy kartondobozt – nem mintha ennek megtalálásához különösebb képességek szükségeltettek volna.

- Jött valami jó? – érdeklődött felcsillanó szemekkel. Odalépett a jövevényekhez, és leguggolt a kis rakás mellé.

- Ne fogdosd össze, Severus – morogta a kövér férfi egykedvűen.

Eszesz levette egyik piszkos ujját a már megfogott dobozszélről.

- Van valami nekem való? – tette fel a kérdést még egyszer, ezúttal kissé emeltebb hangon.

- Azt, peeersze, ha annyira vágysz rá, fiam. – Mr McHintosh felnézett a papírrendezésből, és még mindig erősen unott tekintettel végigmérte a fekete srácot. Arcán megjelent a szokásos rusnya, gúnyos vigyor, ahogy álmosan pislogó kék szemei végigsiklottak a törékeny testen. Csak azon vevőivel szemben alkalmazott ilyen lekezelő modort, akiknek mindig nagyobb volt a kíváncsiságuk, mint amilyen tömött a pénztárcájuk.

Eszesz már megszokta az ostoba vénember még ostobább megnyilatkozásait, úgyhogy csak vállat vont, és guggolva keresgélt tovább.

- Ma csak mugli könyvek jöttek – hallotta a háta mögött a rekedtes beszédet.

- Gány – vetette oda lazán Severus, és reménykedett benne, hogy a férfi sem ismeri ezt a szót – ő maga sem tudta, pontosan mit jelent, de James-től hallotta, és a másik srác is hasonló szövegszerkezetben használta. Mivel frankón leszerelőnek hangzott, ezt most muszáj volt elsütni.

- Jól van, kis csavargó – hagyta rá egykedvűen McHintosh. – Ezt imádni fogod.

Azzal visszaslattyogott a pult mögé, és keresgélni kezdett alatta. Gömbölyded, hájas hasa enyhén előrebukott, ahogy a férfi törzsét ledöntve kutatott az elnyűtt kötetek közt. A pult alá épített két vaskos polc meg-megreccsent, ahogy ide-oda tologatta rajta a könyveket.

Nem is tűnt volna olyan idősnek, ha jobban ügyelt volna a külsejére. De a jómódú polgár letörölhetetlen ismertetőjegyei ott ültek finoman rezgő tokáján, vastag combjain, dudorodó, de nem is kifejezetten nagy hasán. Feljebb tolta az orrán a félhold keretes szemüveget, majd egyetlen határozott mozdulattal (mely oly jellemző a kövérkés testalkatú emberekre) levágta a kezében tartott könyvet a pultra.

- Feuerbach enciklopédiája? – olvasta fennhangon Severus, majd felemelte a fejét, és farkasszemet nézett a másikkal. – Mit tud?

- Valójában feketemágia-szedet, de a cenzúra miatt nem ártott figyelni a borítószövegre. – Mr McHintosh elégedetten pislogott, és levette szemüvegét. – Kéne, mi?

- Még megfontolom. Belenéznék…  - jelentette ki a fiú, és higgadtan kontrollált hanghordozását megcáfolva, meglehetős sietséggel nyúlt a kötet után.

Kling-klang. Az ajtócsengő megint megszólalt, és nem sokkal ezután egy magas, elegáns ruhákba öltözött asszony lépett az üzletbe.

- Csak tessék, hölgyem – pattant fel McHintosh, mire Eszesz gúnyosan felhúzta a szemöldökét, és fejét gyorsan elfordítva, inkább az egyik szekrényt kezdte kémlelni. Ha Mr McHintosh észreveszi, hogy fintorog, a végén még rákeni, hogy ő ijeszti el a vevőket.

Pedig csak simán eldugott helyen van a bolt.

- Csak nézelődöm – húzta el a száját a hölgy, ahogy pillantása a poros asztalra esett. Eszeszt észre sem vette. Enyhe undorral végignézett a helyiségben, óvatosan a kezébe vett egy, még viszonylag tiszta könyvecskét, majd halkan köszönt és kisietett az ajtón.

- Nos, mit adhatok? – McHintosh kedélyesen meglapogatta a fiú vállát, és fáradt nyögéssel ismét helyet foglalt a széken. Nem mutatott kifejezetten csalódást, hogy a napszak egyetlen potenciális vevőjelöltje faképénél hagyta.

- Először is, ne érjen hozzám – hangzott a fogak közül szűrt válasz. Eszesz tréfából mondta így, mert tudta, hogy a férfi bírja a humort; a következő pillanatban már izgatottan lapozgatta a kötetet, melyről a hölgy érkezése (és öltözete) elterelte figyelmét.

- Mennyi? – kérdezte végül, szinte leereszkedően.

Mr McHintosh átlátott a szitán. Márpedig ha a fiút érdekli az áru, magasabb árat kell felszámítani!

- Neked hatvan – jelentette ki unottan, miközben felé sem nézett Severusnak.

- Sok – A gyerek az asztalon dobolt hosszú, halványbarna ujjaival. A férfi végignézett a piszkos, alaposan megnőtt körmökön, és megcsóválta a fejét.

- Ha nincs pénz, nincs üzlet.

- Harmincöt – szólalt meg Severus halkan.

- Ötvenöt – vágta rá táguló orrlyukakkal Mr McHintosh.

- Harminchét.

- Lassan haladsz felfelé, te fiú! Ha így folytatod, sose érsz el az én számjegyemig! – mondta gúnyosan a pocakos boltos.

- Az a célom – vont vállat a sötéthajú.

- Ugye tudod, hogy csak az ilyen koszlott csavargókkal alkudozom? – rázta a fejét lemondóan a férfi. – Mert tudom, hogy úgysincs pénzetek.

- És mert másnak úgysem kell a koszlott könyve. – A kölyök összepréselte a száját, és tűnődve nézett a másikra. – Harminckilenc?

- Na jó, egye fene. Ötven – vont vállat kéjesen mosolyogva Mr McHintosh.

- Negyven, érti, negyven! – csattant fel a kis Severus, mintha joga lenne bármit is követelni.

- Többet ér ez negyvennél – nézegette ünnepélyes arccal a kötetet a boltos.

- De nekem csak negyvenem van…

- Hja, kérem, azon nem segíthetek.  - ,,Kibújt a szög a zsákból” – gondolta kárörvendve a férfi. – Hát akkor sipirc, majd legközelebb.

- Van még valamije? – kérdezte a csalódott fiú, és megpróbált bekémlelni McHintosh háta mögé.

- Aranyos kis mugli kötetekkel még szolgálhatok – jegyezte meg gúnyosan a másik. – Tudod, ez egy antikvárium. Nem egy… khm… - sokat sejtető biccentéssel adta Severus tudomására, mi nem.

Eszesz elhúzta a száját, és még egyszer körülpillantott. Nem mintha nem lett volna kíváncsi a többi csempészárura – a használt varázskönyvek egész rakata a pult alatt borzasztóan csábította. De azért érdekelte a jóval legálisabb mugli részleg is. Elgondolkozva megállt a Poe-részlegnél, és nézte azt a kis helyet a polcon, ahol egy könyv hiányzott.

Azt vette meg az öreg fószer.

Neki.

Elmosolyodott. Előbbi dühe kezdett elpárologni. Ha McHintosh szórakozik vele, még mindig tönkreteheti! Valahol feljelenti, valahol lebuktatja, hogy varázskönyveket ad el, holott csak mugli boltra van engedélye. Egy pálcájatörött emberrel nem sokat cicóznak!

Bár az öreg nem mesélte sokszor, de mindenesetre elégszer. Pálcáját törte a minisztérium, mert varázstalanoknak adott el varázskönyveket. ,,Úgy vitték, mint a cukrot” – mormolta elégedetten, valahányszor eszébe jutott az eset. Sárvérű lévén nem nagyon zavarta, hogy a törvény szerint nem használhat mágiát többé. Meg persze… nem is volt szüksége rá. Eljött Wales-ből, és folytatta a boltot itt, Londonban – ezúttal bujdosó varázsnépek és mit sem sejtő muglik számára kínálta portékáit, kinek-kinek a neki való részlegből.

Severus bejáratos volt mindkettőbe. Hol mugli filozófusokat olvasott, hol használt, mágustanoncokoknak való tankönyveket vett – McHintosh nem is tudott kiigazodni rajta. A kölyök egyszerűen mindenevő volt – de lassan körvonalazódott az érdeklődési területe, és a férfi tudta már, mely műfajban tudja a legfelső értékig tolni az árat: feketemágia, gyógynövénytan és átváltoztatástan. Azonkívül a fiú egyszer megvett egy vaskos bájitaltan-szedetet, de a boltos gyanította, hogy csak annak vonzóan olcsó mivolta miatt.

Eszesz még álldogált pár pillanatig a mugli költők részlegén – aztán durcás szájjal a kijárat felé vette az útját. – Viszlát – kiáltotta vissza nem túl lelkesen Mr McHintoshnak. A férfi gúnyosan elvigyorodott. Tulajdonképpen imádta kizsákmányolni a kis csavargót. A szenvedélyes természetű, lelkes fiút sok minden érdekelte, szinte bármit el lehetett adni neki. Bár a kölyök mostanában már igyekezett megőrizni a hidegvérét, olykor még mindig hajlamos volt szinte állatias dühkitörésekre, s számtalanszor előfordult, hogy boldogan, egy ragadozó mosolyával arcán szaladt ki a boltból, hóna alatt új szerzeményeit szorongatva…

- Severus! – mordult fel a férfi, mielőtt a kölyök elérte volna az ajtót.

Eszesz visszafordult. – Ne szólítson így mások előtt, vili? – Ajkait durcásan lebiggyesztette.

- Mivel most nincsenek itt a kis barátaid, szólíthatlak a neveden, nem igaz? – McHintosh élvezte, hogy hatalmában tarthatja a gyereket.

- De ha Anthony-val jövök, kérem, ne nevezzen így – mondta halkan a fiú, és lehajtotta a fejét.

- Mindannyiunknak megvannak a magunk kis titkai, ugye, ugye… - a botos szinte boldogan lovagolt azon, hogy nem csak ő vonult illegalitásba: valamilyen okból kifolyólag Severus is bujdosik.

- Akar is valamit, vagy csak…

- Pénteken is lesz egy fuvar. Nagyon jó árut hoznak. – A férfi szárazon, gyakorlatiasan mondta ezt, mint a legtöbb üzletember, aki tudja, mit csinál.

Sev vállat vont és sarkon fordult. Az ajtóból még megjegyezte: - Legkésőbb szombaton jövök.

Az utcán lassan, egykedvűen ballagott. Időnként megrugdosta maga előtt a port – a cipőjének már mindegy volt. Méretben negyven körül lehetett a lába, a bakancs negyvenkettes volt. Úgy kellett kitömködnie, hogy ne essen le róla – egyébként szerette; fénykorában még látszott, hogy fekete a cucc, néhány férfias ránccal (lyukkal) az oldalán.

Ahogy az egyik omlatag fal mellett sétált el, hirtelen egy alak huppant le mellette. A falról ugrott le, ahol eddig valószínűleg a terepet figyelte.

- Severus? – vigyorgott gunyorosan az elsietni próbáló fiúra. Ahányszor az kitérni vagy előzni próbált, elé ugrott, és játékosan hátrált előtte. Sehogy sem akarta útjára engedni.

- Honnan veszed ezt? – kiáltott rá most már ingerültebben Sev; attól, hogy egy nála másfél fejjel magasabb, tolvajnál is tolvajabb srác zaklatja, enyhén szólva felment benne a pumpa: az a múltkori pofátlan szőke volt.

- Háát…. Mintha hallgatóztam volna a viskó ajtajánál, de már nem vagyok benne biztos… - Dorian könnyedén vállat vont, és továbbra is vigyorogva állta el Severus elől az utat, csak lassú haladást engedve neki.

Severus kis híján elvicsorodott; nagy elánnal mellbe lökte a másikat, és futásnak eredt –volna- a Theresa körút felé. Dorian azonban megragadta az egyik csuklóját, amit a sötéthajú csak egy erőteljesebb rántással tudott kiszabadítani. De végül is megtette, és folytatta a megkezdett nagy sikerű rohanást a várva várt szabadság felé. Már nem volt kedve verekedni, az óta az eset valahogy átgondolta a dolgot…

Meg akarta élni a szombatot, hogy elmehessen az antikváriumba.

- Hé, várj már!

Hallotta a háta mögött a cipőcskék dobogását – a cipőkét, melyek minden bizonnyal tökéletesen illettek viselőjük lábaira.

Nem állt meg, futott tovább, bár tudta, hogy a menedékre nem mehet: senki nem tudhatja meg, főleg ez a tuskó nem, hol tanyázik a banda.

Így hát csak keringett a városban ide-oda, bevágott egy-egy kocsi elé, és igyekezett lerázni kellemetlen üldözőjét. Meglepő módon ez problematikusnak bizonyult, a másik ugyanis szorosan a nyomában volt, és nem volt hajlandó lemaradni. Mikor Sev beslisszolt egy szinte észrevehetetlenül megbújó mellékutcába, a szőke megtorpant, elpazarolt egyetlen értékes másodpercet a helyzet analizálására, majd ő is sebesen bekanyarodott, és folytatta a kergetőzést. Vidám, s ugyanakkor végtelenül gúnyos kacajai a bandavezér fülébe csengettek. Egyre dühösebben rótta a köröket, és átkozta a szerencs…

Igen…Átkozni.

Dorian kíméletlenül tapadt áldozatára, szigorúan tartotta a maximum hat méteres távolságot. Jó futó volt, ezt újra és újra elismerte magával kapcsolatban. S ez segített neki abban, hogy ezt a fiút –remélhetőleg- az őrületbe kergesse.

Először az utcán látta meg –mily meglepő!-, ahogy a felé a lestrapált épület felé közeledett. Egyből tudta, hogy itt lesz valami. A kissrác úgy húzta maga után a lábát, mint aki igen rosszban sántikál. Bizonyára osonni próbált, de Dorian nevetségesnek találta ezt a módszert. A cipőtalpától kezdve a kissé szakadt, fekete kabátjáig irritálta a kis csavargó – és tetszett neki ez az intenzív érzelem. Bizsergett tőle.

Mikor az ajtóra tapasztotta a fülét, egy ideig nem hallott semmit. Aztán felkiáltottak odabent, hogy ,,Severus!”, és ő vigyorogva simult a kulcslyukhoz. Hát így hívják! Micsoda nevetséges mitológiai név.

Látta, hogy közeledik. Kitért hát. Elsietett arra, amerről a fiút előzőleg jönni látta, hogy mindenképp útba essen ,,Severusnak” ez az útrész ,,hazafelé”. Felmászott egy alacsony, oldalt megbúvó falra, mely valószínűleg egy házból maradt meg annó.

Mikor eljött a szent pillanat, leugrott mellé; és most üldözi. Micsoda remek ötletei vannak! Visszaadja neki azt a több utcás fogócskát, annyi szent. Ha nem is sikerül zsákutcába kényszerítenie, de megtáncoltatja egy kicsit azt a foszlott cipőjét.

Tulajdonképpen a csók miatt volt minden. Az a kis koszlott visszacsókolta. Nonszensz! Fel kellett volna háborodnia vagy valami hasonló. Így nem sikerült olyan jól a vicc. Polgárpukkasztás volt Dorian célja, nem enyelgés!

Mindezek ellenére, vagy éppen ezért, támadt egy ötlete. Mivel már nem az öreg Henry kitartottja volt, nem volt se zsebpénze, se lakása, még csak ennivalója és kézelője sem. A rokonok egyből kirakták a szűrét, mihelyt az öreg elpatkolt. Végül is örülhetett, hogy nem olvasták a fejére, miket is művelt a megélhetéséért. Bár a mostani helyzetén ez nem sokat változtatott volna.

Tehát kaja kell és szállás. Nem ismerte Londont. Társaság is kell, mely bevezeti az itteni életbe. És végül, munka kell – lehetőleg kissé más, mint eddig. Mi lenne, ha mások dolgoznának őhelyette? S nem kitartottakat nevelne, hanem rövid tízperceseket?

Mocskos pénzszerzési lehetőség, de ezek a buta csavargók… ugyan már, melyikért lenne kár? És ez itt igazán kompetensnek bizonyult. Visszacsókolt, az istenért, és egész jól csinálta! Ebből még bármi lehet, ha jól kitanítják. Szolgálhatja egész London szeszélyeit…

Megtorpant. A fiú ugyanis hirtelen megállt előtte, és lassan megfordult.

Dorian farkasszemet nézett a sötétbarna szemekkel. Féloldalasan elmosolyodott – a szokásos gunyoros-csábító mosolya volt ez, melynek tíz férfiből négy tudott ellenállni. És azok elhatárodottan heterók voltak.

Váratlanul Severusnak is felfelé görbült a szája sarka – de ez olyan gonosz kifejezést adott arcának, hogy Dorian vigyora akaratlanul is egy wattal halványabb lett.

A fiú zsebre dugta a kezét, és idetépő lassúsággal kihúzta ismét – immár egy fűzfavesszővel az ujjai közt. Olyan képet vágott, mintha épp készülne lefejezni (vagy lefejelni) a bürokrácia szörnyetegét.

Dorian kis híján előregörnyedt a nevetéstől. Óvatosakat prüszkölve (hogy megőrizze vonzerejét) kisimította a homlokába hulló vörösesszőke tincseket, és elégedett mosollyal fürkészte a másik vonásait.

Severus még mindig zihált, de nagyon büszkének tűnt. Dorian somolyogva nézegette a kusza hajú srác kezét, és benne a ,,halálos” fegyvert.

- Csak nem akarsz elnáspángolni? – érdeklődött végül derűsen.

A kis csavargó kihúzta magát, és higgadt mosollyal szemlélte a volt selyemfiút. Még mindig kissé kapkodva lélegzett, de már kezdett lenyugodni.

- Elletrico vexo – suttogta kéjesen, és a pálcát ráfogta a pimasz szőkeségre. Doriannek elkerekedett a szeme, és egész testében megborzongott.

-Bassz’, ez… - nyögött fel, és megkapaszkodott Severus vállában. – Ez… finom…

Az ifjú mágusnak szintén elkerekedett a szeme, de nem az élvezettől. Összeszűkített szemekkel meredt a rajta támaszkodó –és így több szempontból is igen közel álló- Dorianre, aki lassan kifújta magát. Elengedte ellenfele karját, és megpróbált megállni a saját lábán. Egy pillanatig még vágytól elködösült szemekkel nézett Severus íriszébe, majd megemberelte magát, tekintete kitisztult, jómaga pedig végigsimított saját megnagyobbodott szemérmén. Megnyalta az ajkát, és kérdően meredt a másik fiúra.

- Nem olyan átok volt, amilyennek tűnik – sietett leszögezni Sev.

- Átok? Okkult vagy? Ne hülyülj, ez pazar volt! Add nekem ezt a botot! – sóhajtott fel Dorian. – Ez a mágneses-elektromos-mittudoménmilyen sugárzás… ahhh…

Severus felvont szemöldökkel hátrálni kezdett. – Crucio – suttogta, de nem lendítette meg a pálcáját. ,,Mi a fene van ma mindenkivel?” – gondolta elképedve, és gyorsított a tempón.

Dorian ellenben vérszemet kapott. Halvány mosollyal ajkán közeledett a másik fiúhoz, és igyekezett úgy fordulni, hogy szájon csókolhassa. Sürgősen szüksége volt egy fiatal testre. Severus rémülten menekült, és újra meg újra kitért a fellelkesült férfiú elől. Mivel ilyenkor mindig szokása ott teremnie egy falnak, hogy galádul a csók elől hátráló ember mögé kerülve elzárja a menekülés útját, itt törvényszerűen nem akadt egy darab sem, és a fiú egy vad szökellést követően futásnak eredt.

Dorian kizártnak tartotta, hogy ilyen őrült merevedéssel hosszabb távon megkergessen bárkit is (maximum a szoba egyik sarkától a másikig lett volna hajlandó), így inkább leroskadt a legközelebbi ház tövébe, és szemlélni kezdte a kék eget.

Imái meghallgattattak, mivel nemsokára egy igen kíváncsi (és igen-igen tétova) Sev lopakodott vissza. Megállt, tisztes távolságra a szőke férfitól, és a nagy gondolkozásban egészen összeráncolta a homlokát. Hogy eshetett jól ennek egy ellectrico vexo? Hiszen az egy fájdalmas, ostorcsapásszerű, egész testes átok! Talán valami növényi szer hatása alatt áll? Akkor talán érthető lenne az átok elváltozása…

De hát ez egy nyomorult mugli! A szép, ámbár most már kissé poros ruhák igenis egy mugli fickót rejtenek, nem egy valamire való mágust! Hogy lenne ez képes bármit is kivédeni?!

Dorian kimerülten lihegett. A futás és az egész testét végigborzongató, orgazmusszerű érzés együtt megtette a magáért. Utóbbiról szólva, megállapította, hogy a szokásos ajzószerének túladagolása sem okozna ekkora gyönyört. Pedig annak aztán van összetétele! Nem csoda, olyan kapcsolatokhoz, amilyenekhez neki kellett…

Severus levonta a konzekvenciát: a mugli vagy beszedett valamit, vagy nemes egyszerűséggel nem normális. Eleve nem normális az, aki idegeneket csókol meg az utcán, miután szeretkezés közben kileste, majd kis híján meglopta őket.

Szerette volna kideríteni, mi ez az egész.

A másik jól volt, bár még mindig pihegett. Micsoda hatása egy ártatlan kis átoknak! Ki kéne vizsgálnia, hogy van ez a szerencsétlen összerakva... De ha a menedéken boncolja fel, Oscar sírni fog.

Dorian felnézett, és nem éppen meglepődve konstatálta, hogy a csavargó a kellemes bottal visszajött. Sejtette, remélte, hogy így lesz, most mégis valami kótyagos érdektelenséggel nézett a dolgok elébe. Nem értette, mi is történt pontosan, de most már úgy érezte, kissé nevetségesen viselkedett. A lényeg azonban az, hogy meg kell szereznie azt a botot! Óh, mennyi, mennyi pénzt kereshetne vele! Végignézett az idegen fiún –már nem volt a kezében az izé-, és hajlandó lett volna akár kedveskedni is az ajándékért. Még sosem hallott ilyen cuccról. Szerette volna tudni, mi ez az egész.

- Gyere velem – fintorodott el végül Severus, és kezét nyújtotta a földön ülő felé. Az elfogadta a segítő jobbot – bár előbb még egyszer végigsimított saját ágyékán, és pimaszul rebegtetett szemekkel elmosolyodott. A bandavezér, erősen kételkedve a másik épelméjűségében, felhúzta a férfit, és egy cinikus vállrándítást követően támogatni kezdte a menedék felé. Mindenáron tudni akarta, mi olyan különleges ebben a perverz alakban. Elvégre egy sötét átok alakult át rajta – nem is olyan kellemetlen irányban.

Sev a kabátjába dörzsölte a Dorian által megfogdosott kezét, majd gyorsan zsebre vágta, nehogy a másiknak még egyszer eszébe jusson ilyesmi.