Dorian álmosan nyújtózkodott a nagy kukasor takarásában. Hátát a falnak vetette; köpenye takaró gyanánt szolgált az éjszaka, most ezt a ruhadarabot vizsgálgatta, bontogatta le magáról. A kabát egyik kinyúlt ujja beakadt lábai közé; félálomban nyúlkált utána, s egyszer-kétszer ágyékán is végigsimított az elkeseredett hajszában.

Végül megemberelte magát, és lassan feltápászkodott. Reggel tíz körül járhatott az idő; bár már igen világos volt, a napok óta tartó hideg még mindig nem csitult el.

Tulajdonképpen csodálta, hogy nem fagyott meg az éjjel. Kiporolta az alvás alatt igencsak megbántalmazott köpenyt, majd körülnézett.

Hát, a helyszín tegnap este óta nem változott. Dorian még mindig ott álldogált, ahol akkor nyugovóra tért. Nem mintha ez mindig így lett volna: valahányszor macskajajjal, sajgó fejjel ébredt, az esti nyugvóhelye és a reggeli tartózkodási pontja valahogy elütött egymástól, s a köztük lévő távolság a nyakalás és a fejfájás mértékével egyenesen arányosan nőtt.

Ébredt már olyan idegen helyen, hogy több kilométert kellett gyalogolnia ahhoz, hogy valami biztos támpontot találjon a helyszín meghatározásához.

Most azonban minden rendben volt. Talán azért, mert józanul feküdt le, s józanul kelt fel.

Ezen felbuzdulva egykedvűen elindult az egyik mellékutca felé. Ha már Isten nem azzal kezdi a napot, hogy őt átveri, akkor csak-csak rámosolyog ma a szerencse.

Enyhén csípős volt a levegő; mosolyogva tűrte. Kissé halványsárgába hajló szép formájú fogai kivillantak, ahogy elhaladtában rámosolygott egy fehérnépre.

Már két napja nem evett; úgy döntött, ezen ma mindenképp változtat –mivel már úgyis befejezte a város felfedezését, itt az ideje a cselekvésnek.

A Theresa körút mellett elsétálva megpróbálta kizsebelni a tömegben az egyik ott álldogáló hölgyet; a nő, szépséges ruházatából ítélve kísérőre várakozott.

Ám mikor Dorian a gyakorlott zsebtolvaj gyakorlatiasságával a táskájába nyúlt, egy árva fillér nem sok, annyit sem talált. Csupán papírokat érzett, bizonyára levelek –vagy váltók, számlák!- voltak.

A fiú egy csöppet sem keseredett el. Még ez is megszokott volt számára. Gazdagnak tűnő hölgyek kész ,,udvartartással”, s valójában a csőd szélén állnak… Ismerős volt, nagyon ismerős.

Épp eleget látott már.

Továbbsétált; kellemes közérzete kerekedett a tettrekészségtől. A sarkon meglátott egy hentest –ide fog bemenni és bőségesen megebédelni, miután szerzett pár pennyt.

A következő utcából lekanyarodott egy kis sikátorszerűségbe. Annak első, düledező viskóján kis tábla ,,díszelgett”; Dorian nem tudta elolvasni.

Na nem mintha olyan rossz állapotban lévő felirat lett volna (bár valóban nem volt túl dekoratív) – a fiú egyszerűen csak nem tudott olvasni.

Lassú, komótos léptekkel haladt, ahogy a jóllakott csavargók szoktak. Mellőzte a settenkedést; egyvalamit ugyanis megtanult: ha az ember elég határozott fellépésű, még lopkodás közben is meggyőző lehet.

Így rabolta ki a gyengébb férfiakat és az asszonyokat, ha rávitte a szükség: piszkos, elhagyott mellékutcákat keresett, ahol biztos járással, könnyedén, urasan közlekedett – az áldozat csak az utolsó utáni pillanatban világosodott meg, hogy ez csak a látszat.

Most is, ahogy azt a fiút fixírozta, az egyik falhoz simulva, hosszú fekete kabátban – magában elégedetten megállapította, hogy megint ügyesen játszott. Az a kabát egész jó állapotúnak tűnt…

Elindult felé; már nem is a fiút látta, csak a sovány alakot a benyílásba simulni, és azt a meleg, meleg kabátot, melynek árán akár két darab kolbászt is lehetne venni.

Vagy rumot.

Megtorpant. A fiú mozgott.

Dorian gerincén végigfutott az ismerős bizsergés. Az alak ritmikusan mozgatta a csípőjét előre-hátra; hirtelen mozdulattal karjait is felemelte, és két oldalt megkapaszkodott a falban.

,,Nos” –konstatálta magában a szőke férfi -,,Ez vagy talált egy kellemes rést a ház mellett… micsoda ötlet, egy fallal baszni… Vagy, és ez a valószínűbb, ott van a szajhája a benyílásban.”

Közelebb lopakodott –igen, lopakodott-, és elégedetten állapította meg, hogy úgy is van, a valószínűség győzött.

Ez volt számára a kellemesebb magyarázat. Óvatos léptekkel a fiú mögé osont –egy pillanatra tekintete elmélázott a hátravetett hosszú, gubancos hajon-, majd megállapodott pár centiméterre a fürge, vékony testtől.

Összehúzott szemekkel figyelte áldozatát.

A fiú halkan zihált; látszott rajta: tudatában van annak, hogy nem érdemli meg a hangoskodás adta gyönyört. Egy ilyen helyen csak az szeretkezik, aki rászorul; márpedig aki rászorul bármire is, jogai, lehetőségei nincsenek. Aki szegénynek született, minden bizonnyal szegény módra étkezik, szegény módra szeretkezik és szegény módra hal meg.

Dorian szája széle pajkosan felfelé rándult, ahogy az alak olykor egy-egy óvatos nyögést hallatott. A nő még annyit se; szemét lehunyva, ajkait összeszorítva adta át magát a szeretkezésnek –minek is színlelt volna, s hallatott volna cifra, kéjes hangokat? Nem otthon volt. Nem férjével volt. Ki és mi várta volna el, hogy egyáltalán élvezze a kefélést?

A szőke férfi somolyogva állapította meg, hogy éppen ez a tényező az, ami annyira tetszik a nőnek. Az ócska rongybabaként állta az egyre sűrűbb lökéseket és az utcagyerek ölelésének kesernyés érzését; arcán olykor állatias kéjhullám suhant át, majd adta át helyét ismét a közönynek.

Dorian tudta, hogy ezeknek az ócska csavargóknak a zsebéből olykor több font is kisajtolható. Kellő ügyességgel. Mert hát ki az a merész ember, aki egy tolvajt akar meglopni?

Egyébiránt a vakmerőségen kívül csak pár csepp észre és rendkívül jó időzítésre van szükség.

Pontosan el kell kapni azt a pillanatot, amikor az elkövetőből lett áldozat tökéletesen védtelen és cselekvésképtelen –pénzecske el, aztán futás. És mivel ez a fiú éppen egy nőt gyúrt…

Dorian felvonta a szemöldökét, és magában elkezdett visszafelé számolni.

***

Eszesz több szempontból is elmélyülten foglalkozott Rosaline-nel, mikor hirtelen apró légfuvallatot érzett a tarkóján. Két perce sem volt hátra az elélvezésig, de erre összerezzent. A reflexei az évek során már eléggé be lettek járatva ahhoz, hogy tudja: már egy ilyen semmiség is jelezhet veszélyt.

De nem volt képes, egyszerűen nem volt képes megszakítani az aktust –az a maga egyszerű érzékiségével ellenállhatatlan bilincsként fonta körbe.

Egyébként is, ki a fene lenne képes rá?! Nem sokkal a csúcs előtt abbahagyni? Nem Sade márki bábjai vagyunk!

Beidegződéseinek engedelmeskedve levette kezeit a falról, és óvatosan bedugta kabátja lebenye alá, közvetlen a nagy, ormótlan zsebek mellé.

Így érezni fogja, ha…

Rosaline nem vett észre semmit. Legalábbis nem adta tanújelét semmiféle sértettségnek, amiért a fiú –úgy tűnhet- zsebre vágott kézzel dugja őt.

Eszesz ez alkalommal hálás volt környezete igénytelenségéért.

Habár lehetséges, hogy csak a lány lehunyt szemeinek köszönhette a dolgot.

Tovább mozgatta csípőjét, egyre gyorsabban és vadabban, mígnem már úgy érezte, nem is Rosaline áll előtte, csak valami, aminek ott kell lennie, feltétlenül ott, pont ott…

Összeszorította a száját –a lány mintha a csókja után kapott volna, de nem, ezt nem… Ki akar megcsókolni egy ilyen hitehagyott szajhát, ha mégoly tiszta is?-, s érezte, ahogy az ismerős bizsergés végigfut a gerincén.

A következő pillanatban Eszeszből kiszakadt a benntartott levegő; hatalmasat sóhajtott Rosaline bal válla mellé, a falba; feje előrebukott, s a lányon nyugtatva azt, még néhány utolsó, gyors lökést indított csípőjével, megfeledkezve a veszélyről, melyet nemrég észlelt.

Ekkor érezte, hogy valaki benyúl a zsebébe. Mikor elborította a gyönyör -mely egyébként nem volt oly nagy, mint amit ennyi munka után megérdemelt volna-, utolsó józan gondolatával még megmarkolta belülről zsebei durva szövetét, hogy minél nehezebben lehessen kifosztani.

Pár másodperc alatt felocsúdott a ködből; elengedte a zsebet, és hagyta, hogy az az idegen kéz belecsússzon kívülről… aztán, mikor érezte, hogy a tolvaj besétált a csapdájába, ismét megragadta a kis csomagot, immár annak kézfejével együtt.

Eszesz ott állt, kigombolt nadrággal, kezeiben kabátja belső fele felől megmarkolt zsebeivel és egy tolvaj kezével.

Reménykedett benne, hogy legalább Rosaline-ban lesz annyi lélekjelenlét, hogy segít eltenni a férfiasságát, és ő maga megpróbálhat hátranézni és megtudni, ki is áll mögötte.

Na és persze hogy az illető nem lesz gyakorlottabb verekedő, mint ő.

Valahogy most nem volt hangulata elpáholtatni magát.

***

Dorian meghökkenve bámult le saját csuklóira.

Fogoly volt. Hosszú ideje először ejtették át ennyire.

Az alak egy ideig nyugodtan állt –szapora légzése kezdett normálisra lassulni.

Tépelődni látszott –ha egy hát és egy nagy adag fekete hajtömeg látszhat tépelődőnek, hát akkor a fiú megtett minden tőle telhetőt.

Aztán –egy pillanat volt az egész-, gyorsan elengedte a kezét, és megpördült a tengelye körül.

Dorian megmosolyogta a látványt. A srácnak még annyi ideje sem volt, hogy eltehesse a farkát! Gondolatban vállon veregette magát, hogy milyen ügyes is az ő módszere.

Aztán rájött, hogy ezúttal nem sikerült. Arcáról mégsem olvadt le a mosoly –minden mindegy alapon. Meg hát aztán ha arra kerül a sor, igazán nem lesz olyan nehéz összeverni ezt a vékony fiút, bármennyire is aktív volt az imént.

Felnézett. Itt, a félhomályos utcában egészen feketének tűnt a másik tekintete. Mit forgathat a fejében?

,,Még mindig kirabolhatom” – jutott Dorian eszébe, és a gondolatra még szélesebben elmosolyodott.

***

Eszesz végignézett ,,támadóján”, s meglepetéssel vegyes kárörömmel vette tudomásul, hogy az illető sokkal jólöltözöttebb –s így értékesebb alapanyag a kirablásra-, mint ő. Főleg deréktól lefelé, ahol ő személy szerint kezdett már fázni…

Egy gyors, kapkodó mozdulattal szerszáma felé nyúlt, hogy eltegye, remélve, hogy az idegen nem fogja kihasználni a másodperces dekoncentráltságot.

Tévedett. A szépruhás tolvaj röviden, vakkantásszerűen felnevetett, s egy ügyes hátraarcot csinálva már futásnak is eredt.

Eszesznek pislogni sem volt ideje. Elöntötte a düh; abbahagyta a megkezdett mozdulatot, s nemes egyszerűséggel inkább összerántotta fekete ballonkabátja két szárnyát. Azzal már rohant is az arcátlan idegen után.

Rosaline csodálkozva szemlélte az előtte kibontakozó jelenetet, majd megvonta szép, gömbölyded vállát, és gombolkozni kezdett. Ő mára már végzett, mehet is haza.

Nem értette, mi történt itt, de úgy döntött, nem ártja bele magát a nemrég megismert kis banda mindennapjaiba.

***

- Állj meg! –üvöltötte Eszesz, és megpróbálta fél kézzel tartani elöl összefogott kabátját. Jobbjával pálcáját kezdte keresni, mely…

- A francba! -… a belső zsebben volt.

Dorian kacagással jutalmazta üldözője kitartó káromkodását. Átugrott egy nagyra nőtt gazcsomót, nevetve bukdácsolt egy darabig, majd újra felgyorsította a tempót, és berohant az első utcácskába, amit meglátott.

Emlékezete szerint ez majd kivezet a főutcára, onnan pedig szabad útja lesz a parkig. Az meg valószínűleg olyan népes ezidőtájt, hogy a srácnak akarva-akaratlan fel kell hagynia az üldözéssel.

Már csak egy dolog hibádzott. A kolbász.

Vagy a rum.

Nem szerzett egy pennyt se! Akkor meg mit is fog enni egész nap?

Úgy döntött, ezzel később foglalkozik. Elvégre London elég nagy város ahhoz, hogy találjon egy másik potenciális áldozatot.

Mert ez a mögötte loholó áldozat egészen más szempontból bizonyult potenciálisnak, aminek inkább a csaj, mint Dorian örülhetett.

Eszesz elfojtott egy kárörvendő kiáltást, mikor látta, hova kanyarodik be a pofátlan szőkeség.

Zsákutca.

,,Francba” – kis idő múlva Dorian megtorpant, és szemöldökráncolva nézegette a tőle körülbelül ötven méterre álló, omlatag házfalat, mely elállta útját. ,,Akkor mégse ez az az utca?”

Megfordult, és azt latolgatta, vajon mekkora esélye van arra, hogy óvatosan elslisszoljon gúnyosan mosolygó üldözője mellett.

Kisebb, mint nulla.

Hátrálni kezdett, és arcára költöztetett egy ajaklebiggyesztő, egykedvű félmosolyt. ,,Ez van, végül is mindegy” –üzente mimikája. Igyekezett magabiztosnak tűnni.

Háta a falnak ütközött.

Eszesz felső fogsora kivillant, ahogy egy minden eddiginél fenyegetőbb, vicsorgásszerű mosolyt villantott fel. ,,Megvagy.”

Nem volt hajlandó megbocsátani azt az alantas praktikát a falnál.

Benyúlt kabátja alá, és végre begombolkozott. Gyors kezekkel, szemét végig a szőke idegenen tartva.

Sötétbarna szemek néztek vissza rá, kissé zavarban, kissé kétségbeesve, de semmi esetre sem elveszve.

Eszesz nem állt meg; végigmérte a szemben álló huszonéves fiút, és megállapította, hogy puszta kézzel is képes lesz elintézni. Főleg egy ilyen dühroham szélén.

Dorian jól megnézte magának exáldozatát. Fiatal, ó de még mennyire, hogy fiatal. Tizenkilenc lehet, vagy még kevesebb. Jóval alacsonyabb nála, de strapabírónak néz ki, annak ellenére, hogy ijesztően vékony.

Már egészen közel volt. Dorian meg sem próbált hátrálni –elég röhejes próbálkozás lett volna-, a másik pedig még mindig egyre jött. Eszesz kényelmesen tördelte az ujjait, majd megállt, alig egy méterre a szépen öltözött betyártól.

Doriannek semmi kedve nem volt verekedni. Most, hogy jobban belegondolt, tucatnyi dolga volt ma, többek közt nála némileg pénzesebb fehérszemélyek elcsábítása, amihez tiszta és rendezett ruházat szükségeltetik.

Ha majd lerongyolódik, jöhetnek a pénzesebb urak is.

Belenézett a másik sötét szemeibe, és megvonta a vállát.

- Hagyjuk ezt –jelentette ki nemtörődöm hangon. Ez volt az első mondat, amit az idegennek mondott.

Eszesz fenyegetően összeszűkítette a szemét.

- Talán akkor kellett volna hagyni, mikor belekezdtél – susogta végül. Orgánumában nyoma sem volt engedékenységnek.

- Komolyan… nincs semmim. És neked se – szögezte le Dorian. Várakozóan nézett az alacsony, kissé sápadt kölyökre. ,,Ugyan már, mit akar ez itt?” – futott át az agyán. ,,Bár, valóban harcképesnek néz ki… hány éve lehet az utcán?”. A félhomályban rápillantott a másik halványbarnának tetsző bőrére, mely még sötétebb lesz, ha beköszönt a napos idő –a csavargók közös jellemzője, hogy lepaktálnak a nappal. Ha éjszaka aktívabbak is, kénytelenek olykor nappal is előjönni, és bele-belenyúlkálni a kinyitott boltok kevésbé figyelt áruiba.

Maga is sokat járőrözött az utcán – éjjel vagy nappal, mit számít az? Okos dolog lebarnulni, főleg, mivel az ilyesmi tetszik egy bizonyos embercsoportnak…

- Ha ezt tudtad előre, minek ártottad bele magad a dolgomba? –érdeklődött Eszesz. Gyanakodva méregette az előtte álló alakot, és felkészült a verekedésre. Ha másért nem, a bosszú kedvéért.

Dorian nem válaszolt. Elgondolkodva beletúrt a hajába, és megoldásért könyörgött az égiekhez. Végül tekintete megállapodott az izzó szemű csavargón, és hamiskásan elmosolyodott.

Hirtelen támadt ötlettel kinyújtotta a kezét, és megragadta a másik mellén a kabátot. Magához rántotta a kis sötét szeműt, és vadul megcsókolta. A vékony ajkak tiltakozás nélkül szétnyíltak a meglepetéstől, s Dorian zavartalanul körbejártatta nyelvét a másik szájában.

Eszesz visszacsókolta a puha szájat, bár a másik fiú inkább valami kíváncsisággal vegyes szépségérzetet, semmint vágyat ébresztett benne. Habár ezt könnyen betudhatta Rosaline kimerítő hatásának.

Dorian elengedte a markában tartott szövetet, és eltaszította magától a fiút. Vidáman felnevetett, s Eszeszt kikerülve futni kezdett.

Mire Eszesz felocsúdott, a szőke már a zsákutca vége felé járt. Újabb aljas praktika. És ezúttal sikerrel járt.

A fiú a dühtől remegő tagokkal indult vissza, a pince felé. Becsapottnak és megalázottnak érezte magát. Most csókolózott először férfival, és lám –máris elszalasztott miatta egy jó fogást!

Az idegen fodros fehér gallérjára gondolt –és kiverte a veríték, ahogy a zálogház borsos fizetségét elképzelte.

,,A fenébe ezzel a világgal” – zsebre vágta a kezét, s dühösen rótta az utcákat, hogy kitisztuljon a feje.

A pincébe már egy nyugodtabb, hideg fejű Eszesz érkezett. James a jöttére hangosan felkiáltott az örömtől, és kérdő szemekkel meredt a bandavezér durcás arcára. A kamasz most határozottan lehangoltnak látszott. Mindannyian megszokták már Eszesz hangulatingadozásait, melyek a sötét örömtől a gyerekes törés-zúzásig fajulhattak.

David fel sem nézett toldott-foldott kabátja javítgatásából: Eszesz most nem tűnt veszélyesnek.

- Rosaline? – kérdezte James reménykedő arccal.

- Ki? – kérdezett vissza szórakozottan Eszesz, miközben helyet foglalt Anthony mellett, és hanyag kézmozdulattal cigarettára gyújtott.

- A… a csaj. – James bizakodó arckifejezése egyszerre semmivé vált.

- Ja? Elment – vont vállat Eszesz, és letüdőzte a nyugtató hatású füstöt.

- Azt sejtettük, haver, de hányszor? – vigyorgott David, és felnézett rongyai varrogatásából.

Eszesz halványan elmosolyodott. Közelebb mászott a barna hajú fiúhoz, és elgondolkozva kihúzta a kezéből annak szakadt kabátját.

Előhúzta pálcáját (,,pááál-ca” – magyarázta lassan, tagoltan évekkel ezelőtt, mikor a fiúk egyöntetűen A BOT névvel illették azt), és az ócska szövetkupac fölé hajolva halkan suttogott valamit.

A lyukak szélénél az anyag összekapcsolódott, a nagyobb, már többször is megjavítgatott szakadások mentén pedig a ruha színénél némileg sötétebb foltok jelentek meg.

- Kösz! – vigyorgott hálásan David. Nem merte volna magától kérni.

James csalódottan pislogott az ablak felé.

- Elment? – sóhajtotta végül.

- Többször is – kacsintott David, aki most nagyon el volt ragadtatva a vezér képességeitől.

Eszesz flegma mozdulattal eltette a pálcáját, unottan hátradőlt, és a piszkosszőke James felé pillantott. Megint szájához húzta a cigarettát, és jólesőt szívott belőle. Nem válaszolt.

- Nem lehettél olyan pocsék, hogy utána egyből elszaladt – elmélkedett hangosan Oscar, a csodagyerek. Mindig példát mutatott ostobaságból és pofátlanságból. Olyankor is merte idegesíteni a többieket, mikor tisztán látszott, hogy ennek nem lesz jó vége. Eszesz csak úgy jellemezte magában: ,,nincs fejlett önvédelmi érzéke”.

Felemelte a fejét, és kihívóan meredt a kisfiúra. Oscar gyorsan lesütötte a szemét, de nem volt hajlandó bűntudatos képet vágni.

- Elletrico vexo. – Az átok hatására a fiú összerándult, szembogara óriásira nőtt, keze megremegett. Csak egy pillanatig tartott a zsibbasztó fájdalom, melyet egész testében érzett, s az elektromos csapás okozta borzongás hamarosan elmúlt. A megszokott figyelmeztető átok volt ez Eszesztől, melyet a csapat jól ismert.

- Ne légy pofátlan. – Eszesz lenézően végignézett rajta, majd visszafordult James felé: - Dolga akadt, hazament. Ne firtasd tovább.

James, bár nem egészen értette a második mondatot, valóban nem firtatta tovább. Eszesz unottan meredt a félhomályba burkolózó plafonra, és arra gondolt, nagyon nem itt van a helye. A meg nem értettség kesernyésen bizsergett benne. Megint szívott egyet a cigarettából.

Végignézett a szakadt társaságon.

James, akinek megvan a magához való esze: tudja, hogyan kell nőt, ételt, ruhát szerezni –de eddig, és nem tovább. Semmi máshoz nem ért, s gondolkodni sem igen képes. Közvetlen, baráti hangvétele tette kedvessé társai szemében a munkáscsaládból érkezett árva fiút.

David, aki akár még vihette volna valamire; középszerű, de nem ostoba. Ebben a környezetben azonban esélye sincs egy jobb jövőre.

Anthony. Anthony egyszer úgyis öngyilkos lesz.

Eszesz végignézett a limlomokkal teli szekrény mellett kuporgó, vörösesbarna hajú fiún. Anthony a tizenkilencedik éve felé járhatott, bár egyikük sem tudta, valójában hány éves. Nem akarta megmondani. Ő volt az első, akit Eszesz ,,felszedett”; szomorkás, megnyugtató társasága bírta rá később Jamest és Davidet arra, hogy csatlakozzanak a pároshoz. A barna szemek beletörődő, letargikus nyugalmat sugároztak. Ő volt a legidősebb csavargó, s ezzel együtt a legelkeseredettebb is.

Oscar. Az utolsó eresztés. Pár hónapja találtak rá a zöldségesstand környékén lévő szemeteskukák mellett. Elerőtlenedve, könnyező szemmel figyelte az odahajigált krumplihéjakat; a származása és neveltetése adta gőg nem engedte, hogy napok óta tartó éhségét csillapítsa. Barnásszőke haja már tele volt kosszal.

Megetették és idehozták. Jópárszor elszökött, de végül ittragadt.

Tom.

Közvetlen James és David után talált rá. A legkedvesebb zsákmánya volt. Néha belefeledkezett a félhosszú, szénfekete fürtök hullámának figyelésébe; a szomorkás, szürke szemek ártatlan naivságot sugalltak. ,,Vajon mekkora esély van egy kék szemű, fekete hajú fiú születésére? A géntartományok tekintetében igen kevés.” Engedelmes, okos fiú volt, könnyen betörhető, az ,,örök túlélő” fajta.

Eszébe jutott a furcsa idegen; a pimasz tolvaj, a jólöltözött csavargó. Szinte még érezte csókjának ízét. Elgondolkodva végigsimította ajkait, s nem vette le a szemét Tomról. Ismét felötlött benne a furcsa ötlet, mely egy ideje már érlelődött elméjében…

*az elletrico (a c-t cs-nek ejtve) olaszul elektromost jelent, de szókapcsolatból ragadtam ki, és hímnemre utal.*