- Hol a kölyök? – morogta Tobias rosszkedvűen, mielőtt lazacot lapátolt a szájába.

Felesége kezében megállt a villa.
- Én… nem tudom, Tobias. Azt hiszem, a szobájában – nyelt egyet, felkönyökölt az asztalra, és fáradtan tenyerébe hajtotta a fejét.
- Egyél – szólalt meg kedvesen pár pillanat múlva. Arcáról azonnal eltűnt a keserű kifejezés, mihelyst férjére pillantott, keze azonban ökölbe szorult az asztal alatt.

- Mért nem jött ki enni? – kérdezte Tobias, és gyanakodva fürkészte Eileent. –Mondtam, hogy ne hagyjon ki étkezéseket, legyengül tőle.

Eileen nem bírta tovább, szeme sarkában megjelentek az első könnycseppek.
- Mi az? – A férfi értetlenül meredt az asszonyra. – Most meg mi van?

Eileenből kitört a zokogás; leborult az asztalra, és hangosan, szívet tépően sírt.

- Eileen… mi a baj? – Tobias felpattant a hosszú asztal legutolsó helyéről, és gyors léptekkel elindult felesége felé. – Baj van Sevvel?
- Három napja, hogy eltűnt, Tobias – nyökögte az asszony, és könnyei közt felpillantott a férfira. –Három teljes napja. – Arcvonásaira most először düh és undor ült ki.

- Jézusom… mit… mit tettem már megint? – lehelte Tobias, és kétségbeesetten beletúrt a hajába. –Én… én.. Tudod, hogy olyankor nem vagyok magamnál, Eileen! Én szeretlek titeket!
Ő is könnyezni kezdett. Másnaposságtól püffedt, vöröses arcán bűntudat és a kezdődő elbutulás jegyei voltak.
- Nem voltál magadnál. Én ezt nem bírom sokáig, Tobias!
- Mondtam, hogy megpróbálok leszokni!
- Az nem elég! Az nem elég, te beteg állat! Félünk tőled! Rettegünk minden este! Figyeljük az ajtóneszeket! Tudod, mit mondott nekem a gyerek hat évesen? Anya, én is ilyen felnőtt leszek? Úgy nézett rám, mintha a halálos ítéletét várná!

- A te nevelésed! Én megmondtam, ha ellenem neveled a kölyköt, átvágom a nyakad! És erre mi lett? Ül a szobájában és utál!
- Azért utál, mert egy nyomorult, szar alak vagy!
- Te meg egy büdös kurva!

- Remek szülei vannak – sóhajtott fel Eileen. – Tudsz róla, mit műveltél pénteken?
- Megünnepeltem, hogy nyert a Manchester.
- Berúgtál, mint egy utolsó csavargó! Én…én… - a nő lezöttyent a székre, és fájdalmasan nézett maga elé. –Elég volt!

- Mit én, én? Talán nem voltam jó aznap este? – Snape gúnyosan elmosolyodott.
- Jóó? Szerinted jó nekem az, ha felrúgdosod a házimanókat, és szétvered a fél berendezést?! Te… te…
- Én? Én? Azok a vakarcsok ezt érdemlik! Rondák, mint a bűn!
- De az enyémek! – üvöltött fel a fekete hajú nő. –Itt minden az enyém volt!

- Volt! Megállapodtunk, nem? Neked is megérte, nekem is – Tobias unottan vállat vont, és letelepedett a székére. Könnyeinek már nyoma sem volt; labilis, kiszámíthatatlan érzelmi állapota félelmetes súllyal nehezedett a helyiségben lévő másik emberre.

- Nekem ugyan nem… -sóhajtott fel Eileen. –Kezdetben még jó volt… De a pénteket soha, soha nem bocsátom meg! – felnyögött, és arcát tenyerébe temetve ismét rákezdte a sírást.

- Hagyd már abba! – morogta Snape. –Ne mondd, hogy neked nem volt jó!
- Hiszen nem is emlékszel semmire! Ennyi erővel ki is irthattad volna a családodat! – vicsorogta a nő.

- Hát, arra szerintem emlékeznék – vont vállat a férfi.
- Nem hinném – állapította meg keserűen Eileen. –Arra sem emlékszel, hogy kis híján megerőszakoltad a tízéves fiadat.