- Tom! – Az ingerült kiáltás szinte kettévágta az éjszaka csöndjét. Egy toprongyos, szürke rongyokba öltözött magas fiú gyorsan összehúzta magát; háta kissé meggörnyedt a semmivé válás nagy igyekezetében.
Egy másik alak lépkedett felé, s fojtott hangon folytatta a megkezdett dorgálást:

- Hányszor mondjam még, hogy ne hagyd cserben Davidet? – A Tom nevű fiú bűntudatosan összefogta magán tépett barna ballonkabátját. – Ha nem őrködsz, sokkal nagyobb a rizikófaktora annak, hogy… - a könnyű fekete ruhákba burkolózott alak tűnődően végignézett társa értetlen arcán. – Nagyobb a lebukásveszély, érted? Ha nem őrködsz, elkapják a csendőrök, vili?
Tom óvatosan bólintott.

- Már megyek is vissza, Eszesz. Csak láttam azt az öregasszonyt, olyan gyöngének látszott…
- Te ne másokat rabolj ki őrködési időben! A környéket figyeld, világos? – a másik fiú fojtott, mély hangon beszélt. Egyetlen szemvillanással társa tudtára adta, hogy igencsak dühös.

Tom gyorsan bólintott, és már oldalgott is el a sarki kukák felé. David ott állt, az út mellett, arcán derűs mosollyal.

- Megvan! – suttogta titokzatosan. A másik kis csavargó erre megállt, és szemügyre vette David zsákmányát.
- Két kenyér? Az nem lesz elég egész napra! –rázta a fejét csüggedten. Eszesz ekkor ért melléjük. Hosszú fekete haját válla felett átvetve, szenvtelenül méregette a ma esti szerzeményt, majd Tomot.

- Elég lesz, ha csak azok kapnak, akik megdolgoztak érte – szólalt meg végül hidegen.

Tom búsan lehajtotta a fejét, majd hirtelen felkapta és Eszesz sötét szemeibe meredt.
- Még megdolgozhatok érte – susogta bársonyos hangon. Kezeit tétova mozdulattal zsebre vágta, és ide-oda helyezte lábain a súlyt, végig Eszesz szemeit kémlelve.

David elhúzta a száját, de nem kommentálta barátja módszereit. Tulajdonképpen kedvelte Tomot, csak egy baja volt vele: a fiú nyilvánvalóan nem volt nagy jellem, még kevésbé nagy lángész, s mindig épp annak adott igazat, aki meggyőzőbben beszélt. Eszesszel szemben pedig különösen alázatosan viselkedett. Bizonytalan karakter volt és örök álmodozó; gyakran kaphatta rajta az ember, hogy a szálláshelyükként szolgáló elhagyatott raktárhelyiség ablakán lesegetett kifelé, s halkan dúdolgatott. De még mindig jobb volt, mint Oscar az örökös elégedetlenségeivel és a fensőbbrendűségi maszlagával.

- Menjünk – jelentette ki végül Eszesz; megnyerte a tekintetcsatát, Tom immár ismét lehorgasztott fejjel állt. A három fiú rugalmas, ám fáradt léptekkel megindult a Theresa körút felé. Azzal a fajta eleresztett végtagú, laza csavargásjárással mentek, mely oly jellemző London bűnbe süllyedt szegényeire. Minden mozdulatukon látszott, hogy örökké készenlétben állnak, pofont adni vagy pofont kapni; elrohanni vagy visszaütni. Settenkedtek a földön, eggyé váltak az árnyékokkal, miközben talpuk szinte alig érintette a földet.

Oscar már várta őket. Egyenes tartással, arcán felsőbbrendű mosollyal álldogált a parkban, oldalán James-szel és Anthony-val. Utóbbi meglehetősen haragos kedvűnek tűnt, míg James csak somolyogva forgatta a szemét. Eszesz végighordozta rajtuk a tekintetét, majd unottan megszólalt:
- Fogás?

James lelkesen felmutatott egy női táskát, Anthony pedig egy fontot szorongatott a kezében. A fiúk pillantása Oscarra vándorolt.

- És te? – dugta zsebre a kezét álmosan David. Hatalmasat ásított, de végtelenül érdeklődve nézegette az előtte álló, arisztokrata fellépésű fiút. Oscar lila, selymes anyagú hosszúujjút és finom, zöld mintákkal teleszőtt mellényt viselt. – Te mit szereztél? – fordult felé Eszesz is.

- Azt, ami rajta van – jegyezte meg vigyorogva James. –Vagyis igazibó’ három fontot, de elverte ezekre a szarokra.

- Oscar! –meredt társukra leplezetlen döbbenettel Tom. –Ez igaz?
- Elvégre rendesen ruházkodnom is kell, nem nézhetek ki úgy, mint egy magadfajta proli – nézett rá fitymálva a kérdezett; csinos arcán határozottan rajzolódott ki az undor.

Eszesz tűnődve követte a tekintetét, s pillantása végül megállapodott az elsápadt Tomon. A srác majd’ vállig érő, vékony szálú hajával játszadozott a hűvös esti szél; a szénfekete, hullámos tincsek úgy lebegtek ide-oda, mintha valami fensőbb hatalom parancsára cselekednének. A halványszürke szemek szomorkásan néztek vissza a bandavezérre.

Megilletődve állapodtak meg Eszesz ugyancsak szakadt kabátján, majd visszatértek Oscar pökhendi arcára. Eszesz halványan elmosolyodott a könyörgő tekinteten. Tom is csinos volt, igazán csinos a maga ócska csavargó módján. Testére rásimult a toldozott-foltozott gönc, lábain csónaknyi, pár filléres cipő trónolt, melyen egyértelműen látszott, hogy nem a fiú mérete. A törékeny, túlságosan sovány alak rendíthetetlenül élt a hideg éjszakában, minden nyomora ellenére is.

- Megloptad a csapatot – hangzott végül a könyörtelen bariton.
- Egy rendes ember öltözéke mindig comme il faut – Oscar felemelt fejjel, bátran állta Eszesz tekintetét. – Csak azért, mert nem adok le minden fillért…
- Crucio.

- Ne! – Tom ijedten az arca elé kapta a kezét, és gyorsan el is fordult a földön fetrengő, fájdalmasan nyöszörgő alaktól.

- Comme il faut?! Fogd vissza az exhibicionizmusodat és beszélj rendesen a társaid előtt! Ezt a pszeudodoxiát pedig, mely azt hiteti el veled, hogy az öltözködésed segít majd a túlélésben, verd ki a fejedből! En bloc elegem van belőled! – suttogta izzó hangon a vezér.

- Mit mondott? –súgta oda a még mindig remegő Tom Jamesnek.
- A fickó csak ezen a nyelven ért. Eszesz minnyá megdumálja vele a dógokat – vigyorgott vissza a szőke, piszkos loboncú srác.

Tom visszafordult a komor elégedettséggel álldogáló Eszeszhez. James mondókáját sem értette.



*comme il faut /komilfó/: ahogy kell
en bloc /am blok/: mindenestül, teljesen, szőröstül-bőröstül (fr.)
pszeudodoxia: tévtan, téves tan, hamis tanítás