Harry: Na jól van. Ki akarok innen szabadulni, mielőtt végleg felmondanak az idegeim.

Hermione: Az enyémek is hamarosan új munkaadó után nézhetnének.

Ron: Kár, mert már kezdtem azt hinni, hogy te sosem veszted el a fejed. Most csalódást okoztál nekem!

Piton: Weasley, a csalódásokon már mindannyian rég túl vagyunk.

Ron: Igazán, professzor úr? Én azon vagyok, hogy volna még mit veszítenünk.

Hermione: Na igen, a Kondéros Kekszet a hasunkból.

Harry: Ne gyere már megint a gyomroddal!

Hermione: Igazán sajnálom, ha még tovább roncsolom az idegeidet, haver, de akkor is igazam van. Az egyetlen dolog, ami értékes, és elveszíthetjük, az ezaz étel. Jelenleg.

Piton: A idegeinken már nincs mit roncsolni.

Ron: Mitől lett ilyen beletörődő, tanár úr? A Kondéros Keksztől?

Piton: Nem, Weasley, csupán ráeszméltem szánalmas és kilátástalan helyzetünkre, miszerint ha így folytatjuk tovább, itt fogunk megrohadni.

Hermione: Az optimizmusa lesújtó, uram.

Harry: Egyet kell értenem.

Piton: Nem azért mondtam, hogy bíztassam magát, Granger.

Ron: Pedig lehetne egy kicsit bizakodóbb is, tanár úr, elvégre a maga dolga volna tartani bennünk a lelket.

Harry: Ugyan, Ron, lelkünk az még van. Ha majd haldokolva heverünk itt az éhségtől, akkor Piton professzor úr majd végre hajlandó lesz megmenteni.

Hermione: Elfelejted, hogy addigra ő is kinyúlik.

Harry: Ez igaz.

Ron: Akkor tényleg itt fogunk megrohadni.

Hermione: Legalább te lehetnél egy kicsit derűsebb!

Ron: Ne várd el, hogy tréfálkozzak, mikor egy sötét lyukba vagyok bezárva veletek, és az egyetlen dolog, amit elveszíthetek, az egy két éves Kondéros Keksz a gyomromban!

Piton: Mi tagadás, Granger, Weasley végre valósághűn festette le a helyzetünket.

Harry: Most megdöbbentett, tanár úr…

Hermione: Nem úgy volt, hogy nem szóltok egymáshoz?

Harry: Eltaláltad.

Ron: Mi egyéb lehet még ennél az őrnél?

Piton: A hája.

Hermione: Azon kívül semmi?

Harry: Hacsak nem akarod róla lesszaggatni a kabátját és megnézni a bélését, számodra semmi.

Hermione: Ezt meg hogy értsem?

Ron: Úgy étrsd, nincs nála semmi más, és hogy a bozótod alá szorult agysejtek kezdenek lelassulni.

Piton: Mit gondol, nem szóltunk volna magának, Granger, ha lett volna nála más is?

Hermione: Őszintén szólva ezt gondolom.

Harry: Csak nem? Szóval már nem csak éhes vagy, hanem önzéssel is vádolsz? Jó, elismerem, Ron megtenné, de biztosan nem, ha az életünk múlna rajta.

Ron: *gonosz vigyor*Ja, de csakis akkor. Aztán, mikor elalszotok, én felkelek, és levágom a fejeteket a tőle szerzett hatalmas hentesbárddal!

Piton: Weasley enyhén szólva ideges.

Ron: Vádoltunk ezzel már mást is, professzor úr.

Harry: Én még mindig a Nyugalom Szigete vagyooook!

Hermione: Oh, persze, én meg stuardes vagyok a Föld-Szaturnusz űrjáraton. Odavissza jegy negyven font, csak oda-jegy három font, és vissza százhúsz.

Piton: Kissé furcsán válogatja meg a hasonlatait.

Harry: De azt hiszem, a jegyek értékét tökéletesen határozta meg.

Ron: Mit számít az űrjárat! Ki akarok menni!

Hermione: Akkor azt javaslom, szállj fel az űrjáratomra, és ne gyere vissza!

Ron: *fülig vörösen* Ez célzás akart lenni?!

Piton: Ha az, akkor ne is álmodjanak róla.

Harry: Ugyan, hova gondoltok? Itt egyébként is kényelmetlen lenne…

Hermione: És azt te honnan tudod?

Piton: Nem tapasztalatból, az biztos…

Harry: A kérdés az, professzor úr, hogy maga tapasztalatból beszél-e…

Piton: *dühösen* Ez egyáltalán nem tarozik magára, Potter!

Ron: Hopp, úgy tűnik, az én barátom telibe talált.

Harry: Telibe, de el is ment tőle a kedve.

Hermione: Még jó! Gondoljatok bele, hány pontlevonást gyűjtöttünk össze idelent! Mire visszamegyünk Roxfortba, a Griffendél pontjai mínúszba mennek át!

Ron: Azt ne mondd, hogy még számoltad is! Az sem biztos, hogy valaha visszamegyünk!

Harry: Kezdek én is kételkedni benne.

Hermione: Látja, mit tett, professzor úr?!

Piton: Legalább abbahagyták egymás szekálását.

Harry: Maga ne szóljon egy szót sem, különben nem nyelem le azt a Kondéros Kekszet, ami már legalább fél perce fel akar jönni!

Piton: Mégis mi jogon osztogat nekem parancsokat, Potter?

Harry: A bűzös, gusztustalan gyomornedvek jogán, professzor úr, s remélem nem kerülte el a figyelmét, hogy maga ül velem szemben!

Ron: Igazán megtehetnéd a kedvemért, de akkor csak még sötétebb lenne a kedve…

Hermione: Miért, lehet ennél sötétebb is?

Harry: Te még nem láttad dühösen.

Piton: Szívesen megmutatom, Granger, ha kíváncsi rá.

Hermione: Valahogy elment tőle a kedvem, uram.

Ron: Ja, ez minden vágyunk, egy hetes éheztetés után fejmosást hallgatni!

Harry: Ha nem tűnt volna fel, ezen a napon csak egymást szapultuk.

Ron: És milyen jólesett!

Hermione: Oh, igazán? Akkor igazán visszajárhatnánk ide!

Harry: Ide vagyunk bezárva.

Hermione: Valóban?!!

Piton: Igen, Granger. Lehet, hogy magának nem tűnt fel, de ezek a rácsok akadályozzák azt, hogy kiléphessünk a cellából.

Ron felkel, odamegy az egyik rácshoz, megragadja, és megrázogatja.

Ron: Látod, Hermione, ez itt egy rács, és mélyen benne van a… (a rács kifurdul a helyéről, és Ron kezében marad)…Ó, hogy az a rühes…!

Harry:….(nem találja a szavakat).

Hemrione: (erősen káromkodik).

Piton: Weasley, maga idióta!

Ron: ÉN?! IDIÓTA?!

(Hermione egyre hevesebben káromkodik…)

Piton: Igen! Miért nem látta eddig?!

(Hermione feláll, és a falat kezdi rugdosni…)

Harry: És MAGA miért nem?!

(Hermione rádöbben, hogy a kőfalat mezítláb rugdosni nem kifizetődő dolog…)

Ron: Hermione, fogd már be!

(Hermione dühében a másik lábával is a falba rúg…)

Piton: Hallgatassa már el valaki ezt a nyomorultat, mielőtt felefedeznek!

(Harry odamegy a féllábon ugráló Hermionéhoz, és behúz neki egyet, a lány elterül.)

Harry: Na, most mindjárt jobb. De én nem hozom, a tiéd, Ron!

Ron: ÉN?! Miért én?!

Piton: Azért, mert maga miatt rúgott a falba másodszor.

Ron: És akkor más lett volna a helyzet?! Különben is, elfáradtam. Maga hozza!

Harry: Ron, vagy hozod, vagy megint biztosítom határtalan szeretetemről Piton professzort… Ne arra vidd, Ron, a másik irányba!