A magas, karcsú, homályköpenybe burkolózó alak szinte siklott a jéghideg, durva falú folyosón, az idomtalan, csupasz kőtéglák nem visszhangozták a lépteit sem. Már nyoma sem volt annak a pár pillanattal korábbi kényszerképzetnek, hogy a talárja ujjából oszlásnak indult zöldes kéz mered elő. Ez csak a folyosó torkából áradó halvány derengés játéka volt. Minden méterrel közelebb került a fényhez, ami sápatag, elhalványodó-felerősödő pászmákat rajzolt a padlóra. Köpenyét úgy tépte a szél, mint a kis halászbárkák évtizedes, szakadt vitorláját, és igen… a szélben a tenger sós illata messzi partok emlékszagát fűszerezte nyerssé, áthatóvá, mintha konzerválni akarná őket vas emlékezéssé, tőrpengéjű keserűséggé, halálfejes üvegcsébe zárt vágyakozássá. Állandó sajgássá. Változatlanná. Időtállóvá.

Idő.

Itt nincs idő. Nincs naptár.

Nem az az idő van. Nem az a naptár. Itt a szél írja a maga történelmét, és azokét, akik az ódon falak mögött csak az ő évszázados, egyszer lankadó, másszor ádáz tusáját hallgatva számolhatják a maguk napját, hónapját és évét.

Számolnak. Talán mert úgy tetszik, azzal jutnak valahova, ahogy a vándor is hiszi a dűlőútról, amelyre rálépett. Talán azt hiszik, a számok egyszercsak elfogynak, és ők végre nem a feledésnek átadott, két világ közt rekedt lelkek maradnak. Talán mert az időtlenséget tudni halálosabb teher, mint érezni.

A minden lépésnél a széllel dacoló alak nem volt egyedül. Nem vette észre, vagy csak nem vett róla tudomást, hogy valaki áhítatos tétovasággal, óvatos, ám neszező léptekkel követi.

Bellatrix Lestrange nem mert közelebb menni. Félt, hogy az árny alaktalan halmazzá bomlik szét, mint a lobogó tábortüzek füstje, vagy a nyári bárányfelhők, melyekbe beleláttunk álmokat meg félelmeket, nevetést meg gyászt.

S az alak végre kiért a fényre, végre megfordult, hogy magához intse őt, s Bellatrix megdermedt.

A hátravetett csuklya alól, a szemébe csapó fekete tincsek mögül nem az az arc nézett vissza rá, akit úgy vágyott látni. Szemben vele Sirius Black nevetett harsányan, eszelősen, mint azon a sok évvel korábbi újságképen egy rommá dőlt utca közepén, egy nappal az után…

Sirius Black arca.

Ahogy mindannyiszor, már hosszú-hosszú éjszakák óta.

Bellatrix verejtékezve ébredt. Bőrén azonnal megérezte a cella maró hidegét, és felhúzott térdekkel a fal tövébe kuporodott.

Sirius Black. Black. Az ostoba. A család szégyene. Vére árulója. Akinél a rendkívüli eszén és tagadhatatlanul elsőosztályú külsején kívül semmi más nem utalt arra, hogy ezt a nevet viselheti.

"Külseje", horkantott kárörvendőn Bellatrix.

Az álmaiban Sirius még mindig ugyanaz a jóképű fiatal kölyök volt, amilyennek utoljára látta tizennégy éve. Az Azkaban bizonyára vele sem tett kivételt.

Bellatrixot, ahogy mindig, most is elöntötte a keserű düh.

Azt a kivételes eszét jobbra is fordíthatta volna, mint az agyalágyult Dumbledore nézeteinek szajkózása. Az meg, hogy aranyvérűként jöttment korcsokat pátyolgatott, túlment minden ésszerűségen. Black mindig is idealista lázadó volt, akit csak az ellenszegülés heve villanyozhatott fel, és annál jobban érezte magát, minél több embert kergethetett őrületbe a maga túllihegett, gyerekes teóriáival. Minél nagyobbat szólt, annál vadabbul nevetett. Erről szóltak a nagy családi összejövetelek - Mindenható Sirius Black, kontra a Black-család teljes tekintélye és évszázados tanításai. Benne valahogy túltengett a Blackekre jellemző felsőbbrendűségi érzés. Ő már egyenesen más akart lenni! Más, mint a család. Más, mint bárki.

Még hogy a Nagyúr kémje volt! Ugyan már! Állíthatta akár az egész halálfaló gyülekezet, Bellatrix akkor is tudta: ha volt valami, ami erősebb volt Blackben az önfejűségénél és ostobaságánál, az a konok következetessége volt. Akkor is, ha tévedett, akkor is, ha megbánt mindent, Sirius Black kitartott a saját agyszüleményei mellett. Inkább, minthogy beismerje a tökéletlenségét. Black lehet, hogy kinyírta azt a rakás muglit, de nem a Nagyúr kedvéért tette, az biztos!

És a nyomorultnak sikerült! Sikerült, ami senki másnak!

Bellatrix csak még fojtogatóbb gyűlöletet érzett, ahogy felidézte emlékezetében a két éve megneszelt híreket - Black megszökött Azkabanból!

És a rémálmai minden éjjel újra és újra szembesítették ezzel. És minden álmában a Nagyúr lépteit követte, hogy aztán végül Black arca nézzen vissza rá, és Bellatrix azzal a csalódott érzéssel ébredt, hogy Black meglopta őt. S minden ésszerűtlenség ellenére csak még inkább gyűlölte ezért, és táplálta magában ezt az érzelmet. Ennyi gyűlölet, ami benne munkált, egy egész sereg rab épeszűségét is megtartotta volna, ha kétszer ennyi dementor őrködik is Azkabanban! Így megadatott neki, hogy ne a maga nyomorult véget ért múltján, ordító ballépésein, a sikertelen pillanatok miértjein rágódjon naphosszat. Mindig kellett valaki. Az elején Karkarov, aztán amikor ráunt, jöhetett válogatás nélkül Malfoy meg Avery meg mindenki, aki odakint volt. Két éve pedig pont jókor jött Sirius Black. Már egyébként is kezdett kifogyni az alanyokból. Gyűlölet és fanatikus bálványozás! Egyszerű recept.

Nem kellett látnia az örökös félhomályban ahhoz, hogy érezze az erősödő jelenlétét. Nem a fájdalom útján. A vörösödő vonalak nem jártak kínnal. Belül érezte ugyanazt az izgatott remegést, amit mellette mindig. Kitöltötte benne az űrt, ami jeges nyúlványait úgy nyújtogatta, mint egy amőba, és ezt a dementorok jelenléte sem tudta elnyomni.

Néha, mikor egy-egy pillanatra kinyitották a cellaajtót, fénytől elszokott szemeivel azonnal a bal karjára tapadt, hogy könnyein keresztül meggyőződhessen, nem tévedett. Igen, igen, hamarosan.

Nem gondolta, hogy ennyire hamar. Szinte bennrekedt a tüdejében a levegő, és a fájdalom meleg hulláma csapott át felette.

- Én uram - nyöszörögte rekedten. A beszédtől is elszokott már réges-rég. - Visszatértél! Itt vagy megint!

Hát lehet ezt némán, ép ésszel kibírni?

Felpattant, és vakon botladozva a cellaajtóhoz rohant, s puszta ököllel kezdte csépelni az acélt, és fejét hátraszegve felsikoltott:

- Rodolphus! Visszatért! A Nagyúr visszatért! Rabastan! Antonyin! Visszatért!

Tisztában volt vele, hogy mindannyian viselik az Ő jegyét, mindannyian érzik az Ő jelenlétét, de mit számított ez abban az őrült, gyönyörű pillanatban! Magánkívül verte az ajtót, és saját, el-elcsukló, hörgésbe fulladó szavain és a nehéz vasajtón át is hallotta, ahogy a folyosó meg-megremeg a fémre lesújtó öklök tompa döndülésétől, és megtelik zűrzavaros kiáltásokkal. Könnyein át alig látta meg, hogy ajtaján a kis nyílás feltárul, és egy dementor fekete masszája mered rá fenyegetően.

- Visszatért a Sötét Nagyúr! - tántorodott hátra, de arcáról a dementor közelsége sem tudta letörölni a diadalmas, eszelős ragyogást. - El fog jönni értünk. És értetek is. Ő megbecsült majd titeket! Ti is tudjátok. Nemesebb világ közeleg.

A dementor furcsa, lassú mozdulattal behajtotta az ablakot, kizárva a hörgését, a kinti kiabálást, a szűnni nem akaró dobogást. Bellatrix összekuporodott a padlón, és torkából olyan reszelős, elnyújtott nyögés szakadt fel, amiről ő maga sem tudta eldönteni, síráshoz vagy nevetéshez áll-e közelebb.

- Az én uram nem feledkezik meg a szolgáiról!



***



- Rakd az asztal fölé a mocskos kezedet! – dörrent rá Avery az alacsony, kopasz férfire, aki vele szemben lassan vörösödő arccal, bódultan bámult a kártyalapjaiba. – Mindkettőt! Tenyérrel lefelé a szabad kezedet!

- A seggemet csak megvakarhatom, te görény! – hörögte amaz, és kihívóan szemléltette, mire gondolt.

A Sámán Söntése, egy London külvárosában elhelyezkedő koszos, rosszhírű kocsma egyik eldugott sarkában ültek, ahol mintha az egész helyiséget belengő füst- és bűzfelhő legnagyobb része koncentrálódott volna. Az asztal körül Averyn és a vörös képűn kívül csak a kocsma tündére – ahogyan a törzsvendégek nevezték a helyi örömlányt meglehetősen finomítva – lóbálta unottan a lábát egy közeli széken, és egy fogvájóval a körmei alól piszkálta ki a homokot. Valamelyik kretén kuncsaft mindenáron a hátsó udvaron akarta lebonyolítani a dolgot, így jobb híján kénytelen volt beletérdepelni a fonnyadó petúniák faládájába. Avery már legalább félórája elhajtotta maga mellől. Mikor kezdtek rosszul járni a lapjai, és ezzel párhuzamosan ment egyre fentebb benne a pumpa, senkit nem bírt megtűrni maga mellett. Egyébként is megvádolt minden arra járót, hogy a lapjait kilesve a játékpartnere kezére játszik. Ez ment állandóan, mikor megjelent a kocsmában, ám az elmúlt években a többségnek volt szerencséje kiismerni, és már csak az ilyen véletlenül betévedt idegenek álltak le vele kártyázni, mint ez a verejtékező szerencsétlenség. Tündérke meg a vetélytársnői is még azelőtt akaszkodtak a nyakára, amíg bele nem mélyedt teljesen a játékba, és amíg még volt mit a markukba vagy a semmi blúzuk alá dugdosni, és ez legalább ezüstösen csillogott. Onnantól kezdve, ha nem elvesztette, akkor elitta a pénzét. Bár az ivás minden alkalommal záróakkord volt. Ha nyert, azért, ha veszített, azért tesztelte az itallapot, ami egyébként szinte egy az egyben megegyezett a Mágiaügyi Minisztérium tiltott italok és fogyasztásra nem ajánlott egyéb készítmények listájával.

Amúgy is az egész kártyajáték az összes többi szerencsejátékkal együtt a varázsvilág zugkocsmáiban és zugkaszinóiban nem szolgált másra, mint egy jól megalapozott ürügyre egy kiadós átokszóráshoz. Előbb-utóbb úgyis minden játszma kölcsönös vádaskodásba és alkoholgőzös ordítozásba torkollott, amiből egyenesen következett a vita varázsmódszerekkel történő lerendezése. Ugyan melyik varázserővel bíró személy bízott volna a másikban, amikor még a muglik között is nem egy trükk keringett! Hát még a varázslók mit ki nem találhattak, ha eleresztették a fantáziájukat! A legtöbb csalásgátló bűbáj használhatatlannak számított ilyen körökben.

Most terített a köpcös alak, és terített Avery is. És borult az asztal, lendültek a pálcák, röppentek a szitkok. Az idegen valószínűleg rémálmaiban sem sejtette, hogy partnere a Sötét Nagyúr egykori elkötelezett halálfalója volt, különben ezerszer is meggondolta volna, szóba álljon-e vele. A földre rogyó testről első ránézésre képtelenség lett volna megállapítani, lesz-e valaha alkalma megbánni ezt az estét.

Avery arrébb sétált, és rendelt. Válogatás nélkül, ami épp a csapos kezébe akadt, kerültek az italok az asztalára. Hiába járt ide évek óta, ha elkiáltja magát, hogy ’a szokásosat’, nagy dilemmát okozott volna a kocsmárosnak. Ezen a téren sosem volt válogatós.

Nem találta a helyét. Jószerivel másfél évtizede, a Nagyúr eltűnése óta. Meghurcolták, megfenyegették, ő meg tagadott élőt, holtat. Hitte, aki hitte.

Csip-csup, de legális munkákat vállalt el potom pénzekért. Ez volt a felszín. Egyébként pedig próbálta felhasználni a halálfaló-időszakban szerzett kapcsolatait a jövedelmezőbb piszkos ügyleteihez.

De valahogy nem volt az igazi. Milyen élvezetes volt az a kis muglireptetés a Kviddics Világkupadöntőn! Na, akkor végre tényleg úgy érezte magát, mint akibe új életet leheltek!

- Hozzál a Fehér Halálból, Doyle! Nosztalgiázni van kedvem – csapott az asztalra.

A kocsmáros nem ellenkezett. Egy percig tétovázott csak, aztán mégis hátrament a raktárba, és a helyiség rejtekéből előkerült egy poros palack. Kitöltött egy pohárral, és Avery elé tolta a méregerős, extratiltott folyadékot, de az a részegek ellentmondást nem tűrő erőszakosságával kikapta a kezéből az üveget.

- Takarodj innen, mit bámulsz?!

Doyle vállalt rándítva visszatért a pult mögé. Ha Avery halálra issza magát, legfeljebb áttranszportálja a hulláját valamelyik sikátorba, és egy gonddal kevesebb.

Avery közben felemelkedett a székéről, és ünnepélyesen magasba tartotta a Fehér Halál üvegét. Az összhatáson kissé rontott, hogy annyira dőlöngélt, hogy másik kezével meg kellett kapaszkodnia az asztalban, ami hangos nyikorgással egy arasznyival előrébb táncolt a padlón.

Avery észre sem vette. Kétszer is köszöntésre emelte az üveget valamely láthatatlan személyek felé:

- Zöld halált a muglikra, Fehér Halált meg ide! – tántorgó meghajlás, majd áhítatos csók következett az üveg címkéjére. Kész szertartás volt.

Aztán leült, és az asztalon sorakozó poharakba töltögette az italt.

- Ez Wilkes, ez Rosier, ez én vagyok – motyogta, és megragadva az egyik poharat felhajtotta a tartalmát, aztán a levegőbe röhögött: - Na, mi van pupákok, nem isztok?!

Nem ittak. Kár volt veszni hagyni az értékes nedűt. A halálfalók itala. Minden átdorbézolt éjszakát ezzel kellett lezárni. Persze csak titokban. A Nagyúr nem nézte jó szemmel, ha bűzölgő csőcselékké alacsonyodtak le az emberei.

Rosier volt a legfiatalabb, mégis úgy ivott, mint egy gödény. Mint akinek nincs is torka, hanem csak egy cső a nyakában.

Averynek hirtelen eszébe jutott egy régi fogadás. Rosier rekordja három pohár volt nyolc másodperc alatt. Szinte behozhatatlan.

Avery részegségéhez képest meglepően pontosan kimérte a három pohárnyi italt, és egyenes sorban maga elé állította őket. Pálcájának csak második intésére sikerült egy vörösen lángoló nullát rajzolnia a levegőbe.

Aztán egymás után felhajtotta mind a hármat. Elsötétülő arcát kísérteties fénybe vonta a szeme előtt vörösen lángoló számjegy.

- Láttad ezt, Rosier, láttad, te patkány?! Hat másodperc! Hat! Ide a pénzt, ide a szukát, ide a dicsőséget! Hogy rohadnál meg ott, ahol vagy! – a térdeit csapkodva, rekedten röhögve visszarogyott a székére. – Szófogadó Rosier, most pont azt csinálja!

A saját viccén mulatva végül beesett az asztal alá, ahonnan csak néhány percnyi káromkodás után mászott elő.

- Inkább megdöglik, minthogy fizessen... Semmi sem a régi…

Doyle mögé lépett, hogy összeszedje a poharakat. Pillantásra sem méltatta Averyt, aki csak nehezen tudott a talpára kecmeregni.

- Te csak ne szorongass, jó?! – üvöltött hátra, és úgy lendítette meg a karját, mint aki egy láthatatlan szorításból akar szabadulni.

- Hozzád sem értem, Avery!

- Ki kéne belezni téged – lökte el magától, és megdörzsölte a karját.

Doyle fejcsóválva elkotródott.

Legalább fél perc is eltelt, mire Avery alkoholtól zsibbadt agyáig eljutott: nem Doyle szorította meg – a Sötét Jegy izzott fel a karján!

- Mi a franc? Nyelné el a pokol! – rúgott a székébe, mire az átrepült a helyiségen, és hatalmas csattanással kettétört a szemközti falon.

Egy szempillantás alatt kijózanodott.

- Hív! Itt van, és hív! Megint itt van… - szédelegve a kijárat felé indult.

Nem. Így nem állhat elé. Az rosszabb lenne, mintha el sem megy.

A pulthoz tántorgott, és megpróbálta Doyle-ra fókuszálni a tekintetét. Már ez is túl nagy feladatnak bizonyult.

- Kérek abból a löttyből!

- Mára már elég volt, Avery!

- Nem abból, te barom! A kijózanító húgyból!

Doyle egy pillanatra döbbenten meredt vissza rá, majd szótlanul kivett a pult alól egy kis fiolát, benne sziporkázó kék folyadékkal. Avery némán zsebre vágta, mint aki szégyelli, számolatlanul a pultra szórt a zsebéből minden érmét, és szinte kirohant a Söntésből.

A sikátorba érve mélyet lélegzett a rothadásszagú levegőből, és miután hangos puffanásoktól kísérve feldöntött egy halom rekeszt, beleolvadt a két tűzfal közé szorult örök sötétségbe. Itt előhúzta a gondosan összehajtogatott csuklyáját. Mióta először felfigyelt a Jegy élesebbé váló vonalaira, mindig magánál hordta. Meg egyébként is jól jöhetett bármikor a jótékony arctalanság.

„Csak maradj a háttérben! Semmi feltűnősködés, semmi hangzatos esdeklés! Kuss van, és alázat! Szedd össze magad, Avery!”, hajtogatta konokul, de kétségbeesetten. „Nem én tehetek a rohadt Potter-ügyről. Én egy kis senki vagyok. Úgy is kell viselkedni. Ha nincs pofázás, nincs Cruciatus!”

Megmarkolta a fiolát, de még képtelen volt felhajtani a tartalmát. Tudta, ettől egy pillanat alatt kijózanodik, mintha egy csepp alkoholt sem ivott volna, de azt is tudta, hogy a lötty érzelmi labilitással jár és akaratgyengüléssel. Nyámnyilaként a Nagyúr elé járulni kész öngyilkosság volt.

Az alkarjába szinte már lyukat égetett a Sötét Jegy.

- Jól van! Eddig tizennégy évet tudtál várni, most mi olyan sürgős?! – kiáltotta még a részegek kötekedő hangnemében, de rögtön megrémült önmagától. Ködös szemeiben a rettegő, óvatos, hitetlenkedő öröm pislákolt fel.

- Én örülök, hogy visszatértél – szájához emelte a fiolát. – Örülök. Végre minden olyan lesz, mint régen.

Megborzongott, ahogy a kesernyés ital végigfolyt a torkán. Mintha egy súlyos függönyt húztak volna el a szeme elől, vagy mint amikor a fehér vászonnal letakart bútorokról lerántják a szövetet, olyan volt a változás. Egy mozdulattal a fejére húzta a csuklyát.

- Egy szót se, Avery. Csak józanul! Nincs miért bocsánatot kérni, ezért nincs miért megbocsátani, tehát nincs miért Cruciatust kapni.

Nem volt meggyőző.

Fájdalmas vicsorgással megérintette a karján az egyre égetőbb Jegyet.

- Ezt még megdögölve is érezném! Ki lehetne találni erre valami jobb módszert is! – tett két lépést, majd halk pukkanással eltűnt a külvárosi sikátor bűnös sötétjéből, karján a mindennél bűnösebb titokkal.



A Jegy újra izzott. A bal alkar csupasz bőrén, lélekben, emlékezetben.

És talán még hat láb mélyen is.