Zsivaj. Örömujjongás. Izgatott arcok. Üres fecsegések… Mire fel?

Perselus Piton már sokadszorra emelte az égre a tekintetét. Körülötte az iskola diákjainak monoton zúgása csak olykor-olykor tört be a gondolataiba, akkor is többnyire az előzőhöz hasonló reakciót kiváltva.

Keservesen unalmas volt ülni a lelátón a semmit bámulva. Odalent a kviddicspálya helyén tornyosuló labirintus áthatolhatatlan falai mögött a nézők számára láthatatlanul folyt a Trimágus Tusa végső párbaja.

"Egyáltalán mi a fenének ide lelátó?"

Persze! Hogy mindenki tanúja lehessen, mikor Harry Potter diadalmas arccal előbukkan a sövény takarásából, kezében a fénylő Kupával, feje felett glóriával, lába előtt a világgal.

"Két perc, felállok és visszamegyek a kastélyba", határozta el már sokadszorra, de ahogy telt az idő, úgy vált ez csak néma, lázadó, üres fenyegetőzéssé, mint a gyerekeknél, akik világgá akarnak menni, mert nem kaptak ebéd előtt édességet. Végül persze mégis maradnak. Piton is maradt. Nem illemből. Nem kíváncsiságból. Még csak nem is közönyből.

Valami szivárgott felfelé a lábán, mintha alatta a régi deszkák dermesztő hideget árasztottak volna magukból, súlyos, mázsás bilincsbe verve a lábait, egyetlen mozdulatlan kőtömbbé változtatva a gyomrát, összeszorítva a torkát.

Növekvő nyugtalansággal meredt a tömött labirintusfalakra s a felettük lebegő vörös szikrákra, agya kizárt minden zajt maga körül, és egy-egy pillanatban úgy érezte, mély, levegőtlen kútban ül egymagában, s feje felett olyan távoli az ég ovális darabja, mint a legapróbb csillagok.

Odalent végre magához tért Fleur Delacour, és a labirintus szájából az eszméletét vesztett Krum is előkerült egy hordágyon lebegve.

"Igor, szaladhatsz reklamálni!", húzta el a száját gúnyosan, s Karkarov szálas alakjára meredt.

Az őszes férfi azonban csak állt, valahol félúton a lelátók és Krum között. Leginkább egy rémült vadállatra hasonlított, ami a fészke felett próbál őrködni, de túl fenyegető az avar zizegése, és túl csábító számára a menekülés lehetősége.

"Te is érzed, ugye, Igor? Persze, hogy érzed. Reggel óta a színedet se láttam."

Piton elfordította a tekintetét Karkarovról.

- Csak Potter és Diggory maradt - fordult felé lelkendezve Sinistra professzor. - Akárki győz, a Roxfort csak jól jár.

Piton válaszra sem méltatta. Percek óta nem gondolt a Kupára, vagy a lenti küzdelemre.

Hetek óta, napok óta minden jel, minden út egy pontba tartott. Csigalassúsággal, de csalhatatlanul. Mint a szél hátán a magasba libbenő száraz falevél, csak emelkedik, de tudjuk, várjuk, hogy eljöjjön a pillanat, amikor menthetetlenül a föld felé zuhan. Év eleje óta ért ez a feszültség. Év eleje… Nem! Négy éve… tizennégy éve. Csak olvasni kellett a jelekben. Bertha Jorkins, az a Bryce nevű mugli és Kupor eltűnése, meg tébolya, a végtelenül paranoiás Mordon elleni incidens, és az auror felbukkanása az iskolában… és a Jegy. Az újra vörösen kúszó vonalak. A meztelen bőrén önálló életet élő, gúnyosan és kérlelhetetlenül az arcába köpő bélyeg, ami ordítja, neveti az örök szolgaságát, az örök küzdelmét a szabad terek felé, tizenöt év önámítását: Az enyém vagy!

Érezte a zsigereiben, mint a köszvényes öregek az izületeikben az időjárás változását, hogy már les rájuk, hátulról, titokban, a fák sötétjéből. Valami történni fog. Ma. Biztosan tudta.

Egy pillanatra előkúszott annak a majd egy évvel azelőtti estének az emléke, amikor a fürdőből kilépve rápillantott a csupasz karjára, és évek óta először vehette ki tisztán, határozottan a Sötét Jegy vonalait, bár alig voltak erősebbek egy-egy karcolásnál. Akkor még azt hitte - vagy talán azzal áltatta magát -, hogy csak a meleg víz hozta elő a Jegy formáját, de ahogy múltak a napok, úgy lett egyre kivehetőbb, és úgy uralkodott el rajta a sötét meggyőződés.

Borzalmas volt ez a várakozás. Fenn ülni a lelátón a sövényre meredve, és úgy bámulni a sötét foltként elmosódó leveleket, mintha áttetszők lennének. Most az egyszer azt kívánta, bár ott lehetne Potter mellett! Három éve, mióta a Roxfortba járt, minden szál abba a gyerekbe futott bele. Nem lett volna meglepő, ha ezúttal is így történne.

Kiürült aggyal, viszolyogva és sóváran, némán várta a pillanatot. Történjen bármi, csak ne kelljen éreznie a percek ólomsúlyát, számolni a szívdobbanását. Kurta botjával sántikáló, vén perceket vajúdott most az idő, és ő tágra nyílt szemekkel meredt a semmibe, a láthatatlanul pergő homokszemekre, a pálca lassan vándorló árnyékára a napóra közepén, órák cizellált mutatóira. Halántékán egy ér a saját ütemével mérte a pillanatok emlékbe fordulását.

Talpra szökkent. Elfojtott egy ijedt, mégis megkönnyebbült kiáltást, ahogy bal karjába belenyilallt a semmivel össze nem téveszthető fájdalom, s a kárhozottak közös lüktetésével megfeszült a bőre. Visszatért hát!

Lába önkéntelenül tett előre egy lépést, és ő keserűen felnevetett: már indult volna Roxfort határába, hogy hoppanáljon… Milyen különös, hogy ennyi év alatt még nem halt ki belőle ez a reflex! Örökös engedelmesség!

Ez a mozdulat mintha elfújta volna a több éves kitartó munkát, a második esély kecsegtető délibábját: Még most is halálfaló vagy! Az enyém vagy!, pulzálta csúfondárosan a bélyeg, amit, hogy is mondta Mordon, nem lehet eltüntetni, ami örökre megmarad. És ha még csak a karján! De a lenyomata a lelkében…

Nem kellett rápillantania, anélkül is tudta, hogy a Jegy most tintafeketén izzik.

- Piton professzor, nem ül le? Valami baj van? - hallatszott a háta mögül valamelyik kollégája hangja.

Piton gúnyosan horkant. "Miért? Nem látod a semmit?… Amit látnod kéne, az a karomon van!"

Egy pillanatra beteges kíváncsisággal elképzelte, milyen képet vágnának a körülötte ülők, ha egyszer csak szó nélkül felhúzná a talárja ujját, és felmutatná nekik a kirajzolódott Sötét Jegyet. Bizarr kárörömében szinte látta a döbbent, undorodó, halálra rémült arcokat, és szája önkéntelenül torz mosolyra húzódott.

Aztán inkább Dumbledore-hoz sietett. Ahogy az igazgató felpillantott s fürkészőn bámulta az arcát, Piton már tudta, Dumbledore szavak nélkül is megértette, mi történt. Az ősz varázsló csak komoran bólintott, és tekintetét visszafordította a labirintus felé.

Piton szórakozottan a talárja zsebébe süllyesztette a kezét. Már nyoma sem volt rajta az előbbi nyugtalanságnak. Karkarovot kereste a szemével, de nem lelte sehol. Nem lepte meg.

Arra eszmélt, hogy neveket sorol. Régen látott embereket idéz fel az emlékezetében, valaha túl jól ismert arcokat. És számol. Számol és mérlegel. Ikszeket és pipákat osztogat. Vajon kik érkeznek? Vajon hányan lesznek? Hányan, akik maradnak, mert nem akarnak menni? Hányan, akik mennek, pedig maradnának? Hányan, akik nem mennek, pedig úgy megtennék? És hányan, akik mennek, mert menni akarnak?



***



Lassan az utolsó gondosan nyírt bokrot is elnyelte a sűrűsödő homály, ahogy a nap eltűnt a wiltshire-i dombok mögött.

A ház ablakában álló komor férfinek a Malfoy-kúria kertje úgy festett az alkonyi sötétben alaktalan, ijesztő torzóknak ható, katonás rendben sorakozó bukszusaival, mint egy fenyegető, gigantikus sakktábla.

"Egy különös játszmával, ahol a király nyit", döntötte a fejét az ablakkeretnek Lucius Malfoy, és lusta csuklómozdulatokkal megcsörgette poharában a jégkockákat. "És hamarosan nyitni is fog."

A gondolat nem töltötte el megnyugvással. Túl sok volt a bizonytalan tényező, és ő még nem állt kész tervekkel minden eshetőségre.

- Utálom ezt a rohadt kertet! - lökte el magát a párkánytól bosszúsan.

Ez a fertelmes olasz kert is Narcissa mániája volt a maga rendezett csiricsáré virágaival, sóderes ösvényeivel meg vágott bokraival. Sohasem utálta még ennyire a látványát, és sohasem bánta még ennyire, hogy a könyvtárszoba ablaka nem a hátsó vadul burjánzó angolkertre néz.

Végigtekintett az asztalon: az elmúlt néhány nap termésén. Nyugtalan összevisszaságban hevertek ott az épphogy felütött könyvek, régi családi ereklyének számító pergamentekercsek a maguk unalomig ismert soraikkal és intelmeikkel, félig áttekintett levelek ingatag oszlopai. Itt-ott néhány elhajított vagy ottfelejtett szivarvég árválkodott a ritka művű, fekete szemű kövekkel kirakott díszes markolatú, középkori tőrök és pengék között. Lucius Malfoy figyelmét egyik sem tudta huzamosabb ideig lekötni.

Mondatokat gyártott, engesztelőket, alázatosakat, mozdulatokat gyakorolt, terveket kovácsolt. Taktikázott.

Gyűlölte a kudarcokat, gyűlölt mindent, amit nem irányíthatott; a hangulata és gondolatai most épp ilyenek voltak.

Ingerülten lecsapta a poharát, de az apró szilánkokra tört a tölgyasztal lapján. Ott hagyta, úgy, ahogy volt, a szétfolyt itallal, az olvadó jégkockákkal és a fényt százfelé szóró, prizmaként tündöklő üvegdarabokkal. Ahogy mindig szokta. Aztán mégis visszafordult, és egy pálcamozdulattal eltüntette a cserepeket.

Még a végén jönne valamelyik eszetlen házimanó, és alázatosan piszmogva feltakarítaná az egészet. Nem akart most látni senkit! Fennállt volna a veszélye, hogy mérgében a füleinél fogva a falra tűzi, mint valami groteszk marionettbábut. És akkor megint egész álló nap hallgathatná Narcissa megjegyzéseit, hogy a megnyomorított házimanók tökéletlen munkát végeznek.

Ettől csak hideg dühe lángolt fel újra, hogy ilyen apró bosszantó dolgokat sem hagyhat maga után. Bosszantó? És kit bosszantott volna? Narcissát biztosan nem. Ugyan mivel lehet őt bosszantani?

Annyi nőre vágyott élete során, és így vagy úgy, de mindig megkapta őket. A sors fintora, hogy épp az lett a felesége, akit mind közül a legkevésbé kívánt. Narcissánál tökéletesebbet nem találhatott, ha társaságba akarta menni: művelt volt, gyönyörű, tökéletes arisztokrata, azt a néhány deviáns tagot leszámítva nemes családból származott. Hűvös volt, tartózkodó, éleseszű, számító. Társaságban, otthon, az ágyban. Igen, ott is mintha az öncélú stratégát játszotta volna, és Malfoynak olykor az volt az érzése, önmagával szeretkezik.

Egy alkalommal hullott csak le róla ez a hideg elegancia. Akkor valami világgal szembeni szemrehányással sikította ki magából a fájdalmat, és Lucius olyan kéjes gyönyörűséggel, olyan megmagyarázhatatlan elégtétellel hallgatta azt a nyilvánvaló szenvedést, hogy legszívesebben öröklétűre nyújtotta volna azt az órát. Akkor egyetlen egyszer: amikor Narcissa életet adott Dracónak.

Malfoy kényelembe helyezte magát az egyik öblös karosszékben, s gondolatait visszakényszerítette a jelenbe. Felhúzta karján az ingujját, és elmélyülten tanulmányozni kezdte a vörös koponyát.

Megerősödött. Ez egyértelmű volt. A Sötét Nagyúr ereje mindennél határozottabban ott lüktetett a Jegyben.

De vajon egyedül vitte véghez? Vagy valaki a segítségére volt? És ki? Valamelyik egykori halálfalója, vagy egy új híve?

Malfoy gondterhelten összevonta a szemöldökét, és számba vette a lehetséges támogatókat. Mind gyáva, ostoba vagy fogoly volt.

Vigyáznia kellett. Bárki segítette is a Nagyúr terveit a visszatérésben, számíthatott a további kitüntetett figyelemre. És ez neki, Lucius Malfoynak semmiképp sem jelentett jót. Mindenáron vissza kellett szereznie korábbi pozícióját a Nagyúr kegyeiben, különben az egésznek semmi értelme számára - de ez, azok után, hogy a kisujját sem mozdította érte, nem ígérkezett könnyű feladatnak.

Visszatekintve, a tizennégy év alatt egyszer sem érezte leküzdhetetlen hiányát egykori mesterének. A Malfoy névvel és a mögötte rejlő hatalommal, tekintéllyel és pénzzel, ami mindenhova szabad bejárást biztosított neki, nem is érezhette szükségét annak, hogy valaki mást szolgáljon. Legalábbis amíg nincsenek nagyratörőbb céljai. A Nagyúrral mindenesetre egy darabon egyfelé vitt az útjuk.

A vörös vonalak egyszeriben feketére váltottak, egészen hirtelen, szinte átmenet nélkül. Utoljára akkor figyelte ilyen árgus szemekkel, amikor frissen felavatott halálfalóként a Nagyúr első hívására várt. Emlékezett rá, hogy egész éjszakán át a Sötét Jegyére szegezett szemekkel virrasztott.

Valahogy ez az emlék is felbosszantotta. Mintha azzal szembesítették volna, hogy huszonkét év alatt semmivel sem lett kevésbé gyerekes. Pedig most egészen más érzésekkel várta a jól ismert fájdalmat, mint akkor.

Csak egyetlen percet késlekedett, aztán felsietett az emeletre. A hálóhelyiség titkos rekeszéből előhúzta az összecsavart kis csomagot, amit tizennégy éve nem érintett már, és lassan széthajtogatta a fekete köpenyt, s kibontotta az álarcot is.

Megint megszállta az, ami régen mindig ilyen alkalommal: a legyőzhetetlenség érzése, az erőé, a hatalomé. Az arctalan maszk mögött, a Nagyúr neve alatt megtehetett bármit, gátlástalanul, kedve szerint. És büntetlenül. Mi járt utána? Halál, rettegés, meg az a néhány szánalmas auror, akiknek azok osztogatták a parancsokat, akik napközben szinte összetörték magukat a nagy hajbókolásban néhány koszos és felesleges aranygalleonért a jóhírű Malfoy-családtól. Mennyit mulatott akkor ezen a képtelenségen! És már hiányzott ez a pimasz kis játék, ezt be kellett ismernie.

- Újabb éjszakai kalandocska?

Lucius összerezzent. A szoba ajtajában Narcissa állt összefont karokkal. Arcán nem látszott sem őszinte érdeklődés, sem féltékenység, sem szemrehányás. Legfeljebb csak a megszokott néma figyelmeztetés.

Narcissa Malfoy sohasem szólt bele a férje nőügyeibe. Tudott róluk, de addig nem érdekelte egyik sem, amíg nem egy társaságbeli harmadik személytől hallotta vissza. Ezt kereken Lucius tudtára is adta, még a házasságuk első hetében, és erre valóban kényes is volt. A híres Black-büszkeség! Lucius persze mindig óvatosan járt el. Az ő érdeke is megkívánta, hogy a nyilvánosság előtt példás családi életet éljen. A híres Malfoy-büszkeség!

- Éjszakai kaland! - horkant fel ijesztő mosollyal. - Ráhibáztál, kedvesem, nem is tudod, mennyire.

Narcissa szótlanul nézte, ahogy Lucius magára kanyarítja a fekete talárt és kézbe veszi a csuklyát.

- Á, tehát Ő hívott - bámult valami enyhe, elmerengő mosollyal a férje ruhájára. - Eszerint ma visszatért.

- Gondolod, hogy nosztalgikus ruhapróbát tartok? - vágta oda Malfoy, s indulni készült.

- Jól van - fordított hátat Narcissa, és lassú léptekkel kifelé sétált a szobából. - Ó, Lucius, Mr. Borgin küldött egy levelet az előbb. Az a tizenkettedik századi gobelin mégis vörös árnyalatú. Visszaírok neki, hogy így nem kell.

Lucius egy percig a felesége hátára meredt, s amíg átfutott rajta a meglepetés, hogyan képes a nő erről beszélni ilyenkor, száján már ott is volt a válasz.

- Rendben. Nem menne a fal színéhez.

Ez volt az ő kis játékuk. Konfliktusmentes. Két egymás mellett elevező ellenséges hajóflotta.

Az igazi játszmára most sorakoznak a bábuk a táblán. És a király majd nyit.