Perselus Piton hatalmas sóhajjal felkelt a fotelból, és körülnézett alagsori szobájában. Úgy döntött, kipakolja az elõzõ nap érkezett bájital alapanyagokat a ládából. A tetejérõl leemelte az õrölt aszfodéloszgyökérrel teli zsákocskát, és félretette. Aztán értetlenül a ládába meredt, ahonnan a sok különféle hozzávaló közül valami egészen oda nem illõ dolog kandikált ki.
- Mi az ördög ez? - morogta, és ahogy nyúlt felé, már látta is: egy nevetségesen ronda, kék, mûanyag kacsafej volt.
Egy mérges rántással elõhúzta. Abban a pillanatban, amikor tudatosult benne, hogy a kacsafej egy értelmetlen muglijátékhoz tartozik, aminek búgócsiga a neve, eltûnt a lábai alól a talaj. Annyira meglepõdött, hogy szitkozódni sem maradt ideje, máris a fûben térdepelt.
- Fû?! - belemarkolt a selymes, zöld pázsitba.
Az kétségtelenül igazi volt. Nem kevés indulattal körbenézett. Ekkor már nem csak a fû zavarta.
Egy olyan helyen ücsörgött, ami sehogyan sem férhetett be a roxforti szobájába. De még csak a Roxfort udvarára sem.
Tágas, kies vidék közepén volt, elõtte messze egy hatalmas hegylánc árnyéka húzódott… A Roxfortot sehol nem látta.
Gyanakodva lenézett a mellette heverõ búgócsigára. Egy zsupszkulcs… Potter! Ez csakis Potter idióta ötlete lehetett! Az elõzõ esti okklumenciaóra során csempészhette be a ládájába ezt a vackot, és most jót röhög a markába.
Piton megint körbenézett. Valószínû volt, hogy valahol a Tiltott Rengetegen túl húzódó völgyben landolhatott.
- Jól van, Potter! Te kezdted! - felkészült, hogy Roxmortsba hoppanáljon. A faluból az iskolába vezetõ úton épp elég ideje lesz kitalálni, mit kapjon az a kis nyavalyás.
Leporolta a talárját, és hoppanált… Gyanús volt, hogy nincs pukkanás…
Körbefordulva meggyõzõdhetett róla, hogy nem Roxmortsban van. Nem volt nehéz rájönnie, hogy hol: ugyanott.
A harmadik türelmetlen próbálkozás után tudatosult benne, hogy nem tud hoppanálni.
- Mi a fene?! Potter milyen rafinált lett! - pálcájával a búgócsigára bökött. - Transportus!
A zsupszkulccsal majd visszamegy a Roxfortba, és akkor már egy szakajtónyi Dumbledore sem tartja vissza attól, hogy Potter repüljön az iskolából. Magában elszámolt háromig, és türelmetlenül megragadta a vigyorgó kacsafejet…
Megint semmi. Ez most már kezdett határozottan dühítõ lenni. Nem mintha eddig nem lett volna az. Mielõtt bármit tehetett volna, hirtelen két alakot pillantott meg felé közeledni. Az egyik egy csoffadt gebét vezetett kantárszáron.
- Na, kezdõdik a mûsor. Sejthettem volna, hogy Potter nem elégszik meg ennyivel. De azt lesheti, hogy én lóra ülök hoppanálás helyett!
Összefont karokkal várt a két alakra. Mindkettõ elég magas volt, és szakadt, fekete talárt, vagy valami kámzsafélét viselt, melynek csuklyája mélyen az arcukba volt húzva. A köpönyeg ujjait vad szárnyakként csattogtatta a szél.
"Ez remek, most engem figuráz ki? Úgy látszik, az egész iskolát beszervezte. Ez a két felsõéves pancser olyan büntetõmunkát kap, hogy ellesznek vele a RAVASZ-ig!"
- Te ott! - hörögte az egyik alak, ahogy közelebb ért.
"Szánalmas! Nekem nincs ilyen hangom, az enyém kifejezetten bársonyos!… És a talárom sem foszladozik. Ez a stílusirányzat inkább Lupin kedvence."
- Gyerünk! Nyögjék ki, melyik házhoz tartoznak! - förmedt rájuk Piton villámló tekintettel. A két csuklyás meglepetten megtorpant, aztán az egyik megint megszólalt:
- Hol van a félszerzet, idegen?
"Félszerzet?!… Lupin!… Gondolhattam volna! Ezek az ostoba griffendélesek nem gyõzik elégszer az orrom alá dörgölni, hogy a veszett vérfarkasuk mennyire jó tanár volt!"
- Messze innen! És ha rajtam múlik, nem is jön vissza többet! Most pedig, ki vele, ki áll a dolog mögött?! Bár felesleges válaszolni, magamtól is tudom. Még egyszer kérdezem, hová tartoznak! - rivallt rájuk rendesen felpaprikázva.
- A Sötét Úr hû szolgái vagyunk.
Piton fáradtan forgatta a szemeit. Eszerint Potter halálfalósat akar játszani. Az az ütõdött kölyök képes volt szétkürtölni az iskolában a nagy kalandjait a Sötét Nagyúrral. Akkor viszont tudhatná, hogy a halálfalók nem így öltöznek. Potternek, mint mindig, vagy megint kihagy az emlékezete, vagy csak túl élénk a fantáziája, és a fele sem igaz abból, amivel kérkedni szokott… Bár a két dolog az õ esetében egyáltalán nem zárja ki egymást.
- Most milyen nagy a szátok! Kíváncsi vagyok, akkor is ekkora lenne-e, ha találkoznátok a Sötét Nagyúrral - mérte végig õket gúnyosan Piton. - Kezd nagyon elegem lenni ebbõl az ökörségbõl!
- Ha nem mûködsz együtt, idegen, búcsút mondhatsz a lelkednek - lépett közelebb az egyik.
- Á, szóval dementornak képzelitek magatokat! Akkor tessék! - csattant fel Piton, és elõrántotta pálcáját. - Expecto patronum!
A pálca végébõl elõtört a hatalmas, szétfeszített szárnyú, ezüstös patrónus, és tündöklõ fénnyel a két dermedt alak felé libbent. Egyik sem várta meg, hogy a patrónus elérje, hanem hanyatt-homlok menekülni kezdtek elõle, s mire Piton feleszmélt, már sehol sem voltak.
- Idióták! Jobb, ha magam keresem meg a Roxfortot!
Sebbel-lobbal elindult a hegyek felé, és hirtelen, egy szempillantás alatt a vonulatok lábánál találta magát… Úgy tûnt, valamiféle részleges hoppanálást képes végrehajtani. Egy közeli facsoport alatt újabb emberekbe botlott, akik épp jóízûen falatoztak.
- Halljam, mi ez az egész?! - lépett oda hozzájuk.
A négy magas és az öt alacsonyabb fura alak meghökkenve nézett vissza rá.
"Potter még az elsõéveseket is beszervezte?", pillantott az öt alacsony gyerekre, akik közül négy furcsa, nagy, gyapjas mamuszt viselt, bár az egész maskarájukon nem ez volt a legkülönösebb. Az ötödik, valamivel magasabb, de kövérebb figura még szakállt is ragasztott.
- Te meg ki vagy? - kérdezte az egyik magas. Piton most látta csak, hogy ez már nem lehet diák, arca borostás volt és viharvert. Bár valószínûleg ez is valami álca volt.
"És még az én hajamra mondják, hogy csapzott!"
- Mintha nem tudnád! - vetette oda mogorván. - De te ki vagy? Gyerünk, melyik házba tartozol?!
- Ha épp tudni kívánod, Elendil házába, az északi Kószák vezére vagyok.
- Kószák? - nézett értetlenül Piton, aztán megvilágosodott. - Cseles! Kószák… mármint Tekergõk, nem? Jól van, Potter még mi a fenével fog elõrukkolni a múltamból? Kezdek belefáradni, merre kell visszamenni? Bökd ki, de rögtön!
- Mi dél felé tartunk - kotyogott bele az egyik mamuszos gyerek, miközben valamit a szájába tömött, ami gyanúsan nyers gombára emlékeztetett. - Egy jóslat szavait követjük.
"Jóslat! Helyben vagyunk. Potter ezt is elfecsegte? Miért nem tudja egyszer az életben tartani azt az ólajtó száját?!"
Az egyik ember, szürke szakállal és csúcsos pukkantós bonbon süveggel gyanakodva méregette.
- Nem vagy te rokona Kígyónyelvû Grímának?
- Nem vagyok párszaszájú. Nem úgy, mint az üdvöske, igaz?
- Nos, nem értelek. De küllemedben nagyon hasonlatos vagy hozzá. A sápadtságod és feketeséged… és hogy úgy mondjam, a szemed sem áll jól. Tartok tõle, hogy a Sötét Úr kéme vagy.
- Ezt legalább eltaláltad! - csattant fel Piton. - De most már elég legyen! Kezd sötétedni, és vissza akarok jutni a Roxfortba!
Az öreg összevonta a szemöldökét.
- Sok helyet bejártam már Középföldén, s mágusnak sem vagyok utolsó, de ilyen helyrõl még sohasem hallottam hosszú esztendeim alatt.
Piton gyanakodva méregette a csoportot. Az nem is lett volna furcsa, ha nem hall Roxfortról, de mi az a Középfölde, és ha egyszer mágus, akkor meg miért nem ismeri a Roxfortot? Kezdett azon az aggasztó véleményen lenni, hogy ez nem is Potter mûve, bár azért a lehetõséget nem vetette el teljesen.
- Mindegy, én átmegyek a hegyen.
- Mi is induljunk, Gandalf! - mondta az egyik mamuszos az öregnek, mire mindegyik felkászálódott, a furcsa gyerekek pedig felkapták étellel teletömött hátizsákjaikat.
- Ha akarod, neked adom a második reggelimet - ajánlotta fel az egyik, Piton felé nyújtva egy ütõdött almát. Piton alig nézve rá elvette tõle. Figyelmét ugyanis a Gandalf nevû öreg kötötte le, aki most hosszú botjának végét a földhöz csapva, meggyújtotta a végén lévõ kristályt.
Piton fejcsóválva bámulta, ahogy a fényénél elindult a hegy felé. Elég béna mágus lehet, ha egy ekkora botra van szüksége a varázsláshoz…
Jobb híján követte a csoportot. Néhány lépés után azonban dühöngve megállt. Minek megy ezekkel a kelekótyákkal, ha õ hoppanálhat is? Egyszerûen áthoppanál a hegy túloldalára. Ha nem csal a megérzése, ott a Tiltott Rengeteg. Épp hoppanált volna, mikor a fûben meglátott csillogni valamit. Ahogy felemelte, látta, hogy valami kicsi karika az. Vállat vonva zsebre vágta, és hoppanált.

Elégedetten látta, hogy erdõs vidéken van. Bár a Tiltott Rengeteg túloldalát nem ismerte annyira, mégis úgy sejtette, arrafelé járhat. Egy kis gyaloglás után az erdõ közepére jutott, ahol a fákról apró lámpák lógtak. Egyszer csak egy magas, szõke hajú nõ állt meg elõtte.
- Te vagy hát a végzet számunkra. Pihenj meg, hosszú út áll még elõtted - azzal átsétált egy tisztáson, aminek egy kútgyûrû állt a közepén. Piton izgatottan követte.
"Végzet? Hát ilyet se sokat hallottam nõ szájából!"
- Te végre tudod, merre kell mennem?
- Utad mindig a sötétség felé visz. A Sötét Úr felé. Érezni fogod az akaratát.
- A Sötét Nagyúr, remek, már megszoktam… ha ezt Dumbledore hallaná - morogta.
- Szeretnél belenézni Galadriel Tükrébe? - lépett a kúthoz a nõ.
Pitonnak fogalma sem volt, mi az a Galadriel, mert fordítva sem volt több értelme, mint odafelé, ellentétben az Edevis Tükrével. Mindenesetre a kútba bámult, amirõl kiderült, hogy egy sekély kõtál… "Ó, egy merengõ!"
A merengõ megelevenedett, és lerombolt városok, égõ erdõk, láncra fûzött emberek tûntek fel. Piton kicsit szánakozva lépett vissza. Hát, ennek a nõnek sem volt túl könnyû élete, ha ilyen rémes emlékei vannak!
- Nos, jobb, ha megyek.
- Ily sietõs az utad? Várj még! Utadon szükségét érezheted ezeknek - azzal egy batyut nyújtott át, amiben falevélbe csavart szikkadt pirítós és egy köteg cipõfûzõ volt.
Piton megpróbált valami mosolyfélét csalni az arcára, de a nõt elnézve ez nem sikerülhetett maradéktalanul. Úgyhogy inkább hoppanált. Egy folyó partján találta magát. Ahogy körülnézett, a folyó folyásának irányában hatalmas sötétséget vett észre, melyet egy magas, csipkézett hegylánc ölelt körbe. Jobb híján oda hoppanált.

Legalább egy órát bolyongott a szirtek között, mikor egyszerre egy irdatlan, borzalmas pók állt elé. Piton rezignáltan sóhajtott.
- Hagrid elmehet a pokolba az ostoba háziállataival!
Néhány Obstructo! és Stupor! után folytatta útját, s a hegy tetejérõl végre lelátott a völgybe, ahol messze egy magas, magányos hegy állt.
A hegy lábánál feltekintett a csúcs felé, ahol egy katlan vörösen izzott.
- Nem értem, mi köze ennek a Roxforthoz - morfondírozott.
Mindenesetre úgy döntött, felmászik a tetejére, onnan hátha jobban lát mindent. Fáradtan elindult felfelé. Akkor eszébe jutott a köteg cipõfûzõ. Elõkotorta és szemügyre vette: elég vékonynak tûnt, de egy próbát megért.
- Egy karabinert igazán mellékelhetett volna hozzá - motyogta.
Még egy óra múlva is felfelé caplatott. Hoppanálni nem mert, mivel a hegy tele volt csipkézett párkányokkal, és járhatatlan, hamuval borított lejtõkkel, melyek több veszélyt jelentettek volna így. Végleg legyengülve és rettenetesen dühösen felért a katlanhoz, és kiegyenesedett. Alig érezte a lábait, még a talárja is ólomsúllyal nehezedett a vállára, mintha mindenáron a földre akarta volna húzni. Körbenézett, de semmit sem látott, ami a Roxfortra emlékeztetett volna, csak egy messzi torony tetején ült valami, ami olyan volt, mint egy…
-… nagy, vörös szem… Atya ég, már tényleg csak a Sötét Nagyúr hiányzik!
Ingerülten körbenézett megint, de legszívesebben a földre roskadt volna. Úgy érezte, mintha egy mázsás kõtömb lenne a zsebében. Ahogy belenyúlt, a keze hirtelen beleakadt valamibe. Az a kis aranykarika volt, amit a Gandalf nevû mágus és csapata hagyott el. Ahogy a tenyerén tartotta rájött, ez felel az elviselhetetlen súlytöbbletért. Feldühödve a markába szorította, és megperdülve messzire hajította. A gyûrû kongva, pörögve bepattogott a katlanba, és elnyelte a barlang szája.
- Na végre, így sokkal jobb! - lélegzett fel, ám amikor újra a kilátás felé fordult, mintha a föld megremegett volna a lábai alatt.
Iszonyú robaj hallatszott, a messzi torony dõlni kezdett, és vele a hegy is, amin Piton állt, mintha fel akart volna robbanni. Irdatlan kõsziklák záporoztak felé, s Piton tudta, csak idõ kérdése, mikor találja el valamelyik. A földre kuporodva a kezével védte a fejét. A következõ pillanatba egy háztömb méretû szikla a fejére zuhant. Vége…
Zihálva kapta fel a fejét, és rémülten körbenézett. Megkönnyebbülten látta, hogy a roxforti szobájában van, s a karosszékében üldögél.
- Micsoda ostoba álom - morogta. Fejét csóválva felállt, és úgy döntött, lefekvés elõtt még rendet tesz egy kicsit.
Helyére rakta a könyveit, egy-két griffendéles dolgozatra ráírt egy nagy elégtelent, majd a ládához lépett, hogy kipakolja belõle a tartalmát. A homályban valami gömbölyû, kék foltot vett észre. Felé nyúlt, és abban a pillanatban, ahogy ujjai érintették a tárgyat, agyába máris bevillant egy vigyorgó, mûanyag kacsafej képe…