50. fejezet: Nem kell más karácsonyra…

A tél egyre zordabbá lett, engem viszont minden pillanatban melegség járt át. Ha akár egy kicsit is elszomorodtam bármi miatt, rögtön eszembe jutott Perselus, akivel annyi év után ismét találkozhattam a minap. Nem sokat beszéltünk azután sem, hogy megfogtam a kezét. Most nem az volt a lényeg. Érdemben annyi szót váltottunk, hogy megállapodjunk, mikor és hol érhetjük majd el egymást. Ez talán furcsa lehet, mert az volna a normális, ha elvonultunk volna valahova, és el sem engedtük volna a másikat. De mi a normális? És mi a furcsa? Nekünk ennyi kellett. Jóból is megárt a sok, ahogy egy közhelyes közmondás tartja. De mennyire igaz!? A Perselus-túladagolás pedig szerintem bárminél veszélyesebb lehet. Ez pont ugyanaz a helyzet, mint mikor az ember valamiért koplalásra kényszerül, aztán újra lehetősége nyílik enni, zabálni kezd, és meg is betegszik. Nem szabad! Kóstolni kell csak, lassan, élvezettel. Nos, mi így tettünk.

Bagolyposta útján tartottuk a kapcsolatot. Neki a Roxfortban volt dolga, nem is kevés. Nekem pedig ott sok keresnivalóm nem volt, a sok kiruccanás meg nem tett volna jót. Az igazság az, hogy szörnyen pocsékul voltam akkoriban. Ha nem tartja bennem a lelket a kedvesem léte, talán tényleg teljesen elhagyom magam.

December elején megvilágosodtam. Ez pontosan akkor történt, amikor kilépett az egyik diákom a lakásom ajtaján, és visszafordulva megkérdezte, készülök-e már a karácsonyra. Szegény nem tudta mire vélni, ahogyan ekkor néztem rá. Dadogtam valami választ, és elköszöntem Tőle, majd sebtében pennát és papírt ragadtam…

Drága Perselus,

Hogy állsz azzal a főzettel, amiről meséltél? Izgatottan várom a végeredményt, remélem, sikerülni fog! Bár nem túlságosan aggódom érted.

Közelednek az ünnepek, igazán eshetne már a hó. Tényleg, Te hol töltötted a karácsonyt az elmúlt években? Én a szüleimmel voltam, de gyakorta eszembe jutottak a közös karácsonyok. Mit szólnál, ha idén ismét együtt ünnepelnénk? Lehetne akár itt nálam, a lakásomban. Vagy ahol Te akarod. Mit szólsz?

Ölel, Remus

Izgatottan, egy elégedett sóhaj közepette hajtottam össze a levelet és küldtem el Hádésszal. Másnap már jött is a válasz. Éppen teát főztem, amikor a baglyom bekopogott az ablakon. Ott hagytam csapot-papot, hogy beengedjem, aztán persze rohanhattam vissza a kifutó vízhez. Mikor helyreállt a káosz, fel is téptem a levelet, és olvasni kezdtem…

Kedves Remus,

Nem kezdenék most bele annak taglalásába, mi szükséges még a főzetem tökéletességéhez. Legyen elég annyi, hogy jó úton vagyok, és várakozásaim szerint még ezen a héten elkészül. A hatékonyságát valószínűleg griffendéles diákokon tesztelem majd.

Hangosan felnevettem, Hádész ettől annyira megijedt, hogy majdnem leesett az asztalról, ahová leszállt az imént. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem kapott szegény madaram szívrohamot, olvastam tovább…

Az elmúlt év karácsonyait, meg általában minden ünnepét Dumbledore-ral vagy egyedül töltöttem. Nem mintha nem lenne neki jobb dolga, de megsajnált, és mindig velem maradt, bár folyton azt mondogatta, hogy számára ez nem teher. Elhittem, vagy sem, nem mozdult mellőlem.

Minden esetre lehet róla szó, hogy idén ismét együtt töltsük az ünnepet. Az megfelel, ha 24-én ott vagyok nálad délben? Ehhez persze nem árt, ha elárulod a címedet.

Várom válaszod!

Perselus

Átszellemült tekintettel raktam le a levelet az asztalra, és remegve sóhajtottam egyet. Amint magamhoz tértem a kábulatból, megírtam neki a címemet és azt, mennyire örülök a válaszának.

A karácsonyig hátra lévő idő teljes izgalomban telt számomra. A december pedig nem csak az ünnepre való várakozás hónapja lett, hanem várakozás Perselusra. Ahogy minden nappal közelebb és közelebb éreztem Őt magamhoz, a karácsony új értelmet nyert. Persze, mindig is odavoltam ezért az ünnepért, ám ez az édes idei velejáró mérhetetlen jókedvet biztosított, és a sok éven át érzett űr végre betelni látszott.

Karácsony napjára már régen mindent fehér hó borított. Olyan volt az egész, mint a mesében. Tökéletes persze semmi sem lehet…

A holdtölte az ünnep előtt néhány nappal ért, és ágynak is döntött. Teljesen legyengültem, a szervezetem keveset bírt, és éppen ezért szépen meg is fáztam. Pedig melegen öltöztem, gyakorta teát és kakaót iszogattam, de elég volt egy résnyire nyitott ablak. Átkoztam is magam rendesen, hogy pont az imádott ünnepre és Perselus érkezésére betegszem meg.

Reggel magamra húztam a legmelegebb pulóveremet, a nyakamra kanyarintottam egy sálat, és kipirosodott orral sétálgattam a lakásban azt csinosítgatva, és rendet csapva benne. Áldottam az eszemet, hogy egy hete beszereztem a fámat, így már csak díszíteni kellett. A pálcámmal már a hónap elején sejtelmes, sápadt fényű kis gömböcskéket hintettem az ablakaimra. Minden készen állt, hogy fogadjam az ünnepet és Perselust…

Percre pontosan érkezett. Delet ütöttek a harangok, amikor bekopogott. Félbeszakítottam egy orrfújást, gyorsan kidobtam a zsebkendőt, még egyszer körbenéztem kis lakásomban, majd mosolyogva ajtót nyitottam neki.

- Szervusz… - köszöntem rá kissé rekedten.

Méltóságteljes tartással állt előttem fekete kabátjában, sötét sálja félig már letekerve, ám ujjatlan kesztyűje még a kezén, mellyel egy zöld papírszatyrot tartott.

- Ha szólsz, hozok valami gyógyfőzetet… - morogta beljebb lépve.

- Ide akaszthatod a kabátodat! Van ám főzetem, és iszogatom is, csak nem látszik…

Alig bírtam elhinni, hogy ott van nálam. Levette fölös ruháit, lerakta csomagját, én pedig teával kínáltam. Le is ültünk a kandalló elé szürcsölni egy kis meleg innivalót, és úgy beszélgettünk, mintha az a sok egymás nélküli év nem is létezett volna.

Nem érdekelt már a betegségem, csupán néhány kellemetlen pillanat maradt belőle. Pár ronda köhögés, fájó orr, sok koszos zsebkendő, és egy sál a nyakam körül. Perselus pedig olyan figyelmes volt, amit bármennyire is szerettem Őt, nem feltételeztem róla. Amint üres volt a bögrém, máris töltött nekem még teát, ha nem volt a kezem ügyében zsebkendő, rögtön ott termett egy tucattal.

Együtt díszítettük fel a fát. Én puszta kézzel, Ő a pálcájával irányítgatta a bordó szín gömböket, csillagokat és arany girlandokat.

- Ugye nem baj, hogy nem ezüstök a díszek? Tudod, hazulról ilyeneket hoztam, és azóta mindig ilyeneket kapok és veszek. Gondoltam rá, hogy megleplek, de…

- Ez a Te fád, Remus… - szakított félbe halkan megigazítva a girlandot egy kecses pálcamozdulattal.

- Ez a Mi fánk… - ráztam meg a fejem és közelebb léptem hozzá.

Abbahagyta a díszítést, végignézett rajtam, hosszú ujjait lágyan a tarkómra fonta, magához vont, és finoman megcsókolt. Megremegtem kissé az ismerős, bár már szinte elfeledett érzéstől, és élvezettel viszonoztam minden kis rezdülését.

Mikor végeztünk a díszítéssel, leültünk megpihenni a kanapéra. Egyszerre azon kaptam magam, hogy ahogyan a művünket csodáljuk, szórakozottan a combját simogatom, és csak úgy reflexszerűen megpuszilom az arcát. Annyira természetes volt, és olyan magától értetődő. Ő sem kezelte másképp.

- Egyáltalán nem undorodsz tőlem? - kérdeztem a szemeit figyelve, egy szipogással adva súlyt szavaimnak.

- Egyáltalán nem… - felelte lágyan, és magához ölelt.

Felraktam egy „Régi Idők Karácsonya” c. lemezt a lejátszóba. Egész este szólt. Akkor is, amikor leültünk megvacsorázni a kevéske, de annál finomabb pulykát. Akkor is, amikor odaadtuk egymásnak az ajándékainkat. Akkor is, amikor Perselus készített nekem egy isteni forrócsokoládét. Akkor is, amikor a kanapét az ablak elé húztuk, és egymáshoz bújva figyeltük a kis gömbfények keretében a szállingózó havat…