Egy puha kanapén tértem magamhoz. Lassan körbenéztem, mindenütt könyveket láttam. Ahogy tudatomra ébredtem, azonnal fájdalmas gondolat hasított belém. Álmodtam. Perselus nincs itt. Nem láttam Őt. Csak álmodtam… Rám jött a sírhatnék, de nem engedtem neki. Nem járja, hogy egy fiatalember ennyit bőgjön. Egy kicsit legyél már férfi, Merlinre!

Egy harmincas éveiben járó boszorkány lépett a kanapé mellé. Kedvesen lemosolygott rám és lágyan szólított meg.

- Jól van, drága?

Egy darabig csak figyeltem Őt, miközben az előtörni akaró könnyeimmel küzdöttem, végül győztem.

- Igen, semmi bajom… Mi történt? Elájultam?

- Nos, valószínű. Az úr legalábbis ezt mondta…

Úr? Milyen úr? A hölgy a könyvesbolt egyik szeglete felé sandított, követtem a tekintetét…

Perselus ott állt az egyik polc előtt és nézegette a kínálatot. Hitetlenül mosolyodtam el, azok a sunyi könnyek pedig kihasználva a pillanatnyi gyengeségemet, elárasztották a szememet.

A boszorkány Perselust nézve folytatta a történetet:

- Nagyon erős egy fiatalember, a karjaiban hozta ide be ma… Mi a baj, kedves? - szakította félbe a mesélést, mikor meglátta, hogy könnyezem.

- Semmi, a világon sem… - feleltem mosolyogva és felültem.

- Jaj, biztos, hogy ez jó ötlet? - tett felém egy gyors kézmozdulatot a hölgy, hogy visszanyomhasson a kanapéra, ha kell.

- Teljesen biztos… - válaszoltam átszellemült hangon, miközben le sem vettem a tekintetemet Perselusról. - Köszönök szépen mindent…

- Ugyan már, ez csak természetes…

Az utolsó szavait már alig hallottam, miközben felálltam és nagyon lassan elindultam Perselus felé. Az járt a fejemben, hogy erősnek kell lennem. Ahogy ismét ott állt előttem, annyi év után, és már biztos volt, hogy valóságos, nagyon megértettem, miért ájultam el az imént. Leírhatatlanul hosszú időt töltöttem távol tőle, és mennyit, de mennyit gondoltam rá. És most itt van. Alig bírtam felérni ésszel. És a karján hozott be… Egek. Úgy viselkedek, mint valami buta tinédzserlány. És? Nem érdekel… Már csak néhány lépés…

Fintorogva tett vissza a polcra egy aranyszín kötetet, majd maga elé nézett, mert érezte, hogy valaki közeledik. Aztán rám emelte a tekintetét. Szeretetteljesen mosolyogtam vissza rá, Ő kifejezéstelen arccal biccentett. Halkan nevettem egyet, visszafojtva a sírást. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, és zokogva súgtam volna a fülébe, mennyire hiányzott és hogy szeretem.

- Még mindig ilyen beteges vagy? - szólalt meg baritonján, ami az évek folyamán még mélyebb lett.

- Te is jól nézel ki… - feleltem arcomon letörölhetetlen mosollyal.

- Pedig ez a mostani holdtölte nem is volt vészes… - folytatta gondolatsorát közönyös arccal.

- Tényleg nem. Az nem volt vészes… - ráztam meg a fejem leplezetlenül csodálva Őt és gyönyörködve benne.

- Akkor mi volt vészes? - szegte fel kicsit a fejét és összevonta sötét szemöldökét.

- Téged újra látni… Nehéz élmény. - feleltem utolsó szavaimat halk nevetéssel átszőve.

- Nekem sem könnyű… Mármint nem magamat látni, hanem Téged…

Egész testem megrázkódott, mikor kitört belőlem a nevetés és hosszú évek feszültsége. Tudtam, mennyire hiányzik nekem Perselus, de hogy ennyire?!...

Kiderült, hogy egyikünk sem siet, így elhatároztuk, hogy beülünk valahová. Úgy sétáltunk egymás mellett az utcán, mint két régi barát. Igen, így tűnhettünk a járókelők szemében, csak az én tekintetem árulhatott el olykor valami mást, valami többet.

Vajsört és forrócsokit kortyolgatva ültünk egymással szemben az egyik kis kávézóban. Perceken át nem szóltunk egymáshoz. Perselus úgy viselkedett, mintha a némaság a világ legtermészetesebb dolga lenne és úgy tűnt, nem is óhajtja ezt holmi alantas locsogással megszakítani. Én szerettem volna beszélni, csak valahogy nem jött szó. Elég volt a rengeteg képi inger, nem akartam még ezzel tetézni. A fekete ingjét csodáltam, a megférfiasodott vonásait és a sötét szemeit. Néha rám pillantott, néha a körülöttünk lévőket figyelte. Ember legyen a talpán, aki meg tudta volna állapítani, mi járt a fejében. Végül aztán megtörtem a csendet.

- Nagyon hiányoztál… - suttogtam kicsit előrébb dőlve.

Rám emelte tekintetét és az arcomat fürkészve szólt szintén halkan.

- Tisztában vagy vele, mit csináltam évekig?

- Igen… Mindent tudok, Perselus. - bólintottam szelíden.

- És nem undorodsz tőlem? Nem kívánod a vesztemet? Azok közül való vagyok, akik végeztek a barátaiddal… - hajolt Ő is közelebb komor, eltökélt arccal. Úgy tűnt, most szeretne túl lenni mindenen. Mindent rám borít, és ha még ezek után is ugyanazt gondolom, akkor minden rendben. Hát, legyen minden rendben…

- Szeretlek, Perselus… - feleltem egyszerűen és lényegre törően, mélyen a szemébe nézve. Egy darabig elképedve kémlelt, majd elnézett rólam. Talán nem bírta elhinni, hogy ennyi az egész. Hogy ez ilyen egyszerű.

- Családokat tettem tönkre. Iszonyatos károkat okoztam az egész varázslótársadalomnak. Elképzelni sem tudod, milyen szörnyűségeket műveltem… - rázta meg nagyon lassan a fejét nyomatékot adva szavainak.

- És bánod őket? - kérdeztem Őt figyelve.

- Igen… - válaszolta határozottan, a szemembe nézve.

- Akkor jó…

Elmosolyodtam és átnyúltam az asztalon, hogy megfogjam a kezét. Látszott rajta, hogy tépelődik, nem tudja, jó-e ez így. Mikor azonban hozzáértem, pontosan tudta, hogy a válasz: igen. Mélyet lélegeztem, ahogy kezét a kezemben tartottam. Áhítattal fürkésztem az arcát, ahogy Ő is az enyémet és végre ismét úgy éreztem, hogy jól vagyok. Hogy igazán jól vagyok.