Édesen keserű hetek és hónapok következtek mindezek után. Olykor teljes depresszióba estem, mikor eszembe jutottak a barátaim, máskor alig bírtam a határtalan örömömmel, ha újabb hírek érkeztek Perselusról…

Dumbledore felvette a Roxfortba bájitaltan tanárnak. Úgy voltam Vele, bármit is követett el halálfalóként, nem bírom Őt nem szeretni, és nem bírok nem örülni annak, ha sikeres. Még ha én magam nem is voltam az.

Munkahelyről munkahelyre vándoroltam, miután a Főnix Rendjének már nem maradt feladata. Ez egy részről egy felemelő gondolat, más részről azonban, a cudar valóságot tekintve, számomra szinte egyenlő volt az utcával. Semelyik állásomat nem voltam képes huzamosabb ideig megtartani. Mindenhol hamar rájöttek, milyen rút betegség emészt. Egy olyan betegség, amelyre nincsen gyógyszer. Néhányan azért küldtek el, mert féltek, néhányan pedig azért, mert a holdtölték környékén használhatatlannak bizonyultam. Voltam bolti eladó, kiadványterjesztő, kandalló karbantartó, színházi kellékes… Igazság szerint bármit elvállaltam, amit a képesítésem engedett. Ez pedig nem volt más, mint a Roxfort hét éve. Úgy döntöttem tehát, hogy kitanulok valamilyen szakmát.

- És mire gondoltál? - kérdezte apa egy vasárnapi családi ebéd közben.

- Igazából nem tudom… Nagyon sok minden érdekel. - vontam meg a vállamat.

- De mégis! Csak van valami elképzelésed! - nézett rám hitetlenkedve.

- Hát… Azon például, sokat gondolkoztam, hogy… lehetnék… tanár…

- Édesem, de hát ez csodálatos ötlet! - rontott ki anya a konyhából széles mosollyal az arcán. Nekem se kellett több.

A következő napokban tanári képzések után kutattam és rá is akadtam az elismert Alberta Toothill Tanítóképzőre. A szüleim áldoztak rám a kevés pénzükből, hogy beiratkozhassak. Megígértem nekik, hogy amint tudom, visszafizetem, mire Ők közölték, hogy ezt sürgősen felejtsem el, és amíg tanulok, addig is lakjak náluk. Ez némileg sértette az önérzetemet, ám a józan eszem felülkerekedett rajta. Ők örültek, hogy náluk vagyok, nekem pedig volt hol laknom, és meg kell hagyni, mindenütt jó, de legjobb otthon.

Három évig tanultam. Eközben persze dolgoztam is, már ha hagyták. Szabad időmben belevetettem magam válogatott, csoda jó dolgokba. Könyvtárba, kiállításokra, színházba jártam, egyszerűen csak pihentem, vagy a kedves ismerősökkel találkoztam. A barátaimmal, az igazi barátaimmal ezt már nem tehettem meg…

Imádtam elmerülni regényekben vagy színdarabokban. Néha teljesen magával ragadott egy-egy szereplő, vagy azért, mert magamra vagy valaki számomra kedvesre emlékeztetett, vagy mert olyan volt, amilyen én is szerettem volna lenni. Sokszor Ők adtak erőt a mindennapokhoz, ezek a nem létező, kedves szereplők. Ők mindig olyanok voltak, amilyennek éppen én akartam Őket. Sokszor pedig kísértetiesen hasonlítottak Perselusra…

Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá. Arra, hogy meg kéne látogatni, el kellene menni hozzá. Megkérdezni, hogy megy a sora, milyen az élet a Roxfortban, teázni Vele, beszélgetni, megölelni, megcsókolni… Hatalmasakat sóhajtottam az ilyen és ehhez hasonló gondolataim közben, akár az utcán sétálva törtek rám, akár bárhol máshol. Merszem azonban nem volt lépni. Iszonyatosan tartottam tőle, mi lesz, ha elküld. Ha ugyanazt látom majd a szemében, mint mikor elválltunk, vagy valami még borzalmasabbat. Végül is nem keresett, nem küldött baglyot. Meg sem próbált kapcsolatba lépni velem. Talán nincsen már szüksége rám. Mikor ehhez a gondolathoz értem, átjárt az elkeseredettség, eszembe jutottak Jamesék és már kész is volt a borzalmas közérzet.

Évek teltek el hát nélküle. Amikor halálfaló volt, azért rimánkodtam, hogy legyen vége a háborúskodásnak, hogy találkozhassunk. Amikor pedig már a mi oldalunkon állt, nem volt bátorságom felkeresni Őt. Néhányszor elmentem a Roxforthoz, de legtöbbször csak Friccsig jutottam, aki rám morgott kettőt, én pedig jobbnak láttam odébb állni. Már csak azért is, mert görcsben állt a gyomrom a gondolattól, hogy Perselus hirtelen befordul a sarkon, és rám néz azokkal a gyönyörű, de gyilkos fekete szemeivel, én pedig szívrohamot kapok. Így tehát mindig „szégyen a futás, de hasznos” alapon cselekedtem.

Miután kijártam az iskolát és megkaptam az érte járó diplomát, bele is vetettem magam a munkába. Magántanárként dolgoztam London környékén. Ezzel kerestem annyi pénzt, hogy végre ténylegesen elköltözhettem otthonról, és itt nem volt félő, hogy kirúgnak, mert az óráimat mindig a holdtöltéktől messzi időpontokra szerveztem.

Az élet tehát békésen folydogált a medrében. Míg másnak ez talán elég lett volna, nekem kevés volt. Éreztem, hogy valami elmondhatatlanul hiányzik. Ez a valami pedig egyértelműen Perselus volt.

Néha szórakozottan elmerengtem azon, mit szólna hozzám, ha összetalálkoznánk. Huszonéves voltam már, és ugyan barna hajam ugyanúgy kócosan állt a fejem tetején össze-vissza, arcvonásaim azonban megerősödtek és eléggé megnyúltam. Régies, használt ruháimról persze már távolról fel lehetett ismerni.

Természetesen az még jobban foglalkoztatott, Ő hogyan néz ki. Ám akárhányszor magam elé képzeltem sudár, mégis erőteljes alakját, összeszorult a szívem. Biztosan gyönyörű szép…

Egy didergős novemberi napon az Abszol utat jártam. Sötétbarna, hosszú sálam szinte a földet súrolta, miközben a kirakatokat nézegetve sétáltam. Tavasszal ünnepeltük a  harmincadik születésnapomat és az egyik drága ismerősömtől egy kupont kaptam ajándékba, ami egy könyv vásárlására jogosított fel. A kis papírt zsebre dugott kezemben szorongatva megálltam hát a Czikornyai & Patza előtt a kínálatot tanulmányozva, államat a sál alá rejtve.

Valaki mellettem hatalmas lendülettel lépett ki az üzletből. Ijedtemben össze is rezzentem és abban a pillanat töredéknyi időben nem sejtettem, mi vár még rám…

Oldalra kaptam a fejemet, és ott állt Ő az utcát kémlelve… Kabátja a földig ért, sálját elegánsan alá hajtva hordta, fekete haját az arcába fújta a csípős szél, Ő pedig közönyös arcot vágva viselte mindezt…

Remegni kezdtem, torkom összeszorult, éreztem a szívverésemet. Az agyamat elfedte a sűrű köd, zaklatottan kapkodtam levegő után, míg a fejem zúgni nem kezdett. Megszédültem és teljes sötétség borult rám…