Egész nap úgy járkáltam, mint egy élőhalott.

- Mi van, Remus? Azt hittem, szereted a csoki pudingot… - nézett végig rajtam Sirius a vacsora közben nagyteremben ülve.

- Nem vagyok éhes… - néztem a szemébe egy pillanatra, majd ismét lehajtottam a fejemet.

Mások azt hihették, a gondolataimban vagyok így elmerülve, de tévedtek. Ami bennem zajlott, azt nem lehet annak nevezni. Néha képek tűntek elő bennem Perselusról, különösképpen arról az utolsó tekintetről, amit rám vetett. Közben pedig zúgott a fejem a terem zsivajától és még barátaim nevetése is zavart.

Aznap este egy szemhunyásnyit sem aludtam. Feküdtem az ágyamban, teljesen magamra húzva a takarómat, pedig borzalmasan meleg volt. Izzadtam is rendesen. A szobában mindenki jólesően szuszogott a legmélyebb álomban. Ez a fajta csend és nyugalom megtette jótékony hatását és az agyamban cikázó őrületes kavalkád végre lecsitult. Egy darabig örültem ennek, ám hamar megbántam…

Tisztán látni kezdtem, mi is történik. Perselus hozzám intézett utolsó szavai ott csengtek a fülemben, a szívem pedig egyre jobban összeszorult, és még jobban begubóztam a paplanomba.

Gondolatban újra átéltem az első csókunkat, felsejlett néhány elmélyült beszélgetés, kedvesem arca, amikor én csak nevettem bele a nagyvilágba a puszta örömtől, Ő meg elnézően figyelt engem. Beleborzongtam az első szerelmeskedésünk emlékébe, majd sorban az összes többibe kiemelve egy-egy pillanatot. Ismét láttam a szüleim arcát, ahogyan Perselusra néznek és elfogadják Őt. Éreztem a számon az Ő puha ajkait, így furakodott a gondolataimba az utolsó csókunk… Utolsó? A legutolsó? Aztán mintegy villámcsapás, újra felviláglott előttem az a tekintet… „Felejts el!”…

Arcomat a párnába fúrtam és zokogásban törtem ki. Belehalok, ha tényleg vége. Ez egyszerűen lehetetlen. Én azt gondoltam, hogy mi mindig együtt leszünk. Hogy Vele élem le az életemet. És én ezt még mindig így gondolom. Nem akarok senki mást. Ez az egész lehetetlen. Nem lehet… nem lehet…

Agyam ismét kiürült. Nem gondoltam semmire, csak bámultam a sötétséget, majd az egyre világosabb szobát, ahogy beköszöntött a reggel.

Az elkövetkezendő napokban olykor-olykor látni véltem Őt, ahogy elsuhan a folyosón. Talán Perselus volt az, talán nem…

Siriusék tovább ökörködtek, James volt az egyedüli, aki néha észrevette, hogy nincsen velem minden rendben.

- Remus… Mi a baj?

Nem feleltem neki, csak megráztam a fejemet. Persze jólesett, hogy törődik velem. Az pedig tényleg egy pici fényt csalt az életbe, hogy ismét igazán boldognak láttam Lily-t és Őt.

- Elég ebből! Ne nyaljátok-faljátok már egymást! - ripakodott rájuk olykor Sirius.

- Figyelj! Ha Neked lesz valaha nőd, bár kétlem… Minden esetre akkor Te is ezt csinálod majd. - mosolygott rá fölényesen James, miközben Lily az arcát puszilgatta.

Vészesen közeledett az év vége, ami egyben a Roxfortban töltött éveink végét is jelentette. Minden nap, ahogy végigsétáltam a folyosón, a sírás kerülgettet. Nem akartam elmenni innen, egyetlen porcikám sem kívánta.

- Te nem tudod, miben sántikálnak? - hajolt oda Sirius Peterhez a folyosón néhány összegyűlt mardekárost nézve.

- Mégis honnan tudnám? - sipított Féregfark szemrehányóan.

- És Te, Remus? - fordult oda hozzám Tapmancs.

- Nem tudom, de miből gondolod, hogy bármiben is sántikálnának? - pillantottam vissza rá érdeklődve.

- Már napok óta figyelem őket. Eddig nem dugták így össze a fejüket ilyen kis csoportokban és nézd meg, hogy pásztázzák a környéket! Mellesleg pedig nagyon emlékeztetnek magamra, mielőtt készülök valamire…

Siriusnak igaza volt. Nagyon gyanúsan viselkedtek. Kicsit közelebb sétáltunk hozzájuk, hátha elkapunk egy beszélgetésfoszlányt. Ez a próbálkozásunk kudarcba fulladt, ám a puszta mozdulatok is sok mindenről árulkodtak.

- Van valami a karján? - kérdezte Sirius összevont szemöldökkel az egyik idősebb srácot nézve.

- Nem… Csak mutogat valamit. - ráztam meg a fejemet, majd összeszorult a torkom, ahogy a kis csoport közelében felbukkant kedvesem.

- Nah, megérkezett Pipogyi is… - vigyorgott Sirius kihúzva magát.

Nem hittem a szememnek, ahogy az egyik lány a társaságukba invitálta Perselust, akinek a fiú, aki az imént a karját mutogatta, halkan magyarázni kezdett. Most lett volna csak igazán érdekes a dolog, ám pechünkre az egyikük kiszúrt minket. Jobbnak láttuk továbbállni.

- Ki kell derítenünk ezt! - bólogatott James Siriusnak, mikor az elmesélte neki a látottakat.

- Figyeljetek, szerintem nem sok közünk van hozzá és nem ezzel kellene tölteni az utolsó napjainkat a Roxfortban… - szóltam halkan.

- Igazad van! - bólintott Peter.

Siriusék nagyon húzták a szájukat, ezért addig magyaráztam nekik, amíg úgy nem gondolták, tényleg nem nagy dolog az egész, és komolyan nincs értelme foglalkozni vele.

Eljött az utolsó nap…

Émelyegve keltem ki az ágyból az esti csodás vacsora után, azzal a tudattal, hogy ez az utolsó ébredésem ebben a szobában. Már nem bírtam visszatartani a könnyeimet.

- Jaj, Remus… Ne csináld már! - nézett rám mosolyogva Sirius, ahogy észrevette.

Hevesen törölgetni kezdtem az arcomat, mind hiába. Sirius széttárta karjait, odasétált hozzám és átölelt. Belekapaszkodtam és megengedtem magamnak még egy pici sírást. Nemsokára James és Peter is csatlakozott. Ott álltunk a mi kis szobánk közepén négyen egymást ölelgetve. Örökre úgy akartam maradni. Így még Perselus hiánya is tűrhető volt…

Indulás előtt még körbejártuk az egész épületet. Sirius hangosan kacagva rohangált össze-vissza és a kastély minden kis centiméterétől elköszönt.

- Minden jót koszos ablak! Minden jót pók a sarokban! Minden jót fura szobor! Minden jót… - és csak mondta és mondta, mi pedig nem bírtuk abbahagyni a széles vigyorgást.

A diákok lassan megindultak a csomagjaikkal a kijárat felé. Ösztönösen kerestem Perselust a tömegben tekintetemmel. Barátaim lökdöstek kifelé, nem könnyítették meg a helyzetet…

Aztán végre megláttam Őt. Felszegett fejjel ballagott kifelé nem sokkal mellettem. Nagyot dobbant a szívem, mikor egyenesen a szemembe nézett. Olyan bamba képet vágtam, mint még életemben soha. Erre vártam már mióta, most pedig ott álltam tétlenül. Hosszú másodpercekig kémlelte az arcomat, majd lehunyta a szemét, elfordította fejét, és nem is nézett rám többet. Csakis egyenesen előre.

Jamesék megállás nélkül fecsegtek mellettem, én viszont nagyon keveset fogtam fel belőle.

A vonatútra összeszedtem magamat és egész jó társaság voltam. Kiürítettem a fejemből minden olyan gondolatot, ami Perselusszal kapcsolatos. Így tudtam nevetni barátaim ökörködésein, és élveztem az utolsó vonat utat.

Nagy volt a búcsúzkodás, mikor megérkeztünk a King’s Crossra. Mindenki puszilgatott és ölelgetett mindenkit. Röpködtek az ígéretek a találkákról, meg a nyári programokról, majd ki-ki ment a maga útjára.

Ahogy megláttam apáékat, nem tudtam nem Perselusra gondolni. Megöleltem anyát és mélyeket lélegeztem, hogy ne bőgjem el magam.

Az ezután következő napok teljes letargiában teltek. Szüleim nem kérdezősködtek, tudták, hogy úgyis mesélek, ha akarok. Én azonban még magamnak sem mertem elmondani, hogy Perselus már nem a kedvesem…