Elérkezett az utolsó év. Furcsa volt úgy végigülni az évnyitó ünnepséget, hogy jól tudtam, ez az utolsó, amin odajáró diákként veszek részt.

Másnap barátaimtól egy kicsit elszakadva sétára indultam a parkban.

- Remus!

Megpördültem a tengelyem körül, ahogy meghallottam Miranda hangját, aki mosolyogva ballagott felém. Mikor odaért hozzám, megsimogatta a karomat és lágyan szólt.

- Hogy vagy? Nagyon régen láttalak. Vagyis inkább nagyon régen beszéltünk.

- Tény és való. Köszönöm, megvagyok, kár, hogy vége a nyárnak. Ez az utolsó évem.

- Tényleg! Hú… és nem rossz érzés?

- Nem is tudom… furcsa. - bólogattam mosolyogva. Miranda mit sem változott. Talán csak még szebb lett.

- El tudom képzelni.

Miranda szemében olyasmit láttam, amit utoljára évekkel ezelőtt. Alig bírtam elhinni… Még mindig tetszem neki?

- A prefektusság nem jár honoráriummal és még a jelvény sem ér sokat, szóval szerintem kár a gőzért, Smith… - szólt az ismerős hang. Lassan fordítottam a fejemet a mellém lépő Perselus felé.

- Ugyan, Perselus. Szerintem szó sincs ilyesmikről. - mondtam nyugodtan. Miranda komoran méregette Perselust.

- Majd nagyot nézel, ha kiderül, hogy mégis… - kedvesem mélyen Miranda szemébe nézett, majd elsétált mellette. Ugyan sajnáltam szegény lányt, de abban a pillanatban nem az Ő lelkének ápolásával voltam elfoglalva, sokkal inkább Perselus határozott lépteivel és suhogó talárjával, amivel mindig megbabonázott.

- Nem értem, miért jó ez neki. Mindig ilyen goromba, pedig soha nem ártottam neki.

- Ilyen a természete. - vontam meg a vállamat.

Elbúcsúztam Mirandától, majd elindultam, hogy felkutassam kedvesemet. Nem láttam bemenni a kastélyba, így a parkban kerestem. Ám mintha a föld nyelte volna el.

Hirtelen aztán egy erős rántást éreztem és egy bokor mögött találtam magamat a számon kedvesem kezével.

- Tetszik a lány? - kérdezte mélyen a szemembe nézve, majd lassan elengedte a számat.

- Kedvelem. - mosolyodtam el végigmérve Őt.

Lassan hajolt felém, úgy tűnt, ajkaink soha nem találkoznak már. Mikor ez mégis megtörtént, Perselus nem kezdett el csókolni, csak simogatta a szájával az enyémet. Szélesen mosolyogtam, és halkan sóhajtoztam. Hosszú ujjai a hajamba túrtak, és végre megcsókolt. Annyira finomak voltak az ajkai…

- Hiányoztam? - nézett aztán a szemembe egészen közelről.

- Nem… - ráztam meg a fejemet és vigyorodtam el.

- Te se nekem.

Boldog voltam, azonban minden valahogy olyan különös volt. Úgy éreztem, valami közeleg. Nem értettem pontosan, mi ez az érzés. Minden jó volt, kellemes, de mintha az egészre egy árnyék vetült volna.

A dolgok szépen rendben folydogáltak a medrükben. Perselus és én most is a Szükség Szobában találkozgattunk. És rájöttem, hiányozni fognak ezek az életemből. A megszokott dolgok, a rendszeresség. Az iskola ezt is adta a tudás mellett. Egy rendszert, amihez alkalmazkodni lehetett, és ami biztonságot adott az embernek.

Lily-vel tartottuk a látszatot. Gyakran jártunk össze, és bár pusztán csak élveztük egymás társaságát, mindenki meg volt győződve róla, hogy együtt vagyunk. Lily imádta ezt a játékot. Akárhányszor ismerősökkel találkoztunk, belém karolt, vagy átölelt, vagy megpuszilt, utána pedig nagyon büszke volt magára.

Nagyon hamar beköszöntött a tél, barátaim pedig kapva kaptak az alkalmon, és minden percét kiélvezték a hatalmas hónak. Hol hóembert építettek, hol hó csatáztak, hol korcsolyáztak, hol pedig a dombokon csúszkáltak lefelé. A legtöbbször Velük tartottam, de néha jobban szerettem csak figyelni őket.

Egy napon éppen Lily-vel sétálgattam, miközben a hó ropogott a talpunk alatt, amikor…

- Kapd el, ha tudod! - üvöltötte James és eldobott egy hógolyót Peter felé, aki azonban lehajolt, így Perselust találta el, aki akkor lépett ki a kastélyból egy hatalmas könyvet magához ölelve. - Hopsz, bocs, Piton!

- Pipogyusz, ezt kapd ki! - rikkantott Sirius és követte James példáját, ám Ő sokkal erősebbet dobott és a találat kedvesem arcát érte, aki oldalra rántotta fejét és egyik kezével próbálta letörölni a havat.

Gyors léptekkel megindultam feléjük, de túl távol voltam.

- Pipogyi, nekem is van meglepetésem! - kiáltott Peter és teljes erejéből Perselushoz vágott egy hógolyót. Kedvesem elvesztette az egyensúlyát, megcsúszott és a földre vágódott. Könyve kirepült a kezéből.

Abban reménykedtem, hogy barátaim ezt látva leállnak, hogy abbahagyják. Hatalmasat tévedtem… Vérszemet kaptak.

Villámgyorsan gyártották a lövedékeket, és mindent beleadva dobálták a földön fekvő Perselust, aki olykor fájdalmasan felnyögött.

- Hé, srácok, elég már! - szólt rájuk James néhány másodpercnyi tétovázás után.

- Jó, már úgyis unom. - hajította el a kezében lévő hógolyót Sirius és elsétált, Peter követte. James csak állt ott.

Olyan gyorsan történt minden, ám az, hogy odaérjek, egy örökkévalóságnak tűnt.

Letérdeltem Perselus mellé, szemeim elkerekedtek. A hó az arca alatt véres volt.

- Perselus, nézz rám! - szólítottam meg Őt.

Felemelte a fejét. Az orra csupa vér volt.

- Hívd ide Madam Pomfrey-t! - kiáltottam rá Jamesre, aki azon nyomban elrohant a gyengélkedőre.

A javasasszony nemsokára megérkezett, egy hordágyra tette kedvesemet, azonban azt mondta, nem mehetek Vele. Megszoktam már. Csak álltam és figyeltem, ahogy távolodnak.

Az érdekes események nyomán összegyűlt tömeg lassan szétoszlott. Ekkor vettem észre a könyvet, amit Perselus ejtett el. Legnagyobb balszerencséjére kinyitva landolt a földön, így teljesen elázott. Felvettem és elolvasván a címét a torkom összeszorult: A fekete mágia nagykönyve... Tőlem kapta az első közös karácsonyunkkor.

Ajkaim megremegtek, és halkan sírni kezdtem. Magamhoz öleltem a kötetet és elvonultam a szobámba. Mikor barátaim megjöttek, nem szóltam hozzájuk és rájuk sem néztem. Lefeküdtem az ágyamba, a fejemre húztam a takarót és nem voltam hajlandó elengedni a könyvet.

Éreztem, hogy valami megszakadt bennem és nem csak bennem. Éreztem, hogy mostantól minden más lesz. Pedig ez csak újabb csíny volt, ami most kicsit csúnyábban ért véget. Mégis tudtam, hogy ez valaminek a vége…

Álomba sírtam magam.

Másnap felkerestem kedvesemet a gyengélkedőn.

Leültem az ágya szélére és megfogtam a kezét. Úgy nézett ki, mintha beteg lenne, pedig ekkor már semmi baja nem volt. Az orra eltört, azonban Madam Pomfrey gondos kezei nyomán teljesen rendbejött.

- Perselus, már nem is kell itt lenned. - mosolyogtam rá.

- Mi van a könyvvel? - nézett rám lassan.

- Elázott. Majd megpróbálom valahogyan megjavítani. - bólogattam bíztatóan.

Levette rólam a tekintetét és a plafont kémlelte.

- Perselus! Annyira sajnálom! Nem voltam elég gyors…

- Nem a Te hibád. - szólt rekedten.

Mennem kellett, Madam Pomfrey kitessékelt. Még egyszer végigsimítottam kedvesem kezén.

A legközelebbi szombaton hiába vártam Perselusra a Szükség Szobájában, nem jött el. Ahogy a következő héten sem és az után sem.

Néha láttam a folyosón, el is indultam felé, ám soha nem értem el hozzá. Mintha menekült volna előlem.

Lily volt az egyetlen, akinek panaszkodhattam, akinek kiönthettem a szívemet. Legalább Ő ott volt. Nem tudtam, mitévő legyek. És nem is értettem az egészet. Ha egyszer úgy gondolta, nem az én hibám, miért kellett kerülnie.

Miközben a saját gondjaimmal voltam elfoglalva és Lilynek másról sem tudtam beszélni, észrevettem, hogy zavarja valami.

- Mi az, Lily?

- Hm? Mire gondolsz? - nézett rám értetlenül.

- Olyan furcsa vagy… - kémleltem az arcát.

- Remus, el kell mondanom valamit… - fogta meg a kezem.

- Mesélj!

- Szóval… James és én… megint együtt vagyunk.

Eltátottam a számat. Erre nagyon nem számítottam.

- De hát ez fantasztikus! - tört ki belőlem.

- Komolyan beszélsz? - vonta össze a szemöldökét.

- Persze. Nagyon örülök Nektek. Bár sajnálom, hogy akkor most vége a játéknak, de tényleg örülök.

- Oh, Remus… - Lily magához ölelt. Ugyan borzalmasan éreztem magam, ám ez az apró öröm nagyon jól jött. Lily is és James is megérdemelte a boldogságot.

Mikor már végleg megelégeltem, hogy Perselus kerül engem, odaléptem hozzá, amikor nem számított rá és megragadtam a karját.

- Beszélnünk kell!

Soha nem felejtem el azt a tekintetet. Mint egy idegen, úgy nézett rám, miközben kikapta a karját kezeim közül.

- Felejts el! - suttogta a szemembe nézve, majd emelt fővel távozott.

Úgy éreztem, megfagy a vérem. Nem bírtam még sírni sem. Az járt a fejemben, hogy mégis mit tettem, amivel ezt érdemeltem. Most szakított velem? Nem, az lehetetlen. Ennek nem lehet így vége. Ennek nem lehet vége…