Barátaim jelenléte általában feledtetett velem minden rosszat. Azonban, ha csak egy percre is magamra maradtam, azon rimánkodtam, hogy minél előbb jöjjön el a szombat. Éppen ezen gondolkodtam üveges tekintettel ballagva a folyosón, amikor…

- Remus!

A felém sétáló Lilyre néztem. Mosolyogva lépett oda hozzám.

- Olyan régen beszélgettünk már. Hogy vagy?

- Megvagyok. - néztem vissza rá szelíden.

- Hm… ez nem valami meggyőző. - rázta meg a fejét, miközben egyik kezét a vállamra tette.

- Nagyon haragszol Perselusra? - eszembe jutott hirtelen az RBF utáni incidens.

- Az ember szerintem csak arra haragudhat igazán, akit ismer vagy szeret. Nos, itt egyik sem áll fönt… - felelte nyugodtan.

- Van benne valami…

És ezen néhány mondattal ismét megnyitottuk nagy beszélgetéseink sorát. Most azért jobban ügyeltem rá, hogy James ne tudjon ezekről. Szóval volt egy újabb dolog, amit titokban kellett tartanom. De úgy éreztem, megérte.

- Hát, Te meg mit járkálsz itt? - kurjantotta el magát Anthony a folyosó végéről, mikor egy szombati napon a Szükség Szoba előtt sétáltam, hogy kinyithassam.

- Öhm… Szervusz! De régen láttalak! - üdvözöltem zavartan és megálltam.

- Ne, ne tereld el a szót, Remus! - rázta meg felém a mutatóujját.

- Csak sétálgatok és gondolkozom. - feleltem nyugodtságot színlelve.

- Gyanús vagy Te nekem…

- Anthony! - kiáltotta Rita kedvesének, ahogyan hirtelen feltűnve, nekifutásból, hatalmas lendülettel a hátára ugrott.

- Te egyszer még megölsz engem… - mormogta Anthony miközben megfogta barátnője lábait, hogy az ne csússzon le róla.

- Szia Remus! - integetett nekem a lány, ahogy elindultak.

- Igen, szevasz, jó járkálást! - követte a példáját a fiú, miközben elfutott Ritával a hátán.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és pár perc múlva végre bejutottam a Szükség Szobába.

Nem tudom, mi lelte Perselust, de alig beszéltünk pár szót és máris egy ágy jelent meg mellettünk, ami nem sokáig maradt kihasználatlanul…

A dolgok zökkenőmentesen folydogáltak medrükben. A Szükség Szoba nyugalmát csakis mi zavartuk meg kedvesemmel, Lily-vel rengeteget beszélgettünk, barátaimmal állandóan csak nevettünk, és a holdtölték sem voltak olyan fájdalmasak.

Hamarosan sállal a nyakunk körül ballagtunk lefelé Roxmorts faluba. Az első hó már november közepén leesett és úgy tűnt, a tél komolyan veszi magát. A hó ugyanis nem volt hajlandó elállni egyetlen napra sem a diákok legnagyobb örömére, akik, ha tehették, folyton a parkban voltak, hóembert építettek, vagy éppen hógolyó csatát vívtak. Barátaim is ez utóbbinak hódoltak legszívesebben, nem kímélve senkit…

Éppen ezért megkértem kedvesemet, hogy ha lehet, minél kevesebbet járjon a parkban, mikor a legtöbben kint vannak. Féltem, hogy barátaim hógolyókkal megrakodva végképp nem lesznek kíméletesek hozzá. Perselusnak nem kellett kétszer mondani, egyébként sem igazán kedvelte azt a nagy zsibongást, ami ilyenkor betöltötte a környéket.

Szívesen töltöttem volna a karácsonyt otthon, esetleg Perselus társaságában, azonban anyáék arra kértek, maradjak inkább a Roxfortban, jobb lesz ott nekem. Hiába mondtam volna nekik, hogy engem nem érdekel az ezerféle ínycsiklandozó falat és a hatalmas díszek. Ha Ők és a kedvesem is ott lettek volna, nem érdekelt volna más. Ők azonban ragaszkodtak hozzá, hogy maradjak. Persze így sem panaszkodhattam…

Karácsony estéje vasárnapra esett, így előtte lévő nap még éppen találkozhattam Perselusszal. Mikor beléptem a Szükség Szobába tátva maradt a szám. Az ablak mellett egy gyönyörű, ezüst díszű karácsonyfa állt, a kandallóban kedvesen ropogott a tűz és az előtte lévő kis asztalon sütemény és tej kínálta magát. Perselus a fa mellett állt engem fürkészve. Pár lépéssel nála teremtem és addig csókoltam, míg bele nem szédültem.

Leültünk a kandalló mellé a karosszékekbe és átadtuk egymásnak az ajándékainkat. Úgy éreztem, mintha egyszerűen egy nappal előrébb hozták volna a karácsonyt. Minden tökéletes volt. Teljesen elbódultam ettől az érzéstől és az ünnep hangulatától. A szeretet ünnepétől. Attól az ünneptől, amely összehozott minket. Igen, karácsony napján volt az évfordulónk. Ezen a napon kellőképpen meg is emlékeztünk róla. Miután elfogyott a tej és a sütemény, egymás ajkait kóstolgattuk, majd végigfeküdtünk az ágyon egymást simogatva…

Szívesen merültem volna álomba kedveseim karjaiban, de ahogyan sötétedni kezdett, tudtam, mennem kell, barátaim már biztosan kerestek. Kimásztam az ágyból, azonban ruháimat csak nagyon lassan vettem fel magamra, ezzel is elhúzva a kedvesemmel töltött ünnepet…

Az egész téli szünetet végigmosolyogtam, csak a Perselusszal töltött előkarácsonyra kellett gondolnom. Persze, egyébként is minden szép és jó volt, de mindez emelte az ünnep fényét. Azonban a vakáció a továbbiakban Perselus-mentesen zajlott. A barátaim folyton igényt tartottak a társaságomra és bármilyen ok, amellyel megpróbáltam volna elkéreckedni, gyanús lett volna. Nem kockáztathattam. Mindig eszembe jutott anya tanácsa és akármilyen fájdalmas volt, de tartottam magam hozzá.

- Hol voltál eddig? - fordult felém kedvesem a Szükség Szobában állva egy borús szombaton.

- Siriusék folyton maguk mellett akartak tudni. - magyaráztam közelebb lépve.

- Én is magam mellett akartalak tudni! - szólt élesen.

- Perselus, tudod, hogy ez az egész nagyon bonyolult. Ha kettős játékot játszunk, akkor…

- Csak Te játszol azt! - szakított félbe ingerülten.

- Miért? Te talán nyíltan vállalod, hogy a kedvesem vagy? - kérdeztem kétségbeesetten Perselus dühödt arcát látva.

- Ne tereld rám a szót! Én minden szombaton itt vártam, de hiába!

Nehéz volt állnom azt a lángoló tekintet.

- Neked nem kellett máshol lenned… - ezeket a szavakat szinte csak magam elé motyogtam.

- Mi? - kérdezte vicsorogva.

- Mindegy… - ráztam meg lehajtott fejem.

- Mit mondtál? - lépett közelebb fenyegetően.

Szótlanul és kissé félve felnéztem rá.

- Nekem nincsenek barátaim, akik hiányolnának, igaz? Rám nincs szüksége senkinek, ugye? Ezt akartad mondani! - sziszegte az arcomba egészen közelről.

A szívem hevesen vert. Láttam már Őt dühösnek, de aminek ekkor tanúja voltam, az kifejezetten megrémített.

- De… Nekem szükségem van Rád. - feleltem végül mélyen a szemébe nézve.

Vonásai lágyabbak lettek, tekintete nem volt már olyan gyilkos.

- Nem akartalak megbántani… Bocsáss meg. Legalább egy levelet írhattam volna, vagy bárhogy máshogy értesíthettelek volna, tudom. De féltem… Ha lebukunk, Perselus, akkor vége… - néztem rá elkeseredetten.

- Kit választanál? - vonta össze a szemöldökét őszinte érdeklődéssel figyelve arcom minden rezdülését.

- Te… tessék? - kérdeztem vissza hitetlenül.

Választani közted és a barátaim közt? Hiszen ez borzalmas! Ne, ilyet ne is kérdezz! Ilyenre még gondolni sem akarok!

- Nos, kit választanál? - ragaszkodott továbbra is a kérdéséhez.

- Direkt kínzol? - kérdeztem olyan komolyan és szomorúan, ahogyan nem gondoltam volna magamról.

- Nem, csak éppen nagyon érdekel. - közelebb lépett, ha ez egyáltalán lehetséges.

- Ha igazán tudni akarod… - kezdtem neki a válasznak, bár még bennem sem fogalmazódott meg teljesen.

Imádom a barátaimat. Annyi örömet okoztak nekem, hogy egy élet is kevés lenne hozzá, hogy viszonozzam. A sok nevetés, a felhőtlen boldogság… Ők ezt jelentik nekem. Perselus pedig… Nos, Ő az életemet…

- … akkor Téged. - feleltem végül határozottan.

Egy ideig úgy kémlelt engem, mintha azt állítottam volna, hogy az ég zöld, majd a tekintete teljesen megváltozott, magához rántott és szenvedélyesen megcsókolt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

Az ezt követő beszélgetés pedig minden volt csak nem felszabadult vagy kellemes. Perselus elmondta, milyen szörnyű volt csak várni rám és attól félni, hogy soha többé nem jövök, és ezt nem akarja még egyszer átélni. Így hát megállapodtunk, hogy eltöröljük az állandó szombatokat. Elmondtam neki anya tanácsát, hogy találkozzunk olyan kevésszer, amilyen kevésszer csak lehet. A heti egyszeri alkalom túl gyakorinak bizonyult. Megbeszéltük, hogy levelezünk inkább, aztán a papírt az elolvasás után rögtön megsemmisítjük. Ezek drasztikus módszereknek tűntek, de ebben a szívszorító helyzetben, a folytonos titkolózásban nem tűntek olyan szélsőséges megoldásnak. Már csak az volt a kérdés, hogyan juttatjuk majd el a leveleket egymásnak…

- Lily, hatalmas kérésem lenne! - szólítottam meg a vörös hajú lányt a folyosón elhúzva barátnőitől, köztük Mirandától, akinek éppen csak odamosolyogtam.

- Felejtsd el, hogy szóba állok Potterrel! - jelentette ki egy hatalmas kézmozdulattól kísérve.

- Öhm… nem, erre gondoltam. - néztem rá értetlenül.

- Oh… akkor? - tekintett vissza rám hasonlóképpen.

- Tudod, meséltem, hogy Perselusszal igyekszünk minél kevesebbet találkozni! - szavaim közben lopva körbenéztem, de egy ismerős sem volt a közelben.

- Igen, igen. - bólogatott kissé sürgetve, de kedvesen.

- Nos, úgy tűnik, hogy az a szombati találka is sok. Jól összekaptunk, mert jó néhány alkalommal nem tudtam elmenni. Ezért úgy döntöttünk, levélben beszéljük meg ki és mikor ér rá. Már csak azt nem tudjuk, hogyan juttassuk el egymásnak a leveleket… - ezután részemről egy kérlelő nézés következett.

- Hogy én? Mint postás? - tette a mellkasára a kezét Lily.

- Kérlek… - mosolyodtam el szelíden.

- Jól van, Remus, de mire ezt Te törleszteni tudod…

Szélesen elmosolyodtam és magamhoz öleltem Lilyt, mire Ő gyöngyözően felkacagott.