Határtalan örömömnek véget vetett az a jelenség, amely minden hónapban kísért… A telihold hirtelen tört rám. Annyira lefoglalt kedvesem jelenléte, hogy nem is éreztem magam gyengének. Már késő délután volt, mikor ráeszméltem, mi következik…

- Van itt valami hely, ahova elmehetsz ilyenkor? - kérdezte Perselus a nappaliban a kanapén ülve. Kezemet a combján nyugtattam, szomorkásan néztem föl rá.

- Igen. Apa jön mindjárt és elkísér. Az erdőben csinált egy amolyan… ketrecfélét, de kibélelte mindenféle varázslattal, hogy ne tehessek kárt magamban. - bólogattam próbálván nyugodtságot színlelni, azonban ez az egész most szörnyen rosszul érintett. Azon járt az eszem, hogy Perselus ott fog majd feküdni a szobámban teljesen egyedül és talán még a vonyításomat is meghallja. Ettől a gondolattól lettem csak igazán szomorú. Hogy Ő mit fog érezni. Hiszen én egész este tudattalan leszek. Nekem így könnyű…

Már szürkület volt, mikor apával az erdő legmélyére értünk. Bezárt engem a ránézésre irtózatos rácsok közé, amelyek azonban akkor sem tudtak volna rajtam sebeket okozni, ha teljes erőmből nekik megyek.

Leültem és csak vártam a suhogó lombokat fürkészve. Végül egész testemben meggörnyedtem és átalakulásom kezdetét vette…

Reggel a nap a szemembe tűzött, hunyorogtam is rendesen. Nem keltem föl, nem éreztem magamban erőt hozzá. Apa aztán hamarosan megérkezett. Varázsolt nekem egy hordágyat, amire óckodva ugyan, de ráfeküdtem. Tudtam, hogy nem bírnék most a házig sétálni.

Mikor hazaértünk átcsusszantam a kanapéra. Perselus éppen ekkor jött be a nappaliba és ült mellém. Erőtlenül feküdtem.

- Kérsz valamit, kicsim? - hajolt felém anya.

- Nem, most nem…

A gyomrom émelygett és egyébként is úgy éreztem, ha akár csak egy falatot eszek, vagy egy kortyot iszok, a súlya lehúz a mélybe. Anya csak bólintott és magunkra hagyott minket.

Perselus a homlokomra tette a kezét és az arcomat fürkészte.

- Hallottalak… - suttogta komoly, mégis nyugodt arccal.

- Sajnálom… - néztem rá szomorúan.

- Nem kell. Még örültem is. Úgy hangzott, jól vagy. Nem szenvedve vonyítottál. Csak úgy. - végigsimított a hajamon a kócos tincseket nézve. Meghatottan mosolyogtam rá. De hát mit is vártam Tőle?

Nem volt nehéz észrevenni, hogy Perselus simogatása, érintései és gondoskodása közepette jóval gyorsabban erőre kaptam, mint bármikor máskor ezelőtt. Már aznap este is egészen jól voltam. Hát még mikor Perselus mellém telepedett, ahogy az ágyamon ültem és éppen levelet írtam Jamesnek…

Éreztem, hogy kedvesem engem néz. Abba is hagytam az irogatást, félre tettem a papírt és a tekintetét kezdtem fürkészni. Lágyan megcsókolt és lenyomott az ágyra. Olyan gyengéden szeretkeztünk, mint azelőtt soha. Minden mozdulata óvatos, kedves és gondoskodó volt. Nekem szinte nem is volt más feladatom, csak hogy hagyjam magam. A bódult halk szuszogás, a finom érintések, az apró, szeretetteljes csókok és az a tény, hogy velem van, annyira megnyugtatott, hogy az járt a fejemben, receptre sem kaphatnék jobb orvosságot…

Teltek a napok és erőm igen hamar visszatért… Úsztunk, ücsörögtünk a parton és örültünk egymásnak. Az pedig különösen jó érzéssel töltött el, ahogy láttam, a szüleim mennyire elfogadják Perselust. Úgy, ahogy van. A nagy hallgatásaival, a komoly megjelenésével és az irántam érzett szeretetével. Valójában ez az utóbbi lehetett az, ami ennyire egyszerűvé tette a dolgot. Észrevettem ezt magamtól is, de egyik este, mikor Perselus éppen elment lezuhanyozni, apa megerősített a hitemben, pedig nem Tőle vártam…

- Remus? - szólt a teraszon ülve, miközben a nap már félig elsüllyedt a tengerben.

- Hm? - néztem rá érdeklődve.

- Csak azt akarom mondani, hogy… Örülök, hogy boldog vagy. Ugyan soha nem gondoltam, hogy egy fiú lesz az, akit így szeretni fogsz… és aki így szeretni fog… De örülök.

Apa nem igazán nézett rám, miközben beszélt. Én azonban az Ő arcát figyeltem.

- Jó látni, hogy mennyi energia van benned… Kihozza belőled a legjobbat.

Ezt mondva nézett fel rám először. Szélesen mosolyogtam vissza rá. Nagyon jól esett minden egyes szava.

- Végeztem! - kissé összerezzentem kedvesem hangjára. Zöld köntösben állt mögöttem. Próbáltam nem szélesen vigyorogni. Ugyanis megmutattam neki a szekrényt, ahol találhat köntöst, ha kell neki. Volt ott piros, sárga, szürke, tarka… De hát ez Ő…

Borzalmasan gyorsan repült az idő. Egyik nap arra eszméltem, hogy már augusztus van. Perselusnak pedig hamarosan vissza kell térnie a Roxfortba, a hónap közepén mindenképpen.

A szobámban ültünk egy délután, mind a ketten olvastunk egymás mellett az ágyon. Egyszerre aztán egy a nyaralónkba nem illő hang ütötte meg a fülemet. Felnéztem a könyvből. Perselus is.

- Ki ez? - kérdeztem halkan saját magamtól.

- Black… - felelte kedvesem az ajtót nézve.

- Mi? - eldobtam a könyvemet és fölpattantam.

- A Te barátod, megismerhetnéd a hangját… - tett szemrehányást Perselus ugyanúgy ülve az ágyon.

- Merlin! - szóltam elképedve, ahogy az ajtóhoz simultam és beigazolódni láttam kedvesem állítását. Sirius volt az, tényleg.

- Nem fogok elbújni! - rázta meg a fejét Perselus.

- Nem is kell… Kimegyek. - gyorsan kisurrantam az ajtón és bezártam magam mögött kulcsra, majd az előszobába sétáltam…

- Holdsáp! - rikkantotta Sirius nagy vidáman és szinte a nyakamba ugrott.

- Sz…szevasz… - feleltem fele olyan lelkesen, barátom ölelgetése közepette.

- El tudtam jönni! Mit szólsz? - vigyorgott rám szélesen, ahogy elengedett.

- Nagyon jó… - válaszoltam halványan mosolyogva, miközben azon törtem a fejem, hogy „most aztán mi a frászt csináljak?!”.

Sirius egy közepes méretű zsákban hozta a holmiait. Tehát maradni akar pár napot… Letette a nappaliban és lehuppant a kanapéra.

- Jaj, de jó itt lenni… - sóhajtott mosolyogva.

Mögötte álltam és idegesen harapdáltam az alsó ajkamat. Anya egy tál friss süteményt hozott be és tett le a kisasztalra. Siriusra csak mosolygott, majd kissé komolyabb arccal rám sandított. Most mit teszel, Remus? A tarkómhoz kaptam és kétségbeesett arccal próbáltam valami jó megoldást találni. Már ha lehet ilyet ebben a helyzetben…

- Anyám kiborult, hogy eljövök, de nem érdekel. - mesélte Sirius szájában egy fél süteménnyel, miközben nézelődött a szobában.

Összerezzentem, ahogy apa megfogta a vállamat.

- Remus! Kijönnél egy kicsit segíteni!

Kacsintania sem kellett hozzá, értettem, miért hív el.

- Persze! Mindjárt jövök, Sirius! - néztem vissza még egyszer barátomra, akinek úgy tűnt, esze ágában sincs felkelni vagy abbahagyni a nassolást.

Apa az előszobába sétált, én pedig követtem és legnagyobb megrökönyödésemre Perselusnak hűlt helye volt, ahogy benéztem a nyitott ajtón. Kiléptünk a házból. Kedvesem egy közeli fa mögött állt a csomagjával.

- Jaj, ne…- csúszott ki a számon akaratlanul is, ahogy felé sétáltam.

- Úgyis már csak pár napom lett volna itt. - szólt teljesen nyugodtan, miközben olykor az ajtó felé sandított, nem lép-e ki rajta Sirius.

- Annyira sajnálom…

Perselus nem engedte, hogy tovább nyafogjak. Magához húzott és lágyan megcsókolt, majd egészen közelről nézett a szemembe.

- Találkozunk szeptemberben. - szólt halkan, miközben a keze még mindig az arcomon volt.

Csak bólintottam és megsimogattam a kezét. Ellépett tőlem és apával elindultak a legközelebbi zsupszkulcs felé. Fájdalmas sóhajok közepette ballagtam vissza a házba.

Ugyan nagyon jól éreztem magam Siriusszal, de Perselus hiányát nem tudta feledtetni. Persze jókat nevettünk, úsztunk, beszélgettünk, de este, amikor Ő már békésen szuszogott, én csak néztem a plafont és a kedvesem járt a fejemben.

Az egyik ilyen alkalommal nem bírtam már csak úgy feküdni, ezért egészen halkan kisurrantam a konyhába, magamhoz vettem egy bögre tejet és kiültem a teraszra. Hűvös volt a levegő, de ez még jól is esett.

- Nem fázol?

Anya lépett ki a teraszra a bordó köntösében. Felnéztem rá.

- Nem…

Leült a legközelebbi székbe és szomorkásan nézett engem. Nem volt már olyan sötét, hogy ne láthattam volna az arcát.

- Tudod jól, hogy ezt nem csinálhatod örökké… - a hangja nyomatékos volt, de végtelenül megértő és kedves.

Lehajtottam a fejemet. Nem tudtam erre mit felelni. Tudom, persze, hogy tudom…

- Elfogadsz tőlem egy tanácsot?

Akár ezret is… Felnéztem rá.

- Igyekezz minél kevesebb időt együtt tölteni a kedveseddel. Legyetek türelmesek, és ha befejeztétek az iskolát, már nem kell folyton attól félned, melyik barátod veszi észre és mikor. Hiszen akkor már nem lesztek mindig együtt így négyen. És mindent bepótolhatsz Perselusszal. Aztán, ha már úgy érzed, a barátaid eléggé érettek lesznek ahhoz, hogy megfelelően kezeljék ezt az egészet… Nos, akkor majd elmondod nekik…

Kétségbeesetten nézte vissza rá… Az még két év… két borzalmasan hosszú év…

- Tudom, hogy ez rengeteg idő, Remus. De ha egyikőjüktől sem akarsz megválni, ez a legjobb megoldás. Nem mondom, hogy soha ne találkozzatok az iskolában, de… nagyon oda kell figyelned. Eddig remekül csináltad, hiszen nem tudják. Ha ugyanilyen ügyes leszel, akkor minden rendben lesz, de biztonságosabb lenne, ha kevesebbet lennétek együtt.

- Anya, így is borzalmasan keveset vagyunk együtt az iskolában… - néztem fel rá szomorúan.

- Ki kell bírnotok… - simogatta meg a kezemet megértően.

- Basszus! Én ezt nem hiszem el… Kezdődik elölről az egész macera! - duzzogott Sirius, ahogy pár nap múlva az Abszol úton sétáltunk.

- De látjuk Jameséket! - próbáltam rávilágítani a dolgok jó oldalára.

- Az már igaz… Újra együtt lesz a banda! - kurjantott Tapmancs szélesen vigyorogva, pont amikor beléptünk a könyvesboltba.

Zavartan mosolyogtam körbe a bent lévők arcát látva: Nem bánt senkit, csak lelkes…

- Oh, és végre újra keblemre ölelhetem az én legis-legjobb barátomat! Oh, Pipogyusz… - sóhajtott Sirius és felvette a legábrándosabb tekintetét.

- Ne bántsd már… - szóltam színtelen hangon, miközben beálltam a sorba.

- Ez Neked bántás? - lépett mellém barátom teljes felháborodással a hangjában.

Egy „jól-tudod,-miről-beszélek”- mosoly kíséretében néztem vissza rá. Csak elvigyorodott és erről nem is beszéltünk többet.

Mikor megláttuk a Kings’ Crosson Jameséket, Sirius őrült iramban odarohant hozzájuk, és ahogy megölelte őket egyszerre, majdnem hátraestek. A fejemet rázva sétáltam utána és üdvözöltem én is Őket, még ha nem is akkora hévvel.

Az úton nem láttam Perselust, pedig többször is kimentem a kupé elé, sőt, olykor rövid sétákat tettem néhány vagonon át. De Ő sehol.

Akármilyen jó is volt a nyár, a Roxfortba mindig örömmel tértem vissza. Csak a tanulás gondolata keltett bennem némi viszolygást.

A Nagyterembe lépve is rögtön kedvesemet fürkésztem, azonban csak egyszer láttam és akkor is csak a feje búbját.

Elfoglaltuk a szobánkat és felavattuk egy hatalmas párnacsatával. Tíz óra tájt aztán már minden barátom békésen szunyókált, Peter még horkolt is hozzá. Azt gondoltam, itt majd tudok aludni. Tévedtem. Alig hunytam le a szememet és már eljött a reggel és egy ismételten Perselus nélküli nap.

Megfordult a fejemben, hogy direkt kerül el. Aztán felidéztem az arcát, amilyennek utoljára láttam és megnyugodtam. Nem volt dühös rám. Nem váltunk el haraggal. Bizonygattam magamnak, hogy így van. Nem hiába…

- Megszoktad már? - hangzott fel mögöttem Perselus baritonja a könyvtárban.

Mosolyogva fordultam felé.

- Nem tudom, mire gondolsz, de ülj le! - ütögettem meg a mellettem lévő széket. Nem tartottam tőle, hogy barátaim esetleg idejönnek. Jamesnek éppen kviddics edzése volt.

- Visszarázódtál? - fogalmazta meg kicsit másképpen, hogy megértsem.

- Jah, értem. Hát, persze… - vontam meg a vállamat a tekintetét fürkészve. Kellemes, nyugodt, megkönnyebbült érzés töltött el, hogy újra beszélünk.

- Black nem fogott gyanút? - hajolt közelebb.

- Nem… - arcom kissé komolyabb lett, ahogy úgy beszéltünk erről az egészről, mintha valamilyen bűntényt követtünk volna el, és félnénk, hogy bármelyik pillanatban fény derülhet az igazságra.

- Akkor rendben van… - kedvesem körbenézett.

- Perselus? Nem találkozhatunk össze-vissza. Meg kéne beszélnünk valami állandót és biztosat, amikor tudjuk, hogy senki nem ronthat ránk. - suttogtam lágyan.

- Mint a szombatok a Szükség Szobájában? - mért végig úgy, mintha évek óta nem látott volna.

- Pontosan… De azon kívül nem találkozhatunk. - folytattam fájdalmasan.

- Maradjon akkor az. És azon kívül semmi… - nyugtázta nyomatékosan.

- Azon kívül semmi…