Az a bizonyos másnap pedig el is érkezett, méghozzá elég hamar. Ahogy kipattantam az ágyból, máris fürdőnadrágot vettem. Perselus csak heverészett tovább.

- Jössz a partra? - kérdeztem visszanézve az ajtóból.

- Úgy nézek ki? - kérdezett vissza kissé elhúzva száját.

Az ég felé nézve megráztam a fejemet és otthagytam. Magamhoz vettem egy narancsot és kiültem a teraszra. Miközben a gyümölcsöt pucolgattam, az olykor a vízből kibukkanó halakat figyeltem, és a kristálytiszta tenger hullámzását.

- Eddig jutottál? - hallottam Perselus hangját a hátam mögül.

Úgy helyezkedtem, hogy lássam.

- Egyelőre igen. És Te? Mégis úgy néztél ki, mint aki jön, csak én nem vettem észre? - kérdeztem kedvesemtől a naranccsal bíbelődve.

- Nem bírtam már fekve. - felelte és elnézett a messzeségbe.

Egészen lassan mértem végig, mikor az utolsó héjdarabot is az asztalra tettem. Perselus fehér bőre még az árnyékban is világított. Megfakult alsónadrágja azonban szinte bármilyen környezetben jelentéktelennek tűnt volna.

- A szüleid hol vannak? - kérdezte karba téve kezét.

- Szerintem elmentek vásárolni. Majd jönnek… - feleltem, majd elkezdtem eszegetni a narancsot. - Kérsz?

Kedvesem csak megrázta fejét, majd ismét elnézett.

- Jól van. Ha mégis szeretnél enni, ott vannak a tálban. - mutattam az ebédlőasztal felé.

Néhány percig csak némán figyeltük a messzeséget. Én a karosszékben ültem, Perselus pedig mellettem álldogált. Olykor felemeltem rá tekintetem. Imádtam a profilját nézni. Ilyenkor mindig az járt a fejemben, hogy szívesen lerajzolnám. Persze, ehhez nem ártott volna némi tehetség.

- Most jut eszembe! Van fagyi a szekrényben! - pattantam fel a székből, miután lenyeltem az utolsó falatot is.

- Ha éhes vagy, ehetnél valami normálisat. - fordult utánam Perselus.

- Nem vagyok éhes… Te milyet kérsz? - nyitottam ki a szekrényt, amelyből jéghideg levegő csapott az arcomba.

- Nem kérek. - lépett beljebb kedvesem.

- Biztosan? Van sütőtökös, van áfonyás, van mézes, van vegyes gyümölcsös, van csokis…

- Nem kérek, Remus. - adott nyomatékot kijelentésének nevem kiejtésével.

- Ahogy gondolod. Pedig nagyon finomak. - vontam meg a vállamat, miközben szedtem magamnak egy nagy adagot a csokisból. - Nem veszel fürdőnadrágot?

- Ami elveszti a funkcióját, amint rám kerül? - emelte meg szemöldökét.

- Nem kéne, hogy így legyen. - ráztam meg a fejemet és lenyaltam a kanalat, amivel szedtem, majd visszatettem a dobozt a szekrénybe.

- Felveszem, de nem megyek ki a napra! - jelentette ki kedvesem határozottan.

- Akkor hogy jutsz el az árnyékig? - tettem szét kezeimet, az egyikkel a tálamat tartottam.

Perselus kérdésemre csak egy fintorral válaszolt, majd elindult a fürdőnadrágjáért.

Írtam egy kis üzenetet anyáéknak, ha idő közben hazaérnének, majd magamhoz vettem a már tegnap is használt pokrócot és elindultam kifelé. Nemsokára csatlakozott hozzám kedvesem is.

- Most menjünk kicsit messzebb! - szóltam neki hátra és ballagtam tovább elhagyva tegnapi helyünket. Olyan távolságba mentem, ahonnan már alig látszott a ház a sok fától.

Kedvesem kivette a kezemből a pokrócot és leterítette a földre, majd mindketten leültünk.

- Ma sem jössz be? - kérdeztem oldalra nézve Perselusra.

- Nem hiszem. - felelte a tájat kémlelve.

- Be akarsz egyáltalán jönni valamikor? - hangom csak érdeklődő volt, nem szemrehányó.

- Meglátom még. - felelte nyugodtan, majd hanyattfeküdt és felkönyökölt kétoldalt. Így nézelődött tovább.

- Kóstold már meg, nagyon finom! - nyújtottam felé a kanalat.

- Nem! - emelte rám tekintetét.

- Csak kóstold meg! - toltam közelebb a kanalat.

- Nem! - ismételte nyomatékosan.

- Ugyan, Perselus… Ne legyél gyerekes! - emeltem még közelebb a kanalat kedvesem szájához. Ekkor azonban egy kevés fagylalt a mellkasára csöppent. - Hopsz…

Nem szólt semmit, csak felvont szemöldökkel nézett a csöppre, majd egészen lassan fel rám. Tekintete mindent elárult: Ügyes vagy, Remus, gratulálok!

Ez a bizonyos tekintet azonban egy szempillantás alatt megváltozott, ahogy lehajoltam és lenyaltam kedvesem mellkasáról az odacsöppentett csokifagylaltot, majd felmosolyogtam rá. Megragadta a tarkómat és szenvedélyesen megcsókolt. Hosszú pillanatok múlva engedett el és mélyen a szemembe nézve szólt:

- Tényleg finom.

Én csak szélesen elmosolyodtam, lenyaltam az eddig magamtól eltartott, még csokis kanalat, a pokrócra ejtettem, és immáron mindkét kezemmel kedvesemet simogattam, miközben ajkaink ismét összeértek. Perselus már nem támaszkodott a karjain, hanyatt feküdt, kezeivel a hajamba túrt, én pedig fölé hajolva csókoltam.

Kedvesen szuszogása a fák susogásával, a tenger hullámzásának hangjával és a sirályok vijjogásával vegyült. Kellemes fuvallat simogatta meztelen bőrünket.

Perselus aztán hirtelen fölém kerekedett. Szétnyitottam lábaimat és derekát combjaim közé vettem. Megéreztem merevedő férfiasságát és kéjesen belesóhajtottam a csókba.

Még mindig a számban volt a csokoládé íze. Magamban elmosolyodtam a gondolatra, hogy Perselus csókja most édesebb, mint valaha.

Aztán egyre inkább úrrá lett rajtam valami… Úgy éreztem, testemet valami feszíti belülről. Gyomrom görcsben állt és szívem a torkomban dobogott. Minden olyan szép volt, olyan tökéletes. A hangok, az illatok, az érzés… Minden.

Kedvesem hajába túrtam, miközben lábam belső felével simogattam Őt. Csókunk olykor lágyult, finomabb, gyengédebb lett, majd ismét felgyorsult, de szenvedélyességéből egy percre sem veszített.

Nem bírtunk elszakadni egymástól. Az sem érdekelt, ha a szüleim meglátnak minket. Semmi nem érdekelt.

Hirtelen könnyek szöktek a szemembe…

Az ember egész életében a tökéletes pillanatot keresi. Azt, amikor felhőtlenül boldog. Amikor nem aggasztja semmi. Amikor nem is érti, miért volt valaha is dühös, vagy szomorú. Amikor semmi rossz nem jut az eszébe, még ha erőlködik, akkor sem. Amikor azt gondolja: Most érzem igazán, hogy érdemes élni. Igen, ez a mondat ismét megfogalmazódott bennem akkor, de erősebben, mint előtte bármikor.

Perceken át csókoltuk, és simogattuk egymást, majd Perselus lassan elhúzta ajkait és csak nézett engem. Elmosolyodtam és megsimogattam arcát. Kicsit oldalra fordította fejét és belecsókolt a tenyerembe.

- Menjünk be! - szólt halkan. Vonásai lágyak, nyugodtak voltak.

Mosolyom még szélesebb lett. Felkeltünk és elindultunk a víz felé. Perselus ment elöl. Kicsit gyorsítottam lépteimen, és ahogy mellé értem, egy hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam a kezét. Oldalra kapta a fejét, kissé kérdőn nézve, majd rájött, hogy nincs ezzel a világon semmi baj, csak szokatlan volt. Ez pedig tény. Azonban a szokatlan nem mindig rossz, csak esetleg furcsa. Viszont az ilyen furcsaságokat valahogy el bírtam viselni.

Térdig sétáltunk a vízbe. Perselus elengedte a kezem, lehajolt és magára fröcskölt egy keveset a tenger hűs vízéből, hogy felhevült testét ne érje váratlanul a hideg. Ugyan csak néhány másodpercig voltunk a napon, de az éppen elég.

Követtem a példáját, majd még beljebb sétáltam, ahogyan Ő is.

A kritikus pontot az ágyék jelentette. Mikor annyira bementünk, hogy a víz ebbe a szintbe ért, mind a ketten kissé lábujjhegyre álltunk, majd erőt véve magunkon engedtük, hogy kényes részeink is megszokják a vizet.

Ahogy már csak a fejünk látszott ki, visszanéztem a part felé.

- Ott hagytad a fagylaltot, mi? - kérdezte Perselus elhúzva a száját.

- Igen, de már csak kevés volt benne. Úgyhogy nem baj. Na? Milyen a víz? - kérdeztem, miközben kezeimet ide-oda mozgattam.

- Egész kellemes. - felelte Perselus résnyire nyitva száját.

Mindig is feszültséggel töltötte el, ha dicsérnie kellett valamit. Csak mosolyogtam rajta.

- Tudsz úszni? - kérdeztem hirtelen, és bele sem gondoltam, hogy talán megbánthatom ezzel, csak miután már kimondtam.

- Nem. - felelte nyugodtan.

Szemöldököm felszökött kissé. Akkor jó, hogy megkérdeztem…

- Szeretnél megtanulni? - lelkesedtem fel a gondolattól, hogy végre én is taníthatok valamit neki.

- Persze. Mutasd, én meg csinálom utánad! - bólintott és várta, hogy neki kezdjek.

Elkezdtem hát befelé úszni, de lassabban, hogy lássa a mozdulataimat. Mikor hátrafordultam, hogy elmagyarázzam neki, mit is látott pontosan, legnagyobb meglepetésemre már csak egy méterre volt tőlem. Ugyan mozdulatai nem voltak tökéletesek, viszont ahhoz képest, hogy életében először úszott…

- Nem is nehéz. - jött még közelebb, majd egy helyben taposta a vizet és mozgatta kezeit, hogy megmaradjon a felszínen. Akár egy profi.

- Hihetetlen vagy. - szóltam elámulva.

Összevonta a szemöldökét, majd megcsókolt, de kezeivel inkább a fent maradásra koncentrált. Mosolyogva szakadtam el Tőle és néztem el a ház irányába, amely ilyen bentről remekül látszott. Egyszerre megláttam anya alakját a teraszon.

Integetni kezdtem, ám nem vett észre. Perselusszal visszaúsztunk a sekélyebb vízbe, majd egészen lassan elindultunk a part felé.

- Ugye, hogy nem volt ez olyan rossz? - kérdeztem kedvesemet fölényesen mosolyogva.

- Nem. Ahogy a fagylalt sem. De nagyon unalmas lenne, ha mindenre rábólintanék, nem? - nézett rám teljes komolysággal.

Felnevettem és megráztam fejemet. Perselus kritikájánál már csak az önkritikáját szerettem jobban. Meg persze magát Perselust…