Jóllakottan sétáltam vissza a szobámba Perselusszal a nyomomban. A nap hétágra sütött odakint és sugarai szobámba is bemerészkedtek a nyitott ablakon át. A levegő azonban meg sem mozdult.

Leültem az ágyamra és egy hatalmasat ásítottam. Kedvesem helyet foglalt mellettem és a szemem sarkából láttam, hogy engem figyel.

- Mi az? - kérdeztem Tőle mosolyogva.

- Álmos vagy, mi? - fürkészte az arcomat tovább.

- Eléggé… Te nem? - emeltem meg a szemöldököm egy újabb ásítás kíséretében.

- Egy kicsit.

- Mindenesetre én most aludni fogok. - jelentettem ki határozottan és már igazgattam is a párnámat.

Ki kellett kerülnöm kedvesemet, hogy nehogy megrúgjam, miközben a lábamat is feltettem az ágyra. Ő csak ült ott tovább mozdulatlanul. Egy ideig még laposan pislogva figyeltem Őt, mígnem csukva hagytam a szemem. Félálomban még éreztem, ahogy egy apró fuvallat tér be az ablakon át és távoli madárcsiripelést hallottam. Aztán megszűnt minden.

Amikor lassan magamhoz tértem és a másik oldalamra akartam fordulni, akadályba ütköztem. Perselus hanyatt feküdt mellettem, szája résnyire nyitva, halkan szuszogott. Elmosolyodtam és befejeztem a mocorgást, nehogy felébresszem. A nap már lemenőben volt, legalábbis a szobámban uralkodó fények ezt mutatták.

Mozdulatlanul feküdtem és néztem a plafont hosszú perceken át, hallgatva Perselus lélegzését. Egyszerre aztán úgy éreztem, valaki az ajtómban áll. Nem is tévedtem. Felemeltem fejemet. Anya mosolygott vissza rám. Intettem neki szabad kezemmel, Ő pedig nem engedve arckifejezéséből haladt tovább a folyosón.

Kedvesem hamarosan felébredt és hunyorogva nézett fel rám. Végigsimítottam kissé kócos haján és homlokon csókoltam.

- Holnap reggel indulunk. - szólt ki anya a nappaliból, ahogy meglátott minket a folyosón.

- Szerintem csak ruhákat pakolj, Remus! - tette hozzá apa a könyvespolcnál állva.

- Jó… - dörzsöltem meg a szememet.

Perselus csak kifejezéstelenül, de arcán lágy vonásokkal figyelte a szüleimet.

- Elővegyük a matracot? - kérdezte apa, miközben levett egy kötetet.

- Matracot? - vontam össze a szemöldökömet értetlenül és közelebb léptem.

- Perselusnak… - nézett apa kedvesemre és fejével felé mögött.

Szemöldököm egy csapásra az egekbe emelkedett. Perselusra sandítottam, majd visszanéztem apára.

Matracon? Perselus aludjon matracon? Egyáltalán: Perselus aludjon külön? Ezt… ezt hogy gondoltad? Ő a kedvesem.

Torkom összeszorult és csak meredten figyeltem édesapámat. Nem bírtam elhinni, hogy ilyet kérdez. Persze hitegettem magam, hogy nyilván a kényelmi szempontokat veszi figyelembe. Nagyon fájt ez az apró kérdés. Anya ezt látta rajtam...

- Ugyan, dehogy kell a matrac! Délután is nagyon szépen elfértek Remus ágyán a fiúk! Csak kibírják, amíg a nyaralónkba nem érünk. - lépett anya apa mellé. - Ott ugyanis Remusnak egy hatalmas ágya van. - tette hozzá kedvesemre mosolyogva, majd ismét apára nézett és végigsimított a vállán, miközben szemével nyomatékosan jelezte, nem tűr ellentmondást.

Nagyon hálás voltam anyának, azonban ekkor édesapámon észrevettem, hogy Ő nem úgy gondolta. Nem bántani akart minket és nem is szétválasztani. Csak a barátaimnak mindig elővettünk matracot, Ő így szokta meg. Furcsa volt neki ez a helyzet. Nem arról volt szó, hogy rossz érzéssel tölti el, vagy bántja, egyszerűen csak furcsa és szokatlan. Kicsit furdalt is a lelkiismeret amiatt, ahogyan néztem rá, mikor kérdezett.

Szüleim a nap hátralévő részében a csomagolással voltak elfoglalva. Én mindeközben körbevezettem Perselust a házunk környékén, majd visszatértem Vele a szobámba, ahol a nyaralónkról kezdtem mesélni neki és előhalásztam néhány albumot a szekrényem felső polcán lévő dobozokból.

Olykor félve tekintettem fel rá, mikor néhány Siriusékról készült képhez értünk, amelyről barátaim vidáman integettek ránk, vagy éppen nem vévén észre a fotózást, egymást püfölték, és szórakoztatták, vagy éppen engem. Perselus azonban meg sem rezdült. Mintha Őket nem is látná, csakis engem.

Inkább az Ő arcát néztem, mint a képeket. Erre fel is figyelt, miután már a harmadik képpel kapcsolatos kérdésére is csak némi gondolkodás után tudtam felelni.

- Hol jársz, Remus? - kérdezte feltekintve az albumból.

- Öhm… - mosolyodtam el zavartan, és a tarkómhoz kaptam.

Az albumnál egy kicsit lejjebb...

Mintha csak meghallotta volna gondolataimat. Becsukta a könyvet, félretette és megcsókolt. Nem tudtam magamat teljesen átadni, ugyanis az ajtóm tárva nyitva volt. Kedvesem ezt észrevette, kijavította a hibát, és visszatért hozzám.

Végül arra jutottam, hogy az a matrac dolog nem is volt hülyeség apa részéről, mondjuk szegény nem arra szánta, ami ez esetben lett volna a sorsa… Féktelenségünket így öreg ágyam sínylette meg, éppen hogy egyben maradt.

Arcomon békés, elégedett és kimerült mosollyal nyomott el az álom. Olyan fáradt voltam, mintha egy szemernyit sem aludtam volna délután. Ezt a fajta kimerültséget azonban nem nagyon bántam.

Másnap azon kaptam magam, hogy belépek elhagyatott nyaralónk ajtaján. Az út nagy részét félálomban töltöttem, még most is alig láttam valamit összeszűkült szemeimen át.

Mint mindig, most is először lepakoltuk a csomagjainkat, ittunk valamit és csak aztán álltunk neki, hogy rendbe hozzuk a házat.

Lepakoltuk a székeket, kinyitottuk az ablakokat és kivittük a kerti bútorokat a teraszra. Perselus meg is állt ott, tekintetét a horizontra függesztette és a tenger habzó hullámaira.

- Ha gondoljátok, átöltözhettek és kimehettek a partra. A többit már meg tudjuk oldani. - szólt ki anya a kezében egy ronggyal.

- Jó. - mosolyogtam vissza rá, majd kedvesemre tekintettem, aki azonban elég furcsa arcot vágott.

Közelebb léptem hozzá.

- Mi a baj?

- Átöltözni? - kérdezte orrát felhúzva.

- Igen… Csak nem talárban fogunk kiülni a partra…

- Hát? - kérdezte nem engedve kifejezéséből.

- Fürdőnadrágban esetleg? - vontam meg mosolyogva a vállam.

Az arcot, amit Perselus ekkor vágott, esküszöm, le kellett volna fotózni: a teljes megrökönyödés.

- Nyár van, Perselus és tikkasztó hőség. Csak nem gondolod komolyan, hogy talárban fogsz feszíteni...

Arca megválaszolta kijelentett kérdésemet: Dehogynem!

- Figyelj, a partnak ezen a részén csak mi vagyunk! Ide csak akkor jön bárki is, ha mi hívjuk. - magyaráztam neki közelebb hajolva.

- Én akkor sem fogok alsónadrágban bohóckodni! - jelentette ki undorodva és elnézet a tenger felé ismét. Arcomon fölényes félmosoly terült szét…

- Csak Te bírsz rávenni ilyesmire! - bosszankodott leráncigálva magáról ingjét a szobámban.

Én vállamat az ajtófélfának vetve, már átöltözve figyeltem Őt.

- Nagyon jó lesz, meglátod! - szóltam mosolyogva, karba tett kezekkel.

- Biztosan… - felelte szinte a földhöz vágva ingjét, majd nadrágjának gombjaival kezdett bíbelődni.

- Rábeszéltelek volna, ha nem lenne jó?

- Ch… még hogy rábeszéltél! Ahogy tudsz nézni rám… És jól tudod, hogy mit hozol ki belőlem! - mutatott rám ujjával fenyegetően.

Csak mosolyogva bólintottam.

- De máskor nem fogom hagyni magam… - folytatta letolva nadrágját.

Szavaival csak is magát győzködte.

Néhány pillanat múlva már fürdőnadrágban állt előttem. Persze ez nem a sajátja volt. Én adtam neki kölcsön az egyik bokszerszerű darabomat, de természetesen csak feketét volt hajlandó felvenni. Így nekem maradt a nap-sárga.

Törölközőt ragadtunk és már ballagtunk is le a partra. Kerestem magunknak egy árnyékos helyet, hiszen egyikünk bőre sem bírta volna a tűző napot.

- Nem is fogok kimenni a napra! - puffogott tovább Perselus, miközben letettük a pokrócot a földre egy fa árnyékába.

- Akkor hogy jössz be a vízbe? - kérdeztem lehuppanva.

- Akkor sehogy. - felelte követve példámat, azonban az Ő mozdulatát nem lehuppanásnak, inkább megfontolt helyfoglalásnak nevezném.

- Ugyan, Perselus. Olyan hívogató a tenger! Te ellen tudsz állni? - lendítettem meg kezemet a hullámok felé.

- Hát, igazad van, borzalmasan nehéz lesz ezt kibírnom… - felelt mérhetetlen cinizmussal.

- Te bajod! - vetettem oda, majd felpattantam és megindultam a víz felé.

Először csak térdig gázoltam bele. Megálltam egy kicsit, visszanéztem Perselusra, és a vízbe vetettem magam.

A kellemes, hűsítő érzés úgy járta végig testemet, mint a gyönyör első hullámai. Ahogy aztán a felszínre értem, hajamat kicsaptam szemem elöl, és ismét a pokrócunk felé tekintettem. Kedvesem ugyanúgy ült ott, hátul karjain megtámaszkodva. Nem mozdult.

Talán tényleg elszánta magát, hogy a mai nap folyamán nem adja be másodszorra is a derekát. De holnap is van egy nap…