- Gondolom, külön utazunk. - hallottam azokat a duruzsoló mély szavakat a hátam mögül a folyosón, miközben az utazóládám csatjával bíbelődtem. Ekkor felegyenesedtem és Perselusra mosolyogtam.

- Hát… Nagyon feltűnne Siriuséknak, ha nem Velük lennék. - néztem rá szomorkásan.

- Jó. Akkor Londonban… - emelte meg kissé csomagját és elsétált mellettem.

Ábrándos tekintettel figyeltem, ahogyan távolodik.

A vonatút hasonlóan álmodozó hangulatban telt. Azon is csak békésen mosolyogtam, mikor Peter keze beszorult az ülésbe és Jamesék együttes erővel próbálták kirángatni.

- Komolyan nem találkozunk három hónapig? - szólt elkenődve Sirius, ahogyan leszálltunk a vonatról a Kings Cross kilenc és háromnegyedik vágányánál.

- Kettő és fél. De levelezni lehet. - vetette oda James, miközben letette csomagját és körbenézett.

- Az mégsem ugyanaz. - nyafogott tovább Sirius.

- Figyelj! Ezzel a siránkozással nem lesz jobb! Gondolj arra, hogy lesz majd mit mesélnünk egymásnak…

James szavaira kissé lehajtottam a fejem, úgy mosolyogtam a vonat aljának. Ha én elkezdenék mesélni év elején…

Elnyújtottan búcsúzkodtunk egymástól, majd ki-ki ment a maga útjára. Megvártam, amíg mindegyik barátom a messzeségbe vész. A peront kezdtem kémlelni. Hamarosan rá is akadtam a fal mellett álldogáló szüleimre. Szélesen mosolyogva integettem feléjük, majd szedtem a cókmókom és odaballagtam hozzájuk.

- Szervusz kisfiam… - ölelt át anya szeretettel.

- Szia Remus! - simogatta meg a vállam apa.

- A barátod merre van? - húzta fel édesanyám a szemöldökét, és tekintet végigjáratta a környéken.

Követtem a példáját. Ahhoz képest, hogy már vagy egy fél órája befutott a vonat, még mindig sokan várakoztak a szerelvény mellett, vagy beszélgettek, búcsúzkodtak. Egyszerre aztán megláttam kedvesemet. Hátát a falnak vetve ácsorgott a peron oldalában, haja az arcába lógott, ahogy egy vaskos könyvet olvasott.

- Ott van. - mosolyodtam el még jobban. Szüleim követték a tekintetemet, ezt a szemem sarkából láttam.

Mély levegőt vettem és elindultam Perselus felé. Ahogy odaértem, megálltam előtte és végigsimítottam kötetet tartó karján. Felnézett a szemembe és azon nyomban be is csukta könyvét.

- Szervusz… - üdvözöltem boldogan.

Ő válaszul csak bólintott egyet. Visszanéztem a szüleimre, és fejemmel feléjük böktem.

- Ott vannak anyáék.

Perselus is arra fordult. Furcsa érzés volt, ahogyan nézték egymást. Az első találkozás.

Kedvesem magához vette a csomagját és együtt sétáltunk oda hozzájuk. Próbáltam kifürkészni a szüleim tekintetét. Azonban lehetetlen lett volna bármit kivenni belőlük. Csak kedvesen mosolyogtak. De nem udvariasságból, ebben biztos vagyok.

- Szervusz! - nyújtotta ki kezét apa kedvesem felé.

Perselus lerakta a holmiját és némán, egy biccentés kíséretében viszonozta a gesztust. Anya ugyanígy tett.

Mérhetetlen büszkeség töltött el: Milyen fantasztikus szüleim, és milyen csodálatos kedvesem van. Boldog voltam. Nagyon boldog. A teljes örömhöz csak a barátaim hiányoztak, de tudtam, ez már túl nagy, mondhatni teljesíthetetlen kérés részemről.

- Nem egy palota, de remélem, tetszeni fog. - szólt édesanyám fennhangon, ahogy beléptünk kis házunk előszobájába. Perselus egy pillanatra ránézett, majd tekintete elkalandozott otthonomban.

- Szerintem pakoljatok le Remusnál, aztán meglátjuk, mi lesz! - mondta apa, miközben becsukta mögöttünk az ajtót.

- Jó. - bólintottam neki, majd Perselusra néztem, aki mintha némasági fogadalmat tett volna. Mondjuk soha nem fecsegett feleslegesen és végül is arca rezdülései választ adtak minden kérdésünkre. Azért vártam már a pillanatot, amikor végre hallhatom a hangját. Magamban azt kezdtem találgatni, mi lesz az első szó, amit kimond.

Ilyen gondolatok közepette ballagtam Vele a szobám felé, és kitartóan mosolyogtam. Ő némán nézelődött régimódi házunkban. Kíváncsi lettem volna, mit szól hozzá. Az látszott rajta, hogy nincs ellenére.

- Nos, ez az én szobám. - tártam szét a karomat a helyiség közepén állva, miután letettem a holmimat. Perselus is így tett, majd körbejárt. Én pedig csak vártam és közben egyre jobban mosolyogtam. Kezdem megérteni, mitől működik ez a kapcsolat: Ő lassan bontakozik ki, én pedig határtalan türelemmel lettem megáldva.

- Tetszik? - kérdeztem feleszmélve elrévedésemből.

Ő válasz helyett felém fordult, lassan közelebb lépett, majd lágyan megcsókolt. Mosolyogva fogadtam a gesztust. Ennyire tetszik?

- Fiúk!

Összerezzentem, ahogy meghallottam anya hangját a szobám előtti kis folyosóról, hiszen az ajtómat kitárva hagytuk. Kedvesem teljes nyugodtsággal lehelt még egy apró csókot a számra, majd elhúzta ajkait, és a szemembe nézve tett egy lépést hátra. Mire anya az ajtóba ért, már hűlt helye volt az iméntieknek.

- Hamarosan kész az ebéd. Szerintem kezdj el kicsomagolni, Remus! Ebéd után már nehezebb lenne. Neked nem kell kicsomagolni, hiszen hozod a nyaralóba a holmidat. - adta ki az utasításokat anya szemeit ingáztatva köztünk. Mind a ketten bólintottunk és egy pillanat múlva anya már ott sem volt.

Perselus az ajtóhoz ment és halkan becsukta azt, majd lélekbe látóan nézett a szemembe. Nagyot nyeltem és ágyékom előtt összekulcsolt kezeim ruhámba markoltak. Igen?

Kedvesem pár lépéssel ismét nálam termett, hosszú ujjai hajamba túrtak, én pedig a lendülettől a falig hátráltam, hátam neki feszült. Úgy csókolt, mintha évek óta nem tehette volna meg. Különös érzés lett rajtam úrrá: a szoba, ahol felnőttem, ahol mindig biztonságban éreztem magam… kedvesem karjainak ölelése, és forró ajkainak érintése…A két melengető érzés most egybeolvad. Egyszerre járnak át.

Kopogás térített magamhoz:

- Ebéd! - hallottam kintről anya hangját.

Perselus lágyan elengedett, majd elsétált tőlem és kezét a kilincsre helyezte. Ellöktem magam a faltól és előtte léptem ki a folyosóra.

- Hova szeretnétek ülni? - nézett fel anya terítés közben.

- Ha szólsz, megterítettem volna. - tekintettem a majdnem kész asztalra.

- Ugyan, elég dolgotok volt már ma. Na, üljetek le! - lendítette meg a kezét.

Apa már elfoglalta az egyik széket a négyzetlapú asztalnál. Leültem mellé. Kedvesem megkerülte az asztalt és velem szemben foglalt helyet. Apa olykor kisandított újságja mögül és Őt figyelte. Megijedtem kissé, ahogyan nézett rá, de lehet, hogy csak beképzeltem magamnak.

Anya elfoglalta az apával szemben lévő széket, majd körbenézett.

- Jó étvágyat! - szólt mosolyogva. Mindannyian hasonlóan cselekedtünk, kivéve Perselust, aki ismét csak egy bólintással adott hangot egyetértésének.

Ahogy enni kezdtem, a szüleim arcát néztem, akik pedig Perselust kémlelték. Lehet, hogy azt hiszik, hogy néma. Vagy egyszerűen udvariatlannak tartják? Vagy nem is baj nekik? Áh, fogalmam sincs…

- Milyen volt az utatok? - nézett rám anya, azonban kicsit Perselusra is sandított választ remélve. Kedvesem a tányérját figyelte és szokásához híven úgy fogyasztotta az ebédet, mintha a legelőkelőbb helyen lenne.

- Jó volt, mint mindig. - vontam meg kicsit a vállamat.

- És az ebéd? Hogy ízlik?

Furcsálltam kissé a kérdést. Anya nem szokott kritikát várni a főztjéről. Mindig biztos benne, hogy jót készített. Szerintem most sem azért érdeklődik, mert elbizonytalanodott.

 - Igazán finom…

Egy pillanatra mindenki mozdulatlanná dermedt, ahogy Perselus mély, zengő hangja először töltötte be kis otthonunkat.

- Ennek nagyon örülök. - szólt csillogó szemmel édesanyám kedvesemet nézve.

Én egy darabig nem is folytattam az étkezést, csak szélesen mosolyogva figyeltem Őt. Perselus... Nem szól egy szót sem órák óta, aztán mikor megteszi, megáll az idő, és elakad a lélegzet. Persze… Ha valaki nem beszél olyan sokat, akkor bármit mondhat, annak ereje lesz. Ebben az esetben viszont róla van szó. És Ő soha nem mond bármit, vagy akármit... Szigorúan mindig csak valamit…Valami fontosan, valami szépet, valami erőteljeset, vagy egyszerűen csak valamit, amit az embernek nem illik magában tartania. Márpedig azt, hogy mennyire ízlik neki az édesanyám főztje, vétek lett volna egy bólintással letudni, és ezt Ő pontosan tudja.

- Köszönöm, ez nagyon finom volt. - szóltam a számat szalvétámmal törölgetve pár perc múlva.

- Igen, én is köszönöm. - bólintott kedvesem és édesanyám szemébe nézett.

- Egészségetekre.

Anya arca olyan örömteli volt, mintha Perselus egy csokor virágot adott volna neki. Pedig csak hozzászólt, életében másodszor. Úgy éreztem, nyert ügyen van. Minden simán fog menni. Perselusnak ízlik anya főztje, ami nem meglepő, az otthonom is tetszik neki, apa csak néha néz rá furcsán… Ami persze érthető is. Gondolom, szívesebben társalogna most egy bájos lánnyal, mondjuk Mirandával. De nem okoztam csalódást neki. Büszke rám. Ő nem az a szülő, aki ráerőltetne bármit is a gyerekére. Úgy szereti, ahogy van és inkább megpróbál megismerkedni azzal, amit szeretek. Megérteni, miért szeretem, nem rögtön elutasítani.

Apáról édesanyámra néztem.

Anyának pedig úgy látom, Perselus kifejezetten szimpatikus. Nem csoda. Ugyanolyan szűkszavú, mint apa… - mosolyogtam fel kedvesemre elábrándozva.