Mire észbe kaptam, már ismét a megszokott padban ültem az Átváltoztatástan terem kellős közepén, Sirius pedig, mint mindig, most is a pennájával bökdösött.

- Nem unod még? - kérdeztem mosolyogva. Ő csak megrázta a fejét, és kidugott nyelvvel folytatta tovább áldásos tevékenységét.

Lélekben teljesen máshol jártam. Egyre csak Perselusra gondoltam és arra, hogy muszáj végre találkoznom Vele, ha már egyszer eddig nem sikerült.

- Tényleg összejöttél Samantha Adamsszel? - faggatta Peter Siriust a folyosón sétálva.

- Igen, és akkor mi van? - vont vállat, majd zsebre dugta kezét.

- Vehetnéd kicsit komolyabban. - szóltam bele mindenféle rosszindulat nélkül.

- Holdsáp kedves, Te Neked még barátnőd sincs, úgyhogy hallgass!

Meg kell, hogy valljam, ezektől a megjegyzésektől állandóan kirázott a hideg és meglehetősen elszomorodtam, de lepleztem, ahogy csak tudtam.

- Attól még igazam van. - jelentettem ki nyugodtan.

- Ágasnak is van ám nője. - terelte el a szót Sirius.

- Ez igaz, James? - meredtem szemüveges barátomra. Képtelenségnek tűnt, hogy bárki is Lily helyébe lépjen.

- Igen, de ez miért olyan nagy dolog? - kérdezte megjátszott közönnyel.

- Nem nagy dolog, csak jó tudni. - Szerintem hatalmas dolog, de mindegy.

Szóval miután sikeresen kiderítettem, hogy barátaimnak kedveseik vannak, szépen összehúztam magam. Az egy dolog, hogy Peternek nem volt barátnője, hiszen az még nem lett volna baj, hogy nem volt soha egy Adonisz, ám mindehhez hihetetlenül gyermeki lélek párosult. Azonban az a tény, hogy nekem „nincs senkim”, barátaimnak elég nagy megrökönyödést okozott.

- Remus, Te nem akarsz járni valakivel? - vetette fel Sirius hirtelen az ebéd közben.

- De, persze… - És járok is.

- Akkor mi tart vissza? - érdeklődött tovább teli szájjal.

- Semmi. Csak még nem találtam meg azt a lányt, akivel járnék. - Azt a fiút viszont annál inkább.

- Jó, hát, Te tudod… Ezt nézd! - rikkantotta lelkesen, orrába dugva két répát. James az asztalra köpte a sütőtöklevet és majd’ megszakadt a nevetéstől. Én csak vigyorogva ráztam a fejemet.

Ahogy a folyosón ballagtunk és James éppen Amandáról, új barátnőjéről beszélt, megpillantottam a távolban Perselust. Szemeim felcsillantak, odavetettem barátaimnak valami búcsúzásfélét és elindultam kedvesem felé, aki viszont egyre távolodott. Megszaporáztam lépteimet. Nem akartam utána kiáltani és a futás is feltűnő lett volna. Az alagsor felé tartott, én pedig csak követtem. Már a földszint alatt voltunk, mikor végre beértem.

Hirtelen megfordult, én meg majdnem nekimentem. Köszöni akartam. Nem hagyta… Magához húzott és csókolni kezdett. Ujjaival a hajamba túrt és egész testével hozzám simult. Úgy hiányzott már ez, mint hiúnak a dicséret. Nem voltunk éppen feltűnés nélküli helyen, de nem foglalkoztunk vele. Csakis egymással törődtünk.

- Hogy vagy? - kérdeztem tőle pihegve.

- Volt néhány rossz éjszakám. - felelte bódultan fürkészve arcomat.

- Hát, most itt vagyok. - mosolyogtam fölényesen.

- Helyes… - bólintott és ismét magához húzott. Egy újabb őrjítő csók után rám villantotta szemeit és kinyitott egy közeli ajtót, majd felé bökött fejével. Engedelmeskedtem a néma parancsnak és besétáltam rajta.

Valami szertár lehetett, azonban nem sok időm volt körbenézni. Perselus becsukta maga mögött az ajtót és a falhoz tolt. Ajkai ismét az enyémek után kaptak, kezei pedig az oldalamat simogatták. A szemembe nézett, majd térdre ereszkedett. Ágyékom lüktetni kezdett a felismeréstől, hogy mire készül. Nem tévedtem…

Mesterien oldott ki nadrágom szorításából, én pedig egy halk nyögéssel adtam tudtára, hogy egészen nyugodtan folytathatja tovább. Nem mintha abba akarta volna hagyni. Odaadással kényeztetett. Először csak lágyan és kedveskedve, nyelvével ízlelgetve, végül vadul és őrjítően. Szinte megfogództam fekete hajában. Próbáltam lenézni rá, azonban egész testem ívbe feszült egy-egy mozdulatára. Nyögéseim egyre hangosabbá és elnyújtottabbá lettek. Perselus kezével megragadta csípőmet, s ekkor elnémultam. Leírhatatlan volt. Mindenem megremegett, ahogy átjárt a gyönyör. Hátamat a falnak támasztottam és leültem a padlóra. Perselus a lábaim közt térdelt, lehajolt és megcsókolt, miközben kezét az ágyékomra helyezte, mintegy próbálván nyugtatni annak heves lüktetését. Zihálva néztem perceken át azokat a sötét szemeket, abban a sötét helyiségben és nem tudtam, hogy hogyan fejezhetném ki a hálámat azért, hogy van nekem.

Az RBF vizsgák vészesen közeledtek, én pedig vészesen nem foglalkoztam velük, ahogyan barátaim sem. Naphosszat csak sétálgattunk, beszélgettünk, és hülyéskedtünk. Vagyis főleg James és Sirus hülyéskedett, mi pedig élveztük Peterrel. Én meg azt különösen, hogy úgy tűnt, barátaim végre leszálltak Perselusról. A látszat persze néha csal…

- Mi az a kezedben? - érdeklődtem gyanakvóan Siriustól, aki egy apró dobozzal játszadozott.

- Még nem is mondtam? - kérdezte azzal a hangsúllyal, ami valami különös oknál fogva mindig baljós érzésekkel töltött el. - Emberek!

Ahogy Tapmancs elüvöltötte magát, az egész klubhelyiség figyelme rá szegeződött.

- Egy régi könyvben találtam egy különleges tisztítóvarázst, amely az eltávolított koszt tetszőleges helyre juttatja.

- Te szoktál olvasni? - ámuldozott David, az egyik osztálytársunk.

- Haha, nagyon vicces! Szóval… Ki ismeri Pipogyuszt? A gyengébbek kedvéért: - itt undorodó hangnemre váltott - Perselus Pitont…?

Reményvesztetten hunytam le a szememet. Néhányan bólintottak.

- Az Ő haján próbáltam ki! - kurjantott Sirius és kinyitotta a dobozkát, amelyben nem volt más, mint tömény zsír. A szobában jelenlévők egy emberként nevettek fel. - Szóval, aki nem ismerné: ha láttok egy zsíros hajú, görbe orrú mardekárost, hát az Ő!

Aki pedig mégsem jött rá, hogy kiről is volt szó, annak társaim készségesen segítettek és olykor megálltak a folyosó közepén, hogy megmutassák Őt a tudatlanoknak. Kedvesem persze nem értette, miért nézi Őt és nevet rajta minden griffendéles.

- Sirius ostoba vicce volt. Szerzett valahonnan egy doboz zsírt és azt állította, hogy a Te fejedről van. - magyaráztam Perselusnak a Szükség szobában.

- Igazán szellemes… - sziszegte undorodva és a szemközti falra függesztette tekintetét.

- Ugyan, ne foglalkozz Vele! - nyúltam oda kedvesem arcához, hogy megsimogassam.

- Ne érj hozzám! - förmedt rám fenyegetően és hátrált egy lépést.

- Sajnálom, hogy bántanak Téged, Perselus… - szóltam lágyan.

- Engem Te csak ne sajnálj! Semmit nem érek vele! - rázta meg a fejét bosszúsan.

Igaza volt. Tényleg igaza volt, de nem volt mit tennem. Mindannyijukat szerettem és nem akartam elveszíteni egyikkőjüket sem. Perselus ott állt előttem és csak duzzogott, nekem pedig megtiltotta, hogy hozzáérjek. Nehéz volt megállnom. A szikrák, amelyeket a szemei szórtak ilyenkor, igazán megbűvöltek.

- Nem akarsz megrohadni, Black?

… azonban ezek a szikrák már nem nyerték el annyira a tetszésemet. Perselus a folyosó közepén állt Siriusszal szemben és mélységes gyűlölettel fürkészte arcát.

- Nem, most nem, de köszönöm, hogy megkérdezted! - felelte vigyorogva barátom, páran kuncogtak mögötte.

- Pedig meg fogsz. Kezeskedem róla… - szegte fel fejét kedvesem és villámgyorsan kapta elő pálcáját. - Precepticus viperatus!

Sirius rémülten ugrott hátra, ahogyan Perselus pálcájából egy vipera repült ki egyenesen az Ő lába elé. Ha nem mozdul el, a nyakára ment volna.

- Te elmebeteg állat! - ordította barátom remegve. Fogalmam sem volt, mi tévő legyek és senki más sem tudta a megoldást. A folyosón lévők mind holtra váltan figyelték, mi következik. Kivéve Perselust, akinek arcára sátáni mosoly szökött.

- Könyörögj, Black! - szólt halkan, leengedve pálcáját. A kígyó sziszegett és tekergőzött, mintha csak a megfelelő pillanatra várna, hogy halálos marást ejtsen Siriuson.

- Oké… Kérlek, Pipogyi, hívd vissza! - adta meg magát Tapmancs.

- Kihez beszélsz, Black? - hajolt kicsit előre kedvesem, mintha nem értette volna pontosan. A vipera kitárta száját és előtűntek hegyes fogai.

- Perselus, könyörgöm! - üvöltötte Sirius, mire kedvesem meglendítette pálcáját, és a kígyó köddé vált. A diákok fellélegeztek, Samantha Adams elájult.

- Te nem vagy normális… - szólt elhalón James barátja mellett állva.

- Viszont szánalmas sem. Nem úgy, mint egyesek… - Perselus vetett egy lesújtó pillantást Siriusra, majd megfordult és tovasuhant a megszeppent tekintetektől kísérve.

- Én ezt egyszer megölöm. - suttogta Tapmancs elkerekedett szemekkel, majd észrevévén a földön fekvő barátnőjét, lehajolt hozzá és ébresztgetni kezdte.

Körbenéztem. Mindenkin döbbenet és hitetlenség lett úrrá. Tudtam, ez még csak a kezdet volt. Ez történik akkor, ha az utálat mit sem változik, az emberek viszont nőnek. Megmarad a gyermeki gyűlölet, de az eszközök komolyodnak és a veszély is egyre nagyobb lesz.

- Ez egy őrült. - zsörtölődött Peter másnap ebéd közben. Ez volt a legközelebbi alkalom, mikor képesek voltunk beszélni róla. Éjszaka is némán tértünk aludni. Mindenki emésztette a nap eseményeit.

- Tényleg közveszélyes. - rázta meg a fejét James a tányérján tologatva pirítósát.

- De ha Ő így, mi is így! - szólt elszántan Sirius.

- Csak nem akarod folytatni? - kérdeztem Tőle reményvesztettem.

- Nem hagyhatjuk annyiban! - méltatlankodott tovább megszégyenített barátom.

- De, igen, annyiban hagyhatjuk végre! Szálljatok már le róla, könyörgöm! - esedeztem nekik, azonban mind hiába. Mintha a levegőnek beszéltem volna.

- Kitalálok valami jót. - bólogatott Sirius a tányérjának, mintha meg se hallott volna.

- Nekem van egy remek ötletem. - szóltam nyugodtan.

- Micsoda? - fordult hozzám James érdeklődve, Peterék is hasonlóan tettek.

- Hagyjátok békén! - ordítottam bele Sirius arcába, lecsaptam a szalvétámat az asztalra, és ott hagytam Őket.

Kisétáltam a parkba, ahol már mindent átjárt a tavasz üde illata. Megálltam a tó partján és leültem a fűbe. Szórakozottan dobáltam a vízbe a köveket órákon át és csak töprengtem. Megígértétek, hogy békén hagyjátok. Megígértétek, hogy nem bántjátok többé. Már elfelejtettétek? Tényleg ennyire feledhető lenne? Szépen állunk, mondhatom. Állítólag a barátaim vagytok. A mindenit neki, tudom, hogy a barátaim vagytok. Ő meg a kedvesem. Jó, nem mondtam el Nektek. Akkor aztán még rosszabb lenne. Remegve sóhajtottam és néztem fel a békés tájra.

A vállamra egy kéz súlya nehezedett.

- A végén még megfázol. - nem kellett felnéznem, hogy tudjam, Ő az, még mielőtt megszólalt volna. Lassan leült mellém és kezét a térdemre helyezte. - Ha beteg leszel, én is az leszek.

- Elvetetted a sulykot. - néztem bele Perselus szemébe gondterhelten.

- Csak azért bánom az egészet, mert Téged elszomorítottalak. - hosszú ujjai végigsimítottak a combomon.

- Akkor legközelebb miattam próbálj meg kíméletesebb lenni! Nem azt mondom, hogy hagyd magad, de ne feledd el, hogy a barátaim! - arcom komoly volt, ám vonásaim lágyak. Nem tudtam rá dühösen nézni.

- Mindig így teszek. Most is ezerszer kíméletesebb voltam annál, mint amit szívem szerint tettem volna. - vonta meg vállát nyugodtan.

Odahajoltam és megcsókoltam. Nem volt sötét és mi nem voltunk rejtett helyen. Akár az ablakon kinézve is bárki megpillanthatott miket. Nem baj…

Nem bírtam rá haragudni. Ha belegondolok, azokhoz képest, amiket meg bír tenni, ez tényleg semmiség volt. Baj végül is nem lett belőle.

Meg tudtam érteni, hogy mennyire idegesítik a barátaim, és hogy megkeserítik az életét. Én pedig hagytam, hogy ezt tegyék. Ezek után nem vonhattam Őt felelősségre, mikor egyedül vágott vissza nekik.

Ekkor döntöttem el, hogy rájuk hagyom. Öljék meg egymást úgy, ahogy akarják, teljesen hiába beszélek. Nem azért, mert nem szeretnek, hanem mert makacsok és önfejűek, egytől egyig. Nem tehetnek róla és én nem is hibáztatom Őket. Meg kellett békülnöm ezzel. Perselusnál jobb önbékítőt pedig nem is találhattam volna…

Kezével még mindig a lábamat simogatta, ajkaink szerelmesen érintgették egymást, talárjaink halkan, susogón súrolódtak egymáshoz, ahogy testünk a másikéhoz simult. A csodálatos perceket léptek zaja szakította meg.

- Remus!

Felkaptam fejemet. Pár méterre Tőlünk Lily mosolygott rám és integetett lelkesen, de már nem sokáig. Ahogy meglátta, kit öleltem és csókoltam ilyen szenvedéllyel, lélegzete elakadt és tátott szájjal meredt párosunkra…