- Sirius! Sirius, ne! - rikoltozott Peter, mikor barátunk elkezdte Őt letuszkolni a vonat ajtaján.

- Akkor talán gyorsíts egy kicsit! - nyögte Tapmancs az előtte botladozó hátát taszigálva. Figyeltem egy darabig a jelenetet, majd a peronon álló szülők és hozzátartozók tömegét fürkésztem. Megpillantottam anyát, aki széles mosollyal sétált felém, apa követte. Örültem, persze, hogy örültem. Az igaz szeretet, szeretet, akár szülői, akár kedvesi. A jelenlétük valamelyest betöltötte az ekkor bennem tátongó űrt, amit Perselus hiánya okozott. Igaz, pár órával azelőtt váltunk csak el, de hogyan!? Anya mesélni kezdett arról, mik történtek, amíg én távol voltam. Ez eléggé lekötött.

Hazaérvén bekullogtam szobámba, letettem a csomagomat a földre és leültem az ágyamra. Körbenéztem és hatalmasat sóhajtottam. Otthon, édes otthon.

- Kérsz valamit, Remus?

Anya az ajtóban állt és onnan leste a kívánságomat.

- Inni? Enni?

- Nem, köszönöm. - feleltem egy halavány mosoly kíséretében és néhány ruhámat a táskámból az ágyra helyeztem.

- Bejöhetek? - kérdezte egyet beljebb lépve.

- Persze. - próbáltam olyan lenni, mint bármikor máskor, de egy anyának nem lehet hazudni. Legalábbis egy olyannak nem, aki ennyire szereti az embert és ilyen közel áll hozzá. Nem úgy, mint mondjuk Sirius mamája.

- Bánt valami? - helyezkedett el mellettem, minden figyelmét nekem szentelve.

- Perselus éppen csak elköszönt tőlem… - hajtottam le fejem, kezemben a sálamat gyűrögetve.

- Történt valami? - kérdezett ismét lágyan.

- Meglátott vérfarkasként. Tudta, hogy az vagyok, de…

- De azért megtapasztalni mégis más. - segített ki halkan.

- Igen… Félek, hogy örökre magutált. - néztem fel rá szomorúan.

- Ugyan… Csak meg kell emésztenie. Neked pedig ezt meg kell értened. - kezét a vállamra helyezte.

- Bármit megértek, csak ne hagyjon el.

Gyenge szavak voltak. Erőtlenek és megadóak. Igen, bármit megadtam volna érte, hogy csak egyetlen kedves szót halljak Tőle ismét.

- Mondd csak, Remus… - anya kicsit elnézett rólam és töprengeni kezdett, hogyan fejezze ki magát. Volt egy megérzésem, mire akar rátérni.

- Igen?

- Mennyire kerültetek közel… egymáshoz? -nyomta meg utolsó szavát.

- Amennyire csak lehet. - feleltem egyértelműen. Anya mély levegőt vett, bólintott, majd rám mosolygott.

- És minden rendben?

- Igen… úgy igen. - aprókat bólogattam és melegség áradt szét bennem. Akárhogy is álltunk akkor, amik megtörténtek, megtörténtek és lehetetlen lett volna őket elfelejteni.

Édesanyám bólintott egyet és magamra hagyott. Tudtam, hogy még szóba fog majd kerülni ez a téma, de nem most. Addig meg van időm kitalálni, mit mondjak és hogyan.

Hatalmas pelyhekben hullott a hó karácsony estéjén. Szokás szerint megvacsoráztunk, közben pedig apa feltette a lemezjátszóra a Minden idők legszebb jazz feléveteleinek ünnepi korongját. Meghitt hangulat ült az egész környéken. A karácsonyfa a nappali közepén tündökölt és mézeskalács illat járta át a házat.

Jóllakottan huppantunk le a kanapéra és csodáltuk a hulldogáló, kövér pelyheket, hallgattuk a kandallóban a tűz ropogását és a feledhetetlen dallamokat. Későre járt, mikor aludni tértem, azonban az álom még messze elkerült. A Perselusnak küldött ajándékon töprengtem. Vajon tetszeni fog neki? Kibontja egyáltalán? Dühös még rám? Kivel lehet most? Mi van, ha senki nincs Vele? Ez a gondolat borzalmasan elszomorított. Inkább még jobban beleburkolóztam a takarómba, és lelki szemeim előtt felsejlett a varázslatos karácsonyfa képe. A párnámba mosolyogva aludtam el… Kinéztem az ablakon és megláttam Perselust abban a nagy fehérségben, Ő pedig békésen, szeretettel nézett vissza rám…

Hirtelen ébredtem föl, ezzel megszakítva álmomat. Először csak ásítottam, nyújtózkodtam és helyezkedtem az ágyamban, majd ráeszméltem, milyen nap virradt. Ledobtam magamról a paplant, és pizsamában ballagtam kifele a szememet dörzsölgetve. A nappaliban anya a lemezeket nézegette, apa a konyhában kakaót készített, a fa alja pedig roskadozott a rengeteg ajándéktól.

- Jó reggelt! - mosolygott rám anya. - Mit szeretnél előbb? Reggelizni, vagy ajándékokat nézni?

- Ajándékokat nézni. - bólogattam álmosan.

- Azért közben megkóstolhatjuk. - apa behozott egy tálcás három bögre gőzölgő kakaóval. Leültem és magamhoz vettem egyet, miközben felzengett egy karácsonyi nóta.

- Idén én osztok ajándékot. - jelentette ki édesanyám ellentmondást nem tűrően. Nem vitatkoztunk Vele. Letérdelt és pár pillanat múlva már nyújtott is oda apának egy csomagot. Egy ideig mosolyogva figyeltem a bontogatást, majd tekintetem a fa alá tévedt. Egyszerre görcsbe állt a gyomrom. A kupac szélén ott hevert egy kis sötét zöld ajándék, rajta fekete kártyával. A szívem a torkomban dobogott.

- Azt szeretnéd? - anyára kaptam a tekintetem és zavartan bólintottam neki. Ő kivette a csomagot és felolvasta az ezüstszín szöveget. - „Drága Remus! Kellemes Karácsonyt Kívánok Neked és családodnak! Szeretettel ölel, Perselus”

Nem sok hiányzott hozzá, hogy könnybe lábadjon a szemem. Úgy néztem anyára, mint a pásztorok Gabrielre, mikor az arkangyal elhozta nekik a megváltó hírét. Mosolyogva átnyújtotta a csomagot. Apa érdeklődve figyelt. Kíváncsi lettem volna, mi jár a fejében.

Óvatosan nyitottam ki az ajándékot, hogy gyönyörű zöld papírnak baja ne essék. A csomagolás egy kis üvegcsét rejtett, melyben átlátszó folyadék fénylett.

- Mi ez? - kérdezte apa összevont szemöldökkel.

- Még én sem tudom, de biztosan Ő készítette.

Kihúztam a dugót, hogy megszagoljam. Kellemes, bódító illat csapta meg az orromat.

- Nézd! - anya az üvegre mutatott, amire ekkor bevésett betűk rajzolódtak ki: Remus

- Úgy néz ki, mint valami parfüm. - morfondírozott apa.

- Igen… ez… - arcomra áhítatos mosoly ült ki. - Ez az én illatom. Mármint az az illat, ami a legjobban illik hozzám. Ami szerinte én vagyok… vagyis… Értitek, nem?

- Ez csodálatos ajándék. - szólt anya halkan és maga is megszagolta az üvegcse tartalmát.

Ő maga is az…- gondoltam ábrándos kifejezéssel arcomon.

Még aznap pennát ragadtam és levelet írtam Perselusnak arról, mennyire örülök az ajándékának és megérdeklődtem benne, hogy van. Türelmetlenül vártam a válaszát. Másnap érkezett meg. Felelt minden feltett és elhallgatott kérdésre is. Dumbledore-ral töltötte a karácsonyt és bocsánatot kért azért, hogy úgy eltávolodott Tőlem. Leírta, hogy egyszerűen csak megrémült. Szörnyű volt neki védtelenül szemben állni egy ilyen ádáz fenevaddal tudván, hogy az a kedvese. A történtek után pedig akárhányszor meglátott, mindig eszébe jutott az az éjszaka. Megkérdeztem, hogy minek jött oda, ha egyszer jól tudta, mit talál ott. Azt válaszolta, hogy nem erre számított. Azt gondolta, hogy be vagyok zárva valahova és csak azt akarta tudni, azért megfelelő körülmények között tartanak-e. Arra viszont egy percig sem gondolt, hogy csak benyit egy szobába, és szembe találja magát velem. Szegény, szegény Perselus

Megértettem, és nem is volt mit megbocsátanom. Már nem is tudtam elképzelni, hogyan gondolhattam, hogy el fog hagyni. Pedig egyszerű az egész, de a szavait olvasván már tényleg felfoghatatlan volt számomra.

Szilveszterkor anyáékkal a régi antik falióránk előtt álltunk egy-egy pohár pezsgővel a kezünkben és mikor az elütötte az éjfelet, hangosan kívántunk egymásnak boldog új évet, koccintottunk, majd megragadtuk az előző nap beszerzett Dübörgő Dudákat és kirohantunk a hóba, hogy hatalmas zajjal köszöntsük az elérkezett esztendőt. Mikor már kifogytam a szuszból, leengedtem kezemet. A távolban hatalmas durrogások közepette petárdák színezték be az eget. Minden kis robbanás kirajzolt valamilyen alakzatot. Ahogy ámulattal figyeltem a felszökő fényeket, az egyikben egy lombikra ismertem, amelyből néhány kis csillag pattogott elő, mintha csak a benne lévő főzet forrna. Szélesen elmosolyodtam és elüvöltöttem magam:

- Boldog Új Évet, Perselus!