- Nem veszélyes itt? - néztem körbe gyanakodva.

- Gondolod, idehoználak? - kérdezte Perselus, majd egy hirtelen mozdulattal berántott a kőmonstrum mögé és szenvedélyesen megcsókolt. Nem kellett arra figyelnem, hogy ne csússzak el, mert szilárdan tartott.

- Igazad van, bocsáss meg. - mosolyogtam rá kérlelően.

- Ha így nézel, muszáj leszek. - szólt komolyan, majd megfogta vállamat, eltolt kissé és lenézett a lábaimra. - Hát, ez már rossz, ahogy tartod őket…

- Tudom. - Igazából a közeledben soha nem állok valami stabilan.

- Nos… Kezdjük az alapoknál!

Minden figyelmemet neki szenteltem.

- A lényeg most az lesz, hogy talpon tudj maradni. Cifrázni ráérünk később.

Azzal megragadta a kezemet és már húzott is maga után. Ugyan sziklák magasodtak fölénk, de kedvesem mellett biztonságban éreztem magam.

Néha meginogtam kicsit a bizonytalan talajon, időm azonban nem volt elesni.

Perselus nem beszélt. Csak ment és ment, én pedig két kézzel kapaszkodtam belé. Nem tudom, mennyi idő telt el így, de egyszerre azt vettem észre, hogy eszem ágában sincsen egyensúlyozni. Egyszerűen megy magától.

- Perselus! - szóltam előre.

Ő hirtelen megállt és felém fordult, amitől nekiütköztem a mellkasának. Még csak meg se rezzent.

- Öhm… Azt hiszem, menni fog egyedül is.- szóltam zavartan.

- Helyes. - bólintott szilárdan.

Elhúzódott tőlem és pár méterrel távolabb siklott. Tudtam, mi a feladatom: odajutni hozzá. Nem rossz cél. Nagy levegőt vettem és indultam is. Egyszerűen csak mentem. Nem inogtam, nem bizonytalankodtam. Kitártam karomat és átöleltem Őt. Megpördültük néhányszor a jégen. Perselus aztán lágyan eltolt engem és mélyen a szemembe nézett.

- Büszke vagyok Rád, Remus, de tényleg. - szólt és homlokon csókolt. Meghatottan tekintettem vissza rá és hálásan kaptam ajkai után, melyek forróaknak tűntek a hidegben állva.

- Remus!

Rémülten löktem el Őt magamtól meghallva Sirius hangját.

- Bocsáss meg… - suttogtam neki búcsúzóul, és sietve korcsolyáztam ki a szikla mögül.

- Mi a fene? - mért végig James csodálkozva.

- Látod, Peter? Vegyél példát róla! Hogy sikerült ilyen gyorsan megtanulnod, Holdsáp? - mosolygott rám Sirius.

- Megfelelő volt a motiváció. - feleltem szelíden mosolyogva.

- Aha, biztosan… - járatta végig rajtam tekintetét Sirius értetlenül. Nem hiszem, hogy értette, amit mondtam neki. - Mindegy is. Gyere, Peter! Sok a dolgunk.

- Jajj, ne… - nyafogott a tanítvány, mikor Jamesék két oldalról belékaroltak. Vágyakozva néztem vissza még egyszer a hatalmas hegyoldalra, majd követtem barátaimat.

A tél pedig csak dúl. Fagyosabb volt ez az évszak, mint előtte bármikor. Perselus meg imádta. Szegény, szegény Perselus…

Ismét eljött a holdtölte. A természet azt az ízetlen tréfát eszelte ki számomra, hogy karácsony előtt pár nappal tetőzze be az éteri erőket. Míg a barátaim élvezték a hétvégét, én készülhettem fel az újabb sétára Madam Pomfrey-val.

- Biztos vagy benne, Holdsáp? - állt elém összevont szemöldökkel Sirius, amíg öltözködtem.

- Igen. Nem szeretném, ha velem jönnétek. Farkasordító hideg van, hogy úgy mondjam. - bólintottam halvány mosollyal az arcomon.

- Ahogyan gondolod. De várunk vissza minél hamarabb! - csatlakozott James.

Bólogattam még pár sort, majd elköszöntem és leballagtam a kijárathoz. Lassan sötétedni kezdett, pedig még csak délután volt.

Mikor a Szellemszálláson leültem a roskadozó ágyra, Madam Pomfrey becsukta rám az ajtót és hallgattam távolodó lépteit. Furcsa volt egyedül lenni. Üldögéltem ott a kabátomban, doboltam a lábamon és gondolkoztam. Néha elmosolyodtam, majd zavartan néztem körbe, mintha bárki is megláthatná.

Majd minden idegszálammal éreztem, itt az idő. Bizonyosságképpen az órámra néztem, és ösztöneim nem csaltak. Levettem kabátomat, mely a rongyos ruhákat takarta el. Kínzó fájdalom járt át és térdre hullottam. Gerincem lassan meggörnyedt. Torkomból morgás és hörgés tört föl, majd vonyítani kezdtem, ahogy a hold fénye rám vetült. Furcsa ez az állapot. Olyan álomszerű. Szinte hihetetlen, hogy ilyenkor egy egyszerű állat vagyok. Körbenéztem a szobában és kiszemeltem egy kis vackot. Éppen odakuporodtam volna, mikor nyílt az ajtó. Felkaptam a fejem, és morogni kezdtem. Perselus lépett a szobába és innentől az ösztönök diktáltak, a világ elsötétült…

A gyengélkedőn ébredtem fel reggel. Néztem egy ideig a plafont, míg rájöttem, nem álmodtam. Rémülten ültem föl. Madam Pomfrey pedig már rohant is, hogy visszanyomjon.

- Nyugalom, Lupin! - fogta még mindig a vállamat.

- Odajött valaki… Odajött… - kántáltam zavartan és félve

- Igen, de nem lett semmi baja az ijedtségen kívül. Csak magának köszönheti. Viszont Neked pihenned kell! - felegyenesedett és ott hagyott.

Nyugtalanul fészkelődtem egy kényelmesebb helyzetbe, majd magam mellé néztem. Perselus ott feküdt. Aludt éppen. Gondolom, rengeteg nyugtatót kapott. De nem eleget… Motyogott valamit és arcizma olykor megrándult. Legszívesebb átkúsztam volna hozzá, de nem lehetett. Madam Pomfrey szemmel tartott minket. Lemondtam hát róla.

Még aznap délután elhagyhattam a gyengélkedőt, Perselusnak viszont nem volt szabad.

- Holnap reggelre kutya baja sem lesz. - legyintett a javasasszony és becsukta mögöttem az ajtót.

Szapora léptekkel indultam a Griffendél toronyba. Berontottam a klubhelyiségbe, barátaim ott üldögéltek.

- Szia Remus! De jó, hogy kiengedtek! - lelkendezett Peter és felpattant Jamesszel együtt. Sirius azonban lassan emelkedett fel helyéről.

- Ki mondta el neki? - néztem végig szomorúan rajtuk. Ágas és Féregfark lehajtották fejüket és Tapmancsra sandítottak, aki zavartan nézett egyikről a másikra, majd rám.

- Én voltam. Tréfa volt az egész… - szólt halkan, miközben hátratette kezeit és cipője orrával a szőnyeget simogatta. Komoran és csalódottan néztem rá, de nem szóltam semmit. - Meg akartam leckéztetni. Folyton lesi, hova tűnsz holdtöltékkor. Mindig, mikor nem jelensz meg órákon, gyanakodva nézelődik. Volt, hogy követett minket. Úgyhogy elmondtam neki, hogy menjen a Szellemszállásra, és megtudja. Meg is tette. Mert egy hülye kíváncsi denevér!

Kicsit csúnyábban néztem Siriusra.

- Viszont James megmentette! Nem lett semmi baja és legalább megtanulta, hogy ne üsse bele az orrát a mások dolgába. - magyarázta Tapmancs egyre nagyobb hévvel.

- Lásd be, hogy ostobaság volt. - szóltam közbe halkan, de annál nyomatékosabban.

- Persze, hogy az volt. Sajnálom… - eresztette le vállait és nézett rám sajnálkozva.

Végigmértem Őt még egyszer utoljára, majd felsétáltam a szobánk felé. Nem volt kedvem azt mondani: Semmi baj, Sirius, csak ne forduljon elő többet ilyesmi! Egyszerűen nem ment. Halálra rémítette azt az embert, akit a világon a legjobban szeretek. Azt se tudtam, Perselus hogyan fog ezek után viselkedni velem. Féltem, hogy egy örök életre megundorodott tőlem, és ha meglát a folyosón, méterekre elkerül majd. Megértettem volna.

- Remus!

Ó, az az erőteljes hang, ami olyan lágyan tudja kiejteni a legdurvább szavakat is. Kedvesem megállt a padom mellet, miközben én elpakoltam a bűbájtan felszerelésemet az óra után.

- Szervusz… - köszöntem mosolyogva, a legnagyobb alázattal.

- Gyenge vagy még? - örültem, hogy egyáltalán hozzám szól, de az a kifejezéstelen arc és az a színtelen, rideg hang majd szétszaggatta a szívem.

- Egy kicsit, de nem vészes. - feleltem apró bólintások kíséretében.

- Jó… - szólt kurtán és faképnél hagyott. Nem sok hiányzott, hogy utána rohanjak. Azonban rájöttem, ha igazán beszélni akarna velem, még mindig itt lenne. Nem akar…

- Szerintem anya vesz nekem egy csokibéka-kártya tartó könyvet. - újságolta nagy vidáman Peter és nézte, hogyan pakolunk össze.

- Te már kész vagy? - nézett rá hitetlenkedve Sirius.

- Naná… - felelt Féregfark.

- Már Te is kész lehetnél, ha nem nézegetnéd egy órán át minden cuccodat, amit találsz. - vetettem oda Tapmancsnak, miközben éppen egy drapp nadrágomat hajtogattam össze.

- De olyan jó dolgaim vannak! - ordította el magát Sirius, amitől James hátrahőkölt és hanyatt vágódott egy a földön hagyott szappangyertyában.

- Te nem vagy normális! Mit üvöltesz? - torkolta le barátját Ágas a padlón feküdve.

A plafon felé nézve ráztam meg kicsit a fejemet, majd Tapmancs füléhez kaptam, és kirántottam belőle a hangtalanítókat.

- Héj! Ez fájt! Te… Ez a kis ketyere nagyon ott van, nem? - mutatott a kezemben tartott kis golyókra Sirius.

- Igen, csodás, de szerintem ilyen nekünk kéne, hogy ne kelljen folyton Téged hallgatnunk. - nyújtottam oda mosolyogva elkobzott értékeit.

- Így állunk? Adok én Neked! - kapta fel párnáját a sértett és őrült püfölésbe kezdett. Szerencsére a többiek hamar a segítségemre siettek. Ettől viszont az addig viszonylag rendnek nevezhető állapot se perc alatt felbomlott a szobában.

A csacsogó diákok ismét a folyosón tolongtak, hogy minél jobb helyük legyen majd a Roxfort Expresszen. Jameséket se kellett félteni. Ők általában letelepedtek valahol, aztán mikor kinyitották az ajtót, előre rohantak és közben mindenkit fellöktek. Most sem volt ez másképp. Peter pedig elhatározta, hogy nem marad le mögöttük és számára őrült iramban kocogott át a tömegen. Én lassan bandukoltam a többiek között és tekintetemmel Perselust kerestem.

- Kellemes szünetet… - hangja a hátam mögül érkezett. Boldogan fordultam meg, mire.. elsétált mellettem. Összeszorult torokkal néztem utána. Ennyi volt az elköszönés. Ő meg ráadásul ismét marad a Roxfortban egyedül. És így válunk el egymástól. Néhányan nekem jöttek, de mit sem törődtem Velük. Szomorúan néztem a társaimat és a hatalmas, nyitott ajtót, amin nem sokkal ezután kiléptem.

Siriusék már rég a lefoglalt kupéban ültek, és mosolyogva csapdosták a maguk mellett lévő helyeket, hogy leüljek valamelyikre. Ledobtam magam, karba tettem kezeimet és összehúztam magam egészen kicsire. Ők meg viccelődtek tovább. Most nem tudtam nevetni rajtuk. Búsan néztem az elsuhanó tájat, mikor a vonat elindult, hogy elvigyen Perselus nélküli otthonomba.