Néhány perc múltán felemelte fejét és arcomat kezdte fürkészni. Én szelíden simogattam fekete tincseit. Volt egy furcsa gondolatom, amit próbáltam elhessegetni, azonban nem voltam képes. Titkolni se bírtam előtte.

- Perselus? - szólítottam halkan, arcom kicsit komolyabbá lett. Kérdezve húzta föl szemöldökét. - Honnan… öhm… honnan tudtad ilyen jól, mit kell tenni?

Próbáltam minél kedvesebben szólni, nem célozgatva semmire. Ahogy elkomoruló arcát láttam, tudtam, ez nem sikerült. Kissé elhúzódott.

- Volt időm a nyáron. - úgy szólt, mintha ezzel mindent megmagyarázna.

- Igen… És?

- Hát… Utána jártam a dolgoknak. - szemében zavartság ült. - A könyvekben nem csak mesék vannak. - tette egyértelművé.

- Várjunk csak… Te utána olvastál, hogyan kell szeretkezni? - hangomban semmi szemrehányás nem volt. Inkább érdeklődés és némi hála. Ő azonban nem így hallotta. Talán nem merte így hallani. Lesütötte szemét és lassan elhúzódott tőlem, leült mellém az ágyra.

- Remus, én… - hangja elcsuklott és elfordította fejét. Mellékuporodtam. Nem tudtam, mi a baj, de legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy megvigasztaljam és csitítgassam. Nem tettem. Most neki kellet beszélnie. - Sajnálom…

- Mégis micsodát? - kérdeztem lágyan, kicsit közelebb hajolva.

- Féltem… - suttogta a falnak.

Megremegtem. A szó, melyet kiejtett, áthatotta mindenét. Kezemet meztelen vállára helyeztem. Folytasd!

- Féltem, hogy megundorodsz tőlem. Attól tartottam, hogy csalódsz majd bennem. Hogy majd fájdalmat okozok Neked, és Te kiábrándulsz belőlem. Valójában folyton ettől félek…

Mérhetetlen sajnálat és szomorúság lett rajtam úrrá.

- A barátaidtól így is folyton csak a szörnyűségeket hallgatod. Meg hát mindenkitől. Folyton attól rettegek, vajon meddig húzod még. Meddig bírod a megaláztatásokat és a szégyent, amit miattam élsz át, mert én… Nem felelek meg az elvárásoknak.

Milyen elvárásoknak? Nem is kell, hogy megfelelj! És valld be: Nem is akarsz.

- Te meg prefektus vagy. Tudtam, hogy az leszel. Eddig is mindenki kedvelt, most meg még többen ismernek és szeretnek. Ami nagyon jó, csak… Egyre több emberrel leszel jóban és rájössz majd, hogy tele van a világ nálam érdemesebb emberekkel. Amilyen Te is vagy. Én meg egy… egy senki vagyok.

Fájdalommal hunytam le szemem. Perselus egész testében remegett lelkének kínzó fájdalmától.

- Nem hinném, hogy megérdemellek… - tette hozzá elhalón. Lassan felém fordította arcát, sötét szemeiben mély szomorúság ült. Még közelebb hajoltam.

- Ezt ne mondd! - nyomatékosabban szóltam, mint akartam. Komor arcára értetlenség és reményvesztettség ült. Úgy tűnt, mintha szemei bármelyik percben könnyekkel telhetnének meg. - Perselus… Ha tiszta szívedből szeretsz valakit, akkor meg is érdemled! - biztosabb voltam magamban, mint addig bármikor. Szüksége volt rám.

Egy ideig némán fürkészett, majd vonásai egyre derűsebbek lettek.

- Akkor megérdemellek… - szólt határozottan. Szemei hálától csillogtak, ajkára apró békés mosoly szökött. Örömtől telve simítottam végig karját.

- Köszönöm… - suttogtam hálásan.

- Mégis micsodát? - pislogott megenyhülve.

- Csodálatos volt, Perselus… - folytattam volna, de nem tudtam. Magához ölelt úgy, mintha többé nem akarna elengedni. Lefogadtam volna, hogy még mindig mosolygott vállam fölött. Mindenéből melegség áradt. Mindenhogy csodálatos lett volna. Ha nem nyálazod át a „szakirodalmakat”… Magamban nevettem egy kicsit. … akkor is. Veled másmilyen nem lehet. Drága, drága Perselus. Soha nem gondoltam volna, hogy tudsz félni. Ám mégis… És Te nem attól tartottál, hogy megsérülsz, hogy rossz jegyet szerzel, hogy valaki megtámad… Nem… Te attól rettegtél, hogy elveszíthetsz engem. Igaz, aki nem fél semmitől, az nem szeret semmit. Te viszont szeretsz: engem.

Kedvesen simogatta a hátamat, arcát hajamhoz dörgölte. Sokáig öleltük egymást így, némán. Hallgattuk a másik szuszogását és felvettük szívének ritmusát. Aztán kedvesem lassan elhúzódott és mélyen szemembe nézett.

- A francba is… - lehajtotta fejét. - Nem akartam elmondani, de egyszerűen nem bírok hazudni Neked. - bosszankodva húzta föl orrát. - Hagytalak volna abban a hitben, hogy ilyen „tökéletes” vagyok. Mit gondolsz most rólam? - kérdezte ártatlan tekintettel nézve fel ismét.

- Hogy önzetlen vagy. Figyelmes és előre látó. - kissé felszegtem a fejem beszéd közben.

- Nem vagyok én ilyen jó ember, Remus. Nem kéne így állnod hozzám… - szólt keserűen.

- Kell valaki, aki így áll hozzád…

Nem engedtem véleményemből. Elmerengve bólintott egyet igazat adva nekem.

- Ha belegondolsz, nagyon nehéz dolgom van. Nekem kell visszaadnom azt, amit mások elvesznek Tőled. Nem kevés… - mosolyogtam kellemes feladatomon.

-Te szegény… - szólt cinikusan. Immáron teljes nyugalom hatotta át.

Ekkor tudatosult bennem, mennyire elégedetlen önmagával. Mennyire nem hisz saját képességeiben.

Ki gondolná? Sokáig visszhangozta a fülem az elkeseredett szavakat. „…egy senki vagyok.” Mégis miért hiszed ezt? Ugye nem Siriusék ostoba tréfái miatt? Kit érdekel, mit gondolnak? Nem ismernek Téged.

- Azért örülsz, hogy prefektus lettem? - bukott ki belőlem a kérdés.

- Persze. Ez nagy megtiszteltetés és Te ki is érdemelted. - felelt szilárdan.

Hát, büszke vagy rám! Mosolyogva csókoltam meg. Sok idő kellett hozzá, míg hajlandó voltam elengedni. Felöltöztünk és mentünk a dolgunkra. Nem bírtam igazán visszatérni az addigi kerékvágásba, talán nem is akartam. Furcsa volt így járni a barátaim közt, akiknek az eddigi összes élményét meghallgattam a lányokkal kapcsolatban. Minden apró kis rezdülésről tudtam és egyikük sem jutott még el odáig, mint én. Mégsem tudtak róla és jobb is volt így. Nem hiszem, hogy tetszett volna nekik. Inkább a holdtöltével voltak elfoglalva és Peter beavatásával, amely végül remekül sikerült. A teljes létszámú Tekergő gárda pedig immáron készen állt minden csínyre, amit csak egy ilyen csapat elkövethet. Hosszas tervezésbe kezdtünk. Sirius méteres listát írt azokról a dolgokról, amiket feltétlenül végre akartunk hajtani Roxfortos éveink alatt.

A következő hét közepe tájékán egyedül sétáltam a hatalmas kastélyban, mikor is megláttam Perselust a folyosón az ablakok mellett álldogálni. Mosolyogva mentem oda hozzá.

- Szia Perselus! - köszöntöttem szelíden.

- Szia Remus… - korántsem üdvözölt olyan átható örömmel, mint én Őt. Én mégis boldog voltam, hogy ilyen közel lehetek hozzá.

- Hogy vagy? - kezdtem érdeklődni.

- Tűrhetően… Csak vészesen keveset találkozunk… - szólt komoran nézve szemeimbe. Kicsit lehajtottam fejemet sajnálkozva, majd egy pillanatra oldalra néztem és ekkor megláttam a folyosó másik végén álló barátaimat, akik éppen minket méricskéltek. Nem igazán gondolkoztam, testem magától mozdult. Kiléptem és se szó, se beszéd, magára hagytam Perselust a mondandója közepén. Persze, ilyenek után mindig bocsánatot kértem Tőle, de ami megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni. Lehet megbocsátani, lehet sajnálni, azonban semmissé tenni soha. És minden ilyen apró rezdülésem újabb tövis volt kedvesem testében. Néha halkan felszisszent a kis szúrások miatt, ám tudtam, mikor majd fájdalma már elviselhetetlen lesz, ordítani fog.

Nem kellett soká várnom egy fülsüketítő kiáltásra, viszont ez koránt sem a kínoktól hagyta el ajkait. Bár, néha a kéj is lehet kín… Ha így nézzük, minden mozdulat az volt a legközelebbi alkalommal a Szükség szobában. Ismét összeolvadt testünk és Perseluson éreztem, már nem a tökéletességre megy. Nem korlátozza magát a gyönyörben az én kielégítésemen fáradozva. Végre rájött, nekem nem abban van örömöm. Ez a következő együttlét még szebb volt, mint az első. Perselus velőt rázó ordítása után szinte elaléltam, a világból nem sokat észleltem. A gyönyörtől mindenem megremegett, testem elernyedt és erőtlenül feküdtem ott az ágyon. Ő mellém heveredett a hátára és szintén zihált. Pár perc pihegés után megtámasztottam fejemet és felé fordultam.

- Bocsáss meg, hogy a múltkor csak úgy ott hagytalak…

- Megértem. - felelt fejét oldalra fordítva.

És mindig megértett… Az összes szemétségemet, aljasságomat, kétszínűségemet - mert ne szépítsük, ezek azok voltak - megbocsátotta és elfogadta. Én pedig a végletekig kihasználtam azt, mennyire ragaszkodik hozzám, mennyire szeret és milyen szörnyen fél attól, hogy elhagyom. Gyűlöltem magam a biztos helyzetemért és az ösztöneim szolgáltatta visszaélésért. Sokszor átkoztam magam ezek miatt, aztán ha jött egy következő alkalom, ismét „megragadtam”. Ilyenkor azt kívántam, bárcsak holtan esnék össze. Majd gyorsan visszavontam, mert tudtam, abba Ő is belehalna. Az pedig mindennél szörnyűbb lett volna.

- Írtam egy verset Pitonhoz! - újságolta egyik nap Sirius az üvegházak felé menet. Az őszintét megvallva, nem igazán voltam rá kíváncsi. Ám ezzel egyedül maradtam.

- Halljuk! Halljuk! - kurjantott James. Sirius megköszörülte torkát és nagy komolyan Peterre nézett.

- „Sötét haja zsírtól ázik, sötét lelke jól ránk fázik. Sötét talár nyeszlett testen, sötét agy a sápadt fejben. Sötét, mint az éjszaka, ez versemnek végszava.” - zárta le sorait és mélyen meghajolt. Ágas és Féregfark őrült tapsolásban, „Brávó!”-zásban és „Hogy volt?!”-ozásban tört ki. Én meg lehajtottam fejem és szomorúan pislogtam föl rájuk.

- Nem tetszett, Holdsáp? - kérdezte költői vénával megáldott barátom.

- Nem, képzeld, nem! - feleltem halkan. - Igazán békén hagyhatnátok végre!

- Ne rontsd már el az örömünket! - tárta szét a karját James.

- Oh, ha Nektek ez öröm… - azzal sarkon fordultam és döngő léptekkel ott hagytam Őket. Csak minél messzebb! Mire a düh fekete felhői elszálltak szemem elől és végre látni engedtek, arra eszméltem, hogy csöngetnek és én még csak a közelében sem vagyok az üvegházaknak. Rohanni kezdtem, ahogy a lábam bírta. Át folyosókon, el ablakok mellett. Egyre jobban szúrt az oldalam, a levegőt nehezen vettem és egyszerre sötét lett minden. Úgy éreztem, a mélybe zuhanok…

Már este volt, mikor magamhoz tértem a gyengélkedőn. Barátaim szomorúan álldogáltak körülöttem és meglátván nyitott szemeimet közelebb hajoltak:

- Jól vagy, pajtás? - kérdezte Sirius félmosolyogva.

- Hát… furcsán. - feleltem rekedten.

- Nyilván a holdtölte az oka. Ilyenkor nem kéne megerőltetned magad. - szólt halkan Peter.

- Remus. Ha téged ennyire zavar, hogy folyton szidjuk azt a… szóval Pipogyuszt…

- Perselusnak hívják. - vágtam erőtlenül James szavába.

- Perselust… Akkor visszafogjuk magunkat, ígérjük! - nagyon őszintének hangzott.

- Azt viszont ne várd el, hogy szeressük, és ne vágjunk vissza neki, ha szekál! - tette hozzá sürgősen Tapmancs.

- Csak arra kérlek Titeket, hogy amikor támad egy újabb ostoba ötletetek, inkább keressetek más elfoglaltságot, rendben? - szóltam kérlelve. Ők egyöntetűen bólintottak.