Szüleim féktelen örömmel és egy hatalmas krémes csokoládétortával fogadtak. Nagyon hiányoztam már nekik. Mindig imádtam hazatérni, hiszen olyankor nincsen helye vitának, szomorúságnak, vagy dühnek. Nem mintha a mi családunk olyan zűrös lett volna, de persze adódtak kellemetlen összetűrések, melyeknek ilyenkor nyoma se volt. Mosolyogva üdvözöltem rég nem látott szobámat, Hádészt pedig elhelyeztem az asztalon. Furcsa érzések törtek rám, ha végignéztem baglyomon. Folyton Perselus jutott róla eszembe, bár való igaz, egyébként sem telt el úgy perc, hogy ne furakodott volna az agyamba.

Anyáék kitalálták, hogy egy ideig még maradjunk itthon, aztán menjünk csak le a tengerhez. Díjaztam az ötletet, hiszen olyan régen voltam már odahaza csak úgy, hogy nem teszek semmit. Most viszont ez megtörténhetett végre. Naphosszat olvasgattam az ágyamon ülve a nyitott ablak mellett, segítettem anyának a házimunkában, vagy éppen elkísértem apát a városba. Élveztem az édes semmittevést. Ugyan tény, nem bírtam volna ezt elviselni hosszabb távon.

Egy nap anyával ültünk a konyhaasztalnál és hámoztuk a leveshez való zöldséget. Akár egyszerű varázslattal is meg lehetett volna oldani, de a szüleim szerettek dolgozni. Én már kevésbé rajongtam érte, viszont a kedvükért megtettem. Anya néha rám sandított a karalábé pucolása közben. Tudtam, kérdezni szeretne valamit, csak még nem tudja, milyen módon tegye.

- Remus! - szólított meg végül a zöldségekre nézve. - Melyik haveroddal töltötted a karácsonyt?

Elakadt a lélegzetem és megálltam a pucolásban. Anya már az arcomat nézte, én azonban a késemre meredtem.

- Siriusszal talán? Amiket meséltél a családjáról, nem csodálnám. Szegény srác…

- Nem, nem Sirius. - feleltem rekedten és félénken anyára néztem. A kifejezésemet látva Ő is megállt a munkában és érdeklődve kémlelte az arcom.

- Hát? - kérdezte kedvesen.

- Valójában… - éreztem, ha most nem mondom el, akkor soha - …nem a haverom. - furcsa volt ezt a szót kimondani, de hát Ő is ezt használta. - Vagyis akkor még az volt.

Kezét az asztalra rakta és most már teljes figyelmét nekem szentelte. Csendben várta a folytatást.

- Ő… a kedvesem. Karácsonykor lett az. - mondtam ártatlan arccal. Anya meghatottan elmosolyodott.

- Remus! Ez nagyszerű. Igazán leírhattad volna! Persze gondoltuk, hogy fontos Neked az az ember, aki miatt nem jössz haza karácsonykor. De azért így mégiscsak más. - egyre jobban felderült. Én meg remegni kezdtem. Nem sokáig lesz ilyen boldog. - És? Hogy hívják a kislányt? - kérdezte sugárzóan.

- Öm… - Kicsi? Lány? Most hogy mondjam el neki? - Anya… Ő…

Hatalmasat sóhajtottam. Édesanyám vidáman csillogó szemei nem könnyítették meg a dolgomat.

- Nem lány… - böktem ki végre. Arcáról lehervadt a mosoly.

- Tessék? - kérdezte elhalón.

- Ő fiú… - feleltem egyértelműbben, de annál ijedtebben.

- Oh… - reagált kijelentésemre tömören, majd pótcselekvés gyanánt arrébb rakott néhány krumplit. Kis idő múlva abbahagyta, és némán bólogatni kezdett az asztalnak, majd nyugodtan rám emelte tekintetét és legnagyobb megrökönyödésemre, mosolya visszatért, ugyan már koránt sem volt olyan tündöklő. - Erre számítottam.

Döbbenten néztem rá, majd lassan eluralkodott rajtam egyfajta düh. Így tizennégy éves fejjel feltámadt férfiúi öntudatom. Számított rá? Na de miért? Ennyire lányos vagyok, vagy mi? Teljesen kihúztam magam és minden izmomat megfeszítettem. Majd én megmutatom. Anya túl jól ismert. Nyugtatóan a karomra helyezte kezét és szelíden mosolygott tovább.

- Félreértettél…

Remélem is!

- Tudod, Remus… Amikor megharapott Téged az a vérfarkas…

Mi? Hogy jön ez most ide? Teljesen megzavarodtam, de türelmesen figyeltem tovább.

- … édesapád és én teljesen beleástuk magunkat a témába.  Fölkerestünk hozzáértőket, kapcsolatba léptünk más betegekkel és megvettük a szakirodalmakat. A legtöbb a testi átalakulásról és bántalmakról szól, a lelki változásokról csak néhány. A legjobb, amelyik a betegek érzelmeivel foglalkozik, az Servius Sanguis: A vérfarkasok pszichológiája. Na mármost… - közelebb húzódott és tenyerét az asztalra fektette, úgy magyarázott tovább. Ittam minden szavát. Kedves volt és nyugtató. - A vérfarkasok átalakulásukkor természet fölötti, hatalmas erőt birtokolnak. Könnyűszerrel életeket olthatnak ki. Azonban emberi alakjuk ezzel fordított arányban áll. Gyengék. Betegesek…

Ahogy sorolta, a szemeibe könnyek szöktek, hiszen rólam beszélt. Megszakadt a szíve egy szem fiáért. Nyugtatóan megfogtam kezét, ezzel arra bíztatva, folytassa.

- A gyengéknek pedig szükségük van valakire, aki megtartja őket.

Perselus...

- A női vérfarkasoknál nincs is ezzel gond. Hiszen találnak maguknak egy erős férfit, aki segíti és oltalmazza őket. Azonban a férfi vérfarkasoknak már nehezebb a dolguk. Ők nem lehetnek olyan mértékben irányítók egy kapcsolatban. Fizikailag semmiképpen. Éppen ezért sokszor a saját nemükből választanak partnert… Érted már, miért mondtam, Remus? - anya megértően és szeretetteljesen figyelte arcomat, amelyre próbáltam mosolyt erőltetni, több-kevesebb sikerrel.

Elkeseredtem. Este álmatlanul hánykolódtam az ágyamban. Egy ostoba könyv megírja, miért érzek úgy, ahogy? Ilyen nincsen! Én csak egy megfejthető rejtvény vagyok? Egy kiszámítható gyenge selejt? Azonban volt valami, ami még jobban nyomasztott. Ezért szeretem Perselust? Szeretem egyáltalán? Vagy csak azért akarok Vele lenni, mert erős és „megtart”? Nem! Szerelmes vagyok belé… Tudom, hogy szeretem! Kétségbe voltam esve. Anya megértő volt és kedves. Tudtam, elmondja apának, amitől szintén megkönnyebbültem… Ám volt más, ami aggaszthatott. Meginogtam. Az érzéseim összekuszálódtak és bizonytalan voltam bennük. Nyugtalanul forgolódtam, majd idegesen ledobtam magamról a takarómat. Fölpattantam és még jobban kitártam az ablakomat. A levegő meg se moccant. Nagyon jól esett volna egy kis kellemes nyári szellő, de hiába vártam. Csüggedten ledobtam magam hanyatt fekve az ágyra. Hirtelen Perselus arca jelent meg előttem. Kellemesen megborzongtam és felidéztem magamban csókjának ízét és ujjainak érintését. Lassan megnyugodtam, de egy új érzés lett úrrá rajtam. A vágy. Az ajtómra sandítottam és füleltem. Meghallottam apa ütemes horkolását. Némán bólintottam magamnak. Enyhén megnyaltam szám szélét és kezeimet lassan a nadrágomra csúsztattam. Ugyan a mennyezetre meredtem, mégis kedvesemet láttam. Ahogy felém jön, ahogy fekete talárja lobog a nagy sietségben, ahogy mélyen a szemembe néz, ahogy megsimogatja az arcomat. Kezem, ruhám alá siklott, ujjaim érzékeny helyet érintettek. Megremegtem, és úgy éreztem, ha nem folytatom, végem. Nem tagadtam hát meg az örömöt. Finoman kényeztetni kezdtem magam. Egyébként is melegem volt, lassan izzadni kezdtem. Nehezen fojtottam vissza kéjes sóhajaimat. Szabad kezemmel hátraszegett fejemhez kaptam és beletúrtam hajamba. Mikor oldalra néztem és megpillantottam a békésen alvó Hádészt, kissé zavarba jöttem, így inkább elkaptam tekintetem és a plafon felé fordultam. Képek villantak be… Perselus beszél, Perselus karba teszi kezeit, Perselus olvas, Perselus eszik, Perselus szemében vágy csillan, Perselus elragad, Perselus megcsókol, Perselus simogat…

- Perselus… - sóhajtottam bele a semmibe halkan, mikor a gyönyör szétáradt testemben. Mellkasom szaporán járt föl és alá, kezeimet magam mellé helyeztem. Kellemes fáradtság lett úrrá rajtam. Arcomról cseppek hullottak alá, pizsamám teljesen átázott az izzadtságtól, ágyékom tájékának nedvességéről már nem is beszélve. Levettem az éjjeliszekrényről néhány papír zsebkendőt és rendbe szedtem magam. Fölültem és körbenéztem. Baglyom édesen szundított. Rámosolyogtam fekete tollaira, majd az ablakhoz léptem. Hűvös szellő kapott a hajamba. Egyszerre mérhetetlen öröm vette át a kuszaság helyét. Szeretem Perselust. Tudom, hogy szeretem. Immáron nem kételkedtem saját érzéseimben. Ráültem az ablakpárkányra és hátamat a keretnek támasztottam. Bódulva csodáltam a lágyan lengedező fákat. Átfutott a fejemen egy kósza gondolat és úgy döntöttem, engedelmeskedek neki. Levettem az asztalomról egy pergament, tintát és pennát. A tájra néztem ihletet merítvén, majd lehunytam szememet és elmosolyodtam. A gyönyör emléke még mindig ágyékomon ült. Hatalmas levegőt vettem és körmölni kezdtem. A levél címzettje természetesen kedvesem volt, aki ekkor a távolban talán már aludt. Szélsebesen írtam, csak úgy dőltek belőlem a szavak. Mindent papírra vetettem, ami csak eszembe jutott. Hogy mivel töltöttem a napjaimat, hogy elmondtam anyának, hogy hogyan reagált rá és... Ekkor megálltam. Hirtelen le akartam írni az imént történteket, azonban rájöttem, hogy talán ezt meg kéne fontolni. Végül megnyaltam felsőajkam és úgy határoztam, megteszem. Lázasan mozgott a penna.

Kellemes az idő. Éppen az ablakomban ülök, és rólad ábrándozom. Az előbb meg is lett ennek az eredménye. Hogy is mondjam? Miattad

Ismét megálltam, de mosolyom átható lett. Most hogyan írjam le? Ahogy eszembe jut! Hiszen Ő mondta, hogy ne játsszam meg magam!

jutottam  el az előbb a csúcsra. Remélem, érted...

Fölnevettem, szélesen mosolyogtam tovább és folytattam a levelet olyan természetességgel, mintha az előbb a zöldségpucolásról írtam volna.

Mire észbe kaptam már világosodott. Az órámra pillantottam. Három is elmúlt. Befejeztem a nyolc oldalasra sikeredett irományt és Hádészra néztem. Aludt még. Betekertem a pergameneket és a kalitkája mellé helyeztem, majd egy hatalmasat ásítottam és ledőltem az ágyra. Azonnal álomba merültem.

Mikor lomhán kinyitottam szememet, a vekkere tizenegy órát mutatott. Nehézkes volt az ébredés. Hádész már nem volt a ketrecében. Ezt örömmel nyugtáztam. Kiballagtam az ebédlőasztalhoz, ahol szüleim beszélgettek.

- Jó reggelt, szívem! - üdvözölt anya mosolyogva és fölpattant, hogy hozza nekem a tejeskávémat. Leültem apa mellé, aki éppen a Reggeli Prófétát tanulmányozta.

- Jót aludtál? - kérdezte hirtelen, szelíden végigmérve. Lassan bólogattam, aztán megdermedtem. Vajon tudja már? Ugyan semmi nyoma nem volt annak, hogy így lenne. Mondjuk nem igazán értettem, mit várok. Hogy azt mondja: Én is számítottam rá! Vagy: Akkor is a fiam vagy! ? Nem, egyik sem illett volna hozzá. Egyre inkább az a gyanúm kerekedett felül azonban, hogy tud róla.

- Majd én elmosogatok! - szólt be apa a konyhába, meghallván az edénycsörömpölést. Anya kijött, kezében a bögrémmel és hálásan rámosolygott férjére, majd leült mellém. Megvártam, míg apa kinyitja a csapot.

- Anyu? - szóltam halkan, miközben átvettem az italt. Ő kérdően nézett rám. - Elmondtad neki?

- Igen. - felelt bőbeszédűen.

- És? Mit mondott? Mérges? - kérdezgettem türelmetlenül.

- Dehogy. Miért lenne az? Hisz ismered, hogyan gondolkodik az… ilyen dolgokról. Pont, ahogy Te vagy én.

Vártam. Szóval? Mit gondol? Anya közelebb hajolt és megfogta a kezemet.

- Ha két ember szereti egymást, azzal a világon semmi baj nincs. - tolmácsolta apa válaszát.

Nem adtam igazán a tudtára, azonban magamban nagyon meghatódtam. Voltak összetűzések a szüleimmel, viszont még azok közben sem feledtem, mennyire szerencsés vagyok. Kedvesek, megértőek, nyíltak és engedékenyek. Kell több egy gyereknek?

Perselus és én naponta váltottuk egymással a több oldalas leveleket. Mindenről részletesen tájékoztattuk a másikat. És kedvesem végre igazán megnyílt. Az apró utalásom például nagyon elnyerte a tetszését. Úgy tűnt az irományaiban, hogy Ő is mindent papírra vet, ami csak eszébe jut. Hosszú filozofálgatásokba kezdtünk korunkat meghazudtoló módon. Az élet legfőbb témái mind felmerültek. Szeretet, család, természet, iskola, fekete és fehér mágia, halál, életcél... Minden. A legérdekesebb az volt, hogy szinte az összesben egyetértettünk. Na, ennyit a Mardekár és a Griffendél különbségéről!

Nyár közepén lementünk a tengerhez. Naphosszat a vízben voltunk. A kis viskó, ami a nyaralónkat jelentette, a parton roskadozott. De én imádtam. Olyan vadregényes volt és kedves.

A holdtöltét egy távolabb eső partszakaszon töltöttem, amerre nem jártak emberek. Persze a biztonság kedvéért apu épített egy kerítést, hogy ne tudjak kiszökni. Ez így talán kegyetlennek hangzik, azonban szükséges volt.

Egyik este a teraszon kártyáztunk. Diadalmas kacaj kíséretében dobtam le utolsó lapomat.

- Ez hihetetlen! Ha így folytatod, nem kapsz reggelit! - fenyegetőzött apu viccelődve, majd magához vette a kártyákat és megkeverte a paklit. Anya visszatért a konyhából egy kis ropogtatnivalóval. Apa szemrehányóan nézett rá, hogy máris így romba dönti a fenyítését.

- Remus? - szólított meg anyu, miközben helyet foglalt. - Nem akarsz mesélni nekünk erről a Te kedvesedről?

Elakadt a lélegzetem.

- Dehogynem! - kurjantottam lelkesen. Végre valakinek beszélhetek róla. Szüleim türelmesen néztek rám. Apa leállt a keverésben és csipegetni kezdett a tál tartalmából.

- Hát... A Mardekárba jár. - kissé félve néztem rájuk, teljesen feleslegesen. Mosolyogva bólintottak és kész. Nekik se voltak előítéleteik.

- Ő igazán okos. Sokat olvas, meg minden. - nagyon izgatott voltam - De nem valami beszédes. Úgy gondolja, hogy a legtöbb ember feleslegesen fecseg össze-vissza.

Elismerően bólogattak. Apura mosolyogtam, aki szintén nem volt valami bőbeszédű.

- És miket olvas? Mi érdekli? - vágott közbe anya. Látta, hogy kissé zavarban vagyok és kell a segítség.

- Öm… Hát… Eléggé vonzzák a sötét varázslatok.

- Mint minden rendes mardekárost. - szólalt meg apu mosolyogva, mielőtt ráharapott egy sós rudacskára. Az álam kis híján a földet súrolta ezen mondat hallatán. Furcsa melegség járta át mindenem, hiszen jól emlékszem rá, hogy Perselus egyszer pont ugyanezt mondta nekem. Meghatottan néztem türelmesen figyelő szüleimre és folytattam.

- Nincs valami sok barátja. Az igazat megvallva… nincsenek is barátai.

Sajnálkozva meredtek rám.

- De Ő így érzi jól magát és végül is én ott vagyok neki. - tettem hozzá sietve. Válaszul elismerő pillantásokat kaptam. - Nagyon felnőttes és nem sokat mosolyog. Ami nem azt jelenti, hogy nem boldog, csak nem mutatja ki. Ő ilyen…

Ilyen csodálatos… Ahogy Perselusról beszéltem, egy kis ideig úgy éreztem, hogy a közelemben van. Éppen ezért egyre jobban megeredt a nyelvem. Sokáig meséltem róla. Mire felocsúdtunk, már másnap volt és a ropogtatnivaló is elfogyott. Szüleim álmosan aludni tértek, én viszont teljesen föléledtem. Kiültem hát a tengerpartra a homokba és a hullámok árnyait figyeltem. Ahogy a sötét víz fodrozódott, mintha csak az Ő talárja lett volna. Jólesően belesóhajtottam az éjszakába, majd a hátamra feküdtem és az Ő arca volt az, amit utoljára láttam, mielőtt a tenger kedves hullámainak nyugtató hangja álomba nem ringatott.