A Tiltott rengeteg susogó fáit figyeltem, miközben hanyatt fekve hallgattam a parkban James aggódó szavait:

- Megbukok bájitaltanból! Nekem ez nem megy. - könyvét szorongatta és úgy meredt a betűkre, mintha nem tudna olvasni.

- Jajj, ne csináld már! Minden hülye átmegy! Még Peternek is sikerülni fog. - szólt Sirius tarkóra tett kezén heverve, burkoltan megsértett barátunkra sandítva.

- Szerencséd, hogy ezt most bóknak veszem. - mondta Peter mosolyogva ültő helyében. Oldalra fordultam és belevigyorogtam fejem alá hajtogatott karomba. Nem sok dolog volt, ami jobban szórakoztatott annál, mint amikor barátaim ötletes piszkálódásba kezdtek.

- Nem, nem és nem! Elegem van! Hogyan tanulhatnék meg bármit is, amikor folyton edzésem van? - zsörtölődött tovább James a fejéhez ütögetve a vastag kötetet.

- Hát, elég jól álcázod… Nekem éppen úgy tűnik, hogy itt ücsörögsz a park közepén. – szólt Sirius hasára helyezve egyik kezét. - Vagy az agymegsemmisítő tréningről beszélsz?

Ami azt illeti, barátunk tényleg olyan erővel csapkodta magához a könyvet, hogy mindannyian enyhén aggódni kezdtünk. Szerencsére hamar abbahagyta és innentől kezdve sajgó fejét fájlalta. Szerény személyemet nem igazán izgatták a közeledő vizsgák. Nem mondhatnám, hogy tartottam tőlük. Annál is inkább Perseluson gondolkoztam és döntő lépésre szántam el magamat.

Az év végi kapkodás és zavar miatt máskor nem találkozhattam kedvesemmel, csak is szombaton a Szükség szobában. Viszont legalább ez az egy teljesen biztos volt. Nagy vidáman baktattam hát oda és léptem be. Még nem volt ott. Úgy döntöttem, kipróbálok valamit. Arra gondoltam, milyen jó lenne most leülni valahova. Megfordultam és a sarokban hirtelen egy teljes ülőgarnitúra tűnt fel. Derűsen lehuppantam le rá és vártam. Fél óra multán érkezett meg Perselus és érdeklődve mérte végig az eddig üres szoba újdonsült berendezését. Zavartan mosolyogtam. Nem sejthette még, mi vár rá. Fölkeltem és lágyan megcsókoltam. Egész héten, ha csak egy kicsit is egyedül maradtam, vagy órán elábrándoztam, erre gondoltam. A puha ajkakra, az émelyítő szuszogásra, a simogató kezekre és az Ő mindennél édesebb illatára. Aztán, mikor tudatosult bennem, mire készülök, torkom összeszűkült és gyomrom néhány centivel lejjebb süllyedt. Szinte reményvesztetten kapaszkodtam kívánatos tarkójába, ám Ő egyszerre lágyan eltolt magától. Észrevette, hogy valami megváltozott. Szomorúan néztem rá. Fájdalmasan gyorsan váltunk szét és én attól féltem, életem utolsó csókja volt ez, amit Vele válthattam.

- Üljünk le, jó? - kérdeztem remegő ajkakkal. Csak most fogtam föl igazán, mire készülök. Gyanakvón végigmért, majd talárját úgy igazítva, hogy ne gyűrődjön, helyet foglalt.

- Nos… Szeretnék Neked elmondani valamit. - kezdtem bele bátortalanul. Nem terveltem ki rendesen, hogyan folytassam, de úgy gondoltam, a spontánság sokat segíthet. Kifejezéstelen arccal ült és várta a továbbiakat. - Már nem egyszer említetted, milyen sápadt szoktam lenni és kérdezted, mi bajom van.

Bólintott.

- Mindig azt válaszoltam: Beteges alkat vagyok, meg nem ettem valami sokat. - soroltam hazugságaimat, a véghangsúlyokat megemelve, mintha csak egy leckét mondanék föl. - Ezek nem igazak.

Arca elárulta, hogy Ő ezt eddig is nagyon jól tudta.

- Úgy érzem, ha hozzád nem vagyok őszinte, akkor senkihez ne legyek az! Csak félek, hogy megutálsz, ha elmondom… Félek, hogy itt hagysz… - és tényleg rettegtem. Kezeim remegni kezdtek. Ahogy beszéltem, minden egyre világosabb lett. Nem néztem már kedvesem szemébe, nem akartam látni kiábrándult tekintetét. Inkább az ablak felé fordultam. A kinti napsütötte, fénylő világ olyan nyugtató volt. Talán abból a hívogató világosságból vártam a megváltást, bár tartottam tőle, az már soha nem jön el. Szemeimmel a kék eget pásztáztam és magamban egy segítő kézért fohászkodtam, amelyik értem nyúl és leveszi lelkemről a nyomasztó terhet. Imáim meghallgatást nyertek. Az angyal, akit hozzám küldtek, hogy a nehézségeken átvezessen, nem volt más, mint maga Perselus. Kezét az enyémre helyezte és mély barna szemeinek gondoskodó csillogásával szinte feloldozott.

- Tudom… - szólt nyugodtan, de annál nyomatékosabban.

„Tessék? Tudod? Mi az, hogy tudod?” Szemeim elkerekedtek.

- Remus, Te adtad a kezembe a kulcsot… Mindent tudok a vérfarkasokról. Vártam már, mikor óhajtod közölni velem. Persze tartalak annyira, hogy számítottam rá, elmondod majd nekem. Nem csalódtam benned. - mondta olyan higgadtan, mintha csak a tanórákról beszélgetnénk. Hatalmasat nyeltem.

- És… nem félsz tőlem? Nem… undorodsz? - kérdeztem félve. Nem bírtam elhinni, hogy ilyen sima és egyszerű legyen a dolgom.

- Ugyan, Remus! - ráncolta össze homlokát - Miért lennének ellenérzéseim Veled kapcsolatban olyasmi miatt, amiről nem is tehetsz? És különben is, tudhatod jól, hogy kedvelem a fekete mágiát. - ajkai persze egyenesek maradtak, vagy talán kicsit lefele is görbült végük, mint mindig, de szemei cinkosan mosolyogtak rám. Félelmem elszállt, és ábrázatomra hála ült ki.

- Bocsáss meg, amiért eddig nem mondtam el… csak tudod, már így is többen tudják a kelleténél. - felsejlett előttem egy fekete kutya és egy daliás szarvas képe.

- Remus! - szólított meg úgy, mintha eddig nem figyeltem volna.

- Igen? - kérdeztem érdeklődve és immár egyenesen a szemébe nézve.

- Neked feltett szándékod, hogy egy olyan dolgot találj, amiért dühös leszek Rád? - még mindig a kezemet fogta.

- Nem… de miért? - szinte gyanakvóan figyeltem az arcát. Nem értettem, miért mondja ezt.

- Csak mert nagyon úgy néz ki.

Még mindig nem állt össze a kép. Ő hitetlenkedve sóhajtott.

- Elmondtad a vérfarkasságot, azt mondtam rendben. Most jössz azzal, hogy eddig miért nem mondtad el… Mi lesz a következő? Hogy bocsássak meg, amiért megharapott a dög? - hangját a felháborodás hatotta át, de olyan, ami szelíd mosolyra késztetett.

- Remus! - szólított meg lágyan ismét. Imádtam, ahogy bársonyos hangján kiejtette a nevemet. Közelebb hajolt és kezeimet sajátjai közé zárta, mintegy óvván azokat. - Minden a legnagyobb rendben. Ne aggodalmaskodj és ne pánikolj, mert az például egy olyan dolog, amit tényleg nem bírok elviselni!

Halvány mosolyom áthatóvá lett. Nem bírtam tovább és ismét megcsókoltam. Ajkaim szárnyakat kaptak, ha az övéihez értek és úgy kezdtek mozogni, ahogy azt tanulni nem lehet. Úgy, ahogy az bárkinek szíve legmélyéből fakad, ha a szenvedély diktálja a ritmust.

Ábrándos mosollyal az arcomon lépkedtem lefele a lépcsőkön. Néha rám jön egy megmagyarázhatatlan érzés, vagy örömtől, vagy éppen bánattól, ami futásra késztet és ez akkor is így esett. Nekiiramodtam, és szélsebes rohanásba kezdtem a csúszós folyosókon. Néhány kanyarban elég furcsán fékeztem és nem sok híja volt, hogy hatalmasat essek. A kviddics pályához érvén zihálva megálltam és kifújtam magam. Barátaim már lelkesen űzték az álltaluk olyannyira kedvelt sportot, amit én mindig csak a kilátókból, vagy a stadion füvéről néztem. Szerettem repülni, de a játék maga nekem nagyon durva és veszélyes volt. Nézni sokkal jobban esett.

- Szia! - köszönt rám mosolyogva Miranda. Olyan jó kedvemben voltam, majdnem megöleltem, de időben észbe kaptam, hogy azt minden bizonnyal félreértené. Együtt néztük tovább a száguldó seprűket. Kis idő múlva mellénk szegődött Lily és elkezdett beszélgetni barátnőjével. Szomorúan vettem tudomásul, hogy nem köszönt nekem és azt is, hogy akárhányszor Jamesre vándorolt tekintete, kedves arcán csúfító utálat jelent meg. Ez lett hát azzal a szép kapcsolattal. Véletlenül aztán rám nézett. Jámboran rámosolyogtam, és legnagyobb meglepődésemre viszonozta.

- Hogy vagy, Remus? - lépett oda hozzám, mintha most vett volna csak észre. Meglehet, az én részemről várta a kezdeményezést. Látván csodálkozó arcomat, fölemelte kezét és megsimogatta karomat. - Azért mert a barátoddal szakítottam, attól még lehetek Veled jóban.

Egyetértően bólintottam. Nagyon örültem, hogy így gondolja.

Most már hárman beszélgettünk és Lily aztán furcsamód átkeveredett Miranda másik oldalára, így én a hollóhátos lány mellé kerültem. Az is elég érdekes volt, hogy James ex-kedvese időről időre meglökte a mellette állót, amitől az vagy megtántorodott és nekem ütközött, vagy kirívó esetekben a karjaimban végezte, majd pirosló arccal kért bocsánatot és szúrós pillantásokat vetett barátnőjére, aki csak cinkosan vigyorgott és nevetgélt ezen. Elég az hozzá, hogy az egész világ Vele akart engem összehozni. Néha ez már kezdett kicsit idegesítővé válni. Ismét nagyon sokszor lógtam együtt Mirandával és persze erre az ismerőseink is mozgolódni kezdtek. Naponta kaptam a jó tanácsokat. Mindig türelmesen végighallgattam azokat, majd eltereltem a szót. Nagyon is értettem, miért csinálják. Én is úgy gondoltam, hogy Mirandával remekül megvagyunk, de én megállapodtam a barátságnál. Hiszen volt nekem már kedvesem és nem is akármilyen. Senkire nem cseréltem volna le a világ minden kincséért sem. Persze Ő nem igen felelt meg barátaim elvárásainak, amikről pedig nem lehetett mondani, hogy túl nagyok lettek volna. De hát ez van. Én már csak ilyen botrányos ember vagyok…

A tanév utolsó napjaiban úrrá lett rajtam egy sejtés, ami hamar be is igazolódott. Amikor néha összefutottam Perselusszal és váltottam Vele pár szót, mindig olyan furcsa volt. Azonban tudtam: Ha baja van, elmondja…

- Ki az a lány? - kérdezte úgy, mintha már régóta beszélnénk, és Ő nem tudná, kiről van szó. Pedig éppen hogy köszöntem neki. Kicsit meg is zavarodtam a kérdéstől, ami az üdvözlést helyettesítette most.

- Öm… Kire gondolsz?

- Akivel mindig együtt vagy. - felelt higgadtan, de a szemében furcsa fény csillogott.

 Elmosolyodtam… „Perselus Piton féltékeny.” Számítottam erre. Szemöldök összehúzva várta válaszom.

- Miranda Smithnek hívják. - és hirtelen beugrott a kép, ahogy a lány felé közelítek ajkaimmal és egy sötét alak megzavar. Ugyan kellemetlen volt az emlék, mosolyom egyre szélesebb lett. Körbenéztem a folyosón, ahol ötletszerűen megszólítottam kedvesem, majd úgy döntöttem, mesélek. Elmondtam neki, hogyan hiúsította meg életem első csókját. Láttam rajta, hogy ezt nagyon élvezi. Mármint persze nem azt, hogy ilyen helyzetbe hozott, hanem hogy a világon semmi aggódnivalója nincsen a lánnyal kapcsolatban, mert már akkor sem bírtam megcsókolni, amikor még nem is jártam Vele.

Hamar eljött az utolsó hét. Perselusszal megbeszéltem, hogy még a vonatindulás előtt találkozunk a Szükség szobában. Így is történt. Kéz tördelve vártam rá. Nagyon szomorú lettem a gondolattól, hogy valószínűleg nem látom vagy három hónapig. Aztán végre megérkezett. Elém lépett. Olyan lágyan és kedvesen csókolt meg, mint addig soha. Úgy éreztem, mindjárt elolvadok forró ajkaitól. Ujjaival kedvesen beletúrt hajamba. Az én kezeim lejjebb csúsztak és megállapodtak a dereka tájékán. Mindig fölizgatott a gondolat, hogy ha pár centivel arrébb siklanának, akkor az ágyékát érintenék. Ám nem mertem megtenni. Tudtam, ha Ő megfelelőnek látja az időt, akkor lépni fog. Amíg meg nem látja annak, addig nekem sem érdemes próbálkoznom. Bár elképzelhetetlennek tartottam, hogy Ő ne akarna ennél is közelebb kerülni hozzám. Talán az tartotta vissza, mint engem… bizonytalan volt. Nem abban, hogy szeret-e, de nem is abban, hogy kíván-e, hanem a tettekben. Hogy hogyan is kell ezt… Arról ugyanis nem nagyon volt fogalmunk, pontosan mit kezd egymással két srác. Természetesen elképzeléseink mindkettőnknek voltak, de a helyzet nem lett volna szokásos és olyan, amilyenről naponta hallunk, ami persze nem baj, de a bizonytalanság annál inkább. Ezerszer elképzeltem, hogyan csúsztatom le Perselus talárját, és miket teszek ez után. Mindig félve néztem körbe az ilyen alkalmakat követően, mintha csak attól tartanék, valaki a gondolataimba lát… Szóval vártam. Arra, hogy Ő kezdeményezzen, ha már egyszer magára vállalta az irányító szerepet. Lassan elengedett és megsimogatta hajamat.

- Mi lesz a nyáron? - kérdezte úgy, mintha terveztünk volna valamit, ami meghiúsulni ekkor látszott.

- Hát… nagyrészt a szüleimmel leszek, aztán lehet, hogy találkozok Siriusékkal. De ezt még nem beszéltük meg konkrétan. - a tarkómat kezdtem simogatni. Agyam lázasan dolgozott azon, hogyan láthatnám Őt a nyáron.

Szomorúan bólintott és lehajtotta fejét. Valószínűleg arra számított, hogy kitalálok valamit. Talán pont úgy volt ezzel, mint én a „közelebb kerüléssel”.

- Figyelj! Levelezünk majd, jó? És megtervezzük, mi legyen. - mondtam a homlokának. Aztán végre rám emelte tekintetét.

- Rendben van. Egyébként a Roxfortban leszek. Dumbledore elintézte, hogy itt maradhassak.

- Na! Ez nagyon jó! - kurjantottam lelkesen, hogy kicsit felvidítsam. - És mit fogsz itt csinálni?

- Majd gondolom, lemegyek Roxmortsba. Körbe járom. - szólt vállát megvonva. Őszinte örömmel néztem rá. Ez a hely százszor jobb, mint az az ostoba intézet.

Megöleltem és perceken át tartottam a karjaimban. Magamba véstem az érzést, ahogy testünk úgy simul a másikéhoz, ahogyan az csak lehetséges ruhán keresztül. Beleégettem az elmémbe ezt, hogy még ha ne adj Isten nem is találkoznánk, magammal vigyem a vakációra. Meg természetesen ezt is… Eltoltam kicsit és megcsókoltam. Úgy döntöttem, addig nem engedem el, amíg nem muszáj. Az a negyed óra pedig vészesen gyorsan telt le. Szomorúan váltam el Tőle. Vetettem még rá egy pillantást és megörökítettem magamban, majd kiléptem az ajtón.

Sokkal nehezebb volt elszakadni Tőle, mint gondoltam. Mardosott a hiánya már az első nélküle töltött perctől kezdve. Barátaim hülyülése a vonaton némiképp enyhített a fájdalmon, de feledni nem tudtam, persze nem is akartam. Hatalmasat sóhajtottam a tájat kémlelve, amíg Peter megpróbált fölkelni az ülésről, ahová Anthony ragasztotta egy varázzsal. Elmélázva néztem az elsuhanó fákat és úrrá lett rajtam egyfajta szomorkás öröm. Nincsen Velem ugyan Perselus, ám immár lelkem felszabadult, hogy elmondhattam neki a titkomat. Távolodom a Roxforttól, de hazafelé tartok a családomhoz, akik már annyira hiányoztak, és akiknek sok mindent kell mesélnem.